Jónás Ágnes
Párkapcsolati kórkép
Ács Margit: Párbaj
Ács Margit írói repertoárjában eddig novellák, elbeszélések, esszék, kisregények, illetve kritikák szerepeltek – 2016-ban végre napvilágot látott első regénye, a Párbaj, melyben a művészettörténet a korábbiaknál is hangsúlyosabb szerepet kap. Az írónő – ahogy azt már tőle megszokhattuk – reflektál a társadalomban bekövetkezett változásokra, a társadalmi eseményekre, górcső alá veszi az emberi kapcsolatokat, melyekbe óhatatlanul belekeveredik a politikai környezet is.
A történeti kronológiát képviselő három fejezetből – Párbaj, Harag, Háború – álló mű cselekménye a hatvanas évek végétől a kilencvenes évekig játszódik. A szerző konzekvensen ragaszkodik a jelen-múlt idősíkjainak váltakoztatásához – izgalmas időutazást kínál, s szembesít jelen századunk férfi és nő közötti kapcsolatának problémáival.
A férje hagyatékát rendezgető özvegy váratlan leletre – a férfi, Baglyas Imre művészettörténész és annak előző felesége, Kajtár Paula festőnő közötti levelezésre, naplójegyzetekre – bukkan, melyeket olvasva egyre mélyebbre merül a házaspár közötti viszony intimitásaiba, egy szerelemmel, fájdalmakkal és konfliktusokkal teli házasság históriájába. Szép lassan egy merőben más férfialak mutatkozik meg előtte, mint akit szeretett, becsült és ismerni vélt. A szerző által az első fejezetben bevezetett kommentátor a mában olvassa az egykori történetet, a hatvanas-hetvenes évekre többek között az akkori kultikus filmek emlegetéséből ismerhet rá az olvasó, s Paula (a volt feleség) barátnőkkel folytatott levélváltásaiból olyan hangnem, gondolatok is megismerhetők, melyek a férjjel kapcsolatos levelezésekből hiányoznak. A Bori nevű barátnőnek címzett szövegből kapunk információt Paula és Imre megismerkedéseinek körülményeiről, a köztük vibráló testi vonzódásról és szeretetről, s Paula szintén a neki szánt sorokban tisztázza a házasságkötése mögött rejlő – pontosabban nem rejlő – szándékokat: „Egy tudós- vagy művészpalánta leányzónak nagyon tud imponálni a szakmai kiválóság, és mellesleg haszna is van egy ilyen mester-tanítvány kapcsolatból. Nálad és nálam nem arról van szó, mintha az állásunkért vagy az előmenetelünkért feküdtünk volna össze a „mentorunkkal”, bár sokan ezt hiszik, és így szeretik beállítani, a hasznot egyáltalán nem így értem, hanem hogy nagyon kikupálódtunk ezek mellett a befutott, tapasztalt férfiak mellett”.
A regényen folyamatos feszültség húzódik végig, a szerző egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet. Sorra lebben fel a fátyol a titkokról, s akárcsak a történet szereplői, az olvasó is két szélsőség, boldogság és szörnyűség, „elfogadás, kínlódás, gyilkos harag és áldozatvállalás” között hánykódik, miközben irodalmi és művészettörténeti információkkal gazdagodik.
A kapcsolat egyik aknája a szakmai féltékenység, a dominanciaharc. Paula gyermekkorától szeretetlenségben élt, ennek következménye, hogy korán megtanult megállni a saját lábán, s megszokta, hogy csak önmagára számíthat, azonban ez az önállóság valamelyest neuraszténiássá teszi. A művésznek készült, de művészettörténészként dolgozó, a konfliktusokat kezdeményező Imre az aktuális politikai rendszer miatt az ambícióiban lett frusztrálva. Származása miatt tehetsége nem bontakozhat ki, folyamatos megalkuvások között él, éppen ezért Paula elismert művésszé válását nem sikerül feldolgoznia, megalázottnak érzi magát, nem képes elviselni felesége alkotóművészetének közelségét, párja sikerei saját kudarcaira emlékeztetik, ráadásul az is mélységesen bántja, hogy asszonya az idő előrehaladtával már nem olyan heves szerető, mint a kezdetekkor volt. Egója irányítja, s szakmai kielégületlensége teljes kompenzálását, tehetsége bizonyosságát házastársától szeretné megkapni. „Elvégre egy férfi számára ideális, ha az ellenkezés hiányát, a feltétlen szolgálatot egy olyan asszonytól kapja, akit becsül is valamennyire […]”.
Az első fejezetben terítékre kerülő levelekben még csak enyhe cinizmussal átitatott csipkelődésekkel, intelligens helyreigazításokkal találkozunk, a második fejezetben már kvázi háborús övezetben találjuk magunkat: a hajdani szeretet és tisztesség poklot teremt a két ember számára, s az önnön igazuk bizonygatása érdekében papírra vetett mondatok és sértegetések mély sebeket ejtenek a feleken. A Párbaj fejezetben még gyakoriak a becézések, a Haragban és Háborúban a felek olyannyira belelovalják magukat a vitákba, hogy (néhány egymáshoz való visszatalálásra tett kétségbeesett kísérlettől eltekintve) még a megszólítást is mellőzik, ráadásul egyre gyakrabban titulálják egymást hazugnak, zsarnoknak, önzőnek.
Paula mindvégig vállalja ugyan a gondos feleség és anya feladatkörét, azonban úgy érzi, férje mellett meg van fosztva önmagától: „Abban a töredék időben, amelyet a közönséges polgári élet szabadon hagy, saját magamat szeretném átélni, s ő ellökdös magam mellől.” Mivel kényszerűen meg akar felelni az elvárásoknak, folytonos önvédelemre kényszerül a fejéhez vágott vádak miatt; a szeretet és vonzódás folyamatos bizonygatásának mókuskerekébe kényszerül, s így akarva-akaratlanul, újra és újra kiszolgáltatja magát férje (és saját) idegrendszere hullámzásainak. „Szerelemből mentem Hozzád és szeretetből, fel-feltámadó szerelemből élek Veled” – írja férjének még viszonylag visszafogottan, majd néhány lappal később már egy megtépázott idegrendszerű asszony sorai olvashatók: „Ahhoz, hogy szóhoz engedj jutni, földhöz kellett csapnom a szemüvegemet, eltört, ököllel beszakítani a félkész vásznat, és összetörnöm a kedvenc biedermeier székemet (utólag megijeszt, hogy saját szeretett és nélkülözhetetlen tárgyaimra vetettem rá magam dühömben), még akkor sem hallgattál el, csak akkor, amikor közöltem, hogy ha nem engedsz szóhoz jutni, mindent összetörök.”
A kommentátorszerepbe léptetett, pártatlanul fellépő özvegy egyaránt fogalmaz meg szeretett férje irányába kritikát, s érez szolidaritást ellenfele, Paula iránt. A távolságtartásnak köszönhetően mindkét fél igazsága megnyilvánul, ugyanakkor az olvasó nem azonosul egyik fél igazságával sem, s nem kerül az (ál)dokumentumokban foglalt álláspontok kizárólagos hatása alá sem. A szerzőnek ily módon sikerül „megúsznia”, hogy művét ítélkező regényként aposztrofálhassuk. Az özvegyi „jelenlét” az egyes szövegrészek értelmezésében is fontos szerepet tölt be, ugyanis világossá teszi a levelek és naplórészletek keletkezési körülményeit. Az Ács Margit által alkalmazott kommentátor-íráskép egyfajta GPS-ként funkcionál: dőlt betűvel szedi a hagyatékrendező özvegy megnyilatkozásait, töprengéseit, olykor pedig aláhúzásokkal nyomatékosít, felhívva ezzel az olvasó figyelmét asszony és férj álláspontjainak lényeges elemeire, s eligazodást nyújt „A rózsák háborújában”.
A regény cselekménye és a mögötte megbújó komoly tartalom összekapaszkodása egy olyan művet hoz létre, amelyet csak egy bizonyos kor felett lehet igazán megérteni. Ács Margit nézőpontja egyszerre individualista és szociografikus (akárcsak a Kontárok ideje című elbeszéléskötetben) – a főszereplő férfi belső vívódásain keresztül láttatja az egypártrendszer időszakát, a jó és a rossz káder sorsát. A Párbaj egyrészt jól példázza, milyen nyomorúságokat élhet meg az alkotó értelmiségi a politikai cenzúra és az agresszív divatok hatására, másrészt szembesít az elmúlt százötven évben lezajlott változások hozadékával, nevezetesen azzal, hogy az egykor a családi tűzhely őrzőjeként számon tartott, gyámolításra szoruló, avagy készségesen szolgáló nő a férfi versenytársává, méltó „ellenfelévé” is vált.
Ács Margit: Párbaj. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016.
Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.
