Kritikák

 

 szalinger_360.jpg

 

Nagygéci Kovács József

 

A kör teljes megismeréséhez szükséges „π”

Szálinger Balázs: 360

 

 

A 2016-os év egyik kiemelkedő könyvkiadói ötlete volt a Magvető Időmérték-sorozatának elindítása. A zsebkönyv-méretű kiadványok a mára már klasszikusnak számító „Lyra Mundi” című világirodalmi sorozatra emlékeztetnek, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az Időmérték-kötetek között szép számmal található kortárs magyar költő. A sorozat első évadának zárókötete a 360, Szálinger Balázs régóta várt új könyve. A formájában remekül kitalált, tartalmát tekintve hiánypótló, kitűnő sorozat pályakezdőknek és régóta publikálóknak egyaránt lehetőség, hogy a verseket az olvasó állandó útitársává tegyék, hisz a nem túl terjedelmes könyvecskék valóban zseb-méretűek, hordozhatóak, elő-elő lehet venni őket itt és ott. A vékony, teljesen fekete borítót kapó Szálinger-könyv igényli is a hordozást, mert újraolvasásra hív, mi több, ingerel. „A szó üres edény, és körbesétálsz a peremén” – ez a Bereményi Géza-sor jutott eszembe újra és újra a kötetet olvasván. Nemcsak körbesétáltam, de sokszor rendesen el is merültem benne. 

A kötetcím eligazít. 360 fok. Kör. Valóban körbejárásra hív. Verseskötetet amúgy sem, mint regényt vesz kézbe az olvasó, így, ha panaszkodik, mert „elejét” és „végét” keres, csak magára vethet. Verset mindig először és mindig utoljára olvasunk, a vershez lelassulunk, a versben elhelyezkedünk, és nézünk belőle kifelé. Szerencsés esetekben mélyen, befelé is. És leginkább körbe-körbe. 360 fokban akár. Így, ezzel a nézéssel próbáltam olvasni Szálinger Balázs már címében is orientáló verseskötetét. Nyelve, tárgya, üzenete ezerfelől olvasható, érthető, továbbgondolható. Tényleg egy kör, ami – tudható – nem más, mint végtelen sok szög. Mindebből pár egyenesen, mint körben a sugár, meghúzható, megfogalmazható. Miközben, s ez is unásig ismert toposz, a kör pont az a geometriai valóság, mely tökéletesen sosem mérhető meg, mert kell hozzá egy irracionális s egyben transzcendens szám, a „π”. Nem mondhatom, hogy megleltem ezt a komponenst a 360-ban, de sejteni vélem, mi lehet az. Kísérletet teszek a felkutatására.

A 360 fok nyelvi szempontból Szálinger soha nem fogyó kísérletező kedvét is mutatja. A vékonynak mondható kötetben olyan különleges szövegek mutatják ezt, mint például a Szakvélemény vagy a Térképjelölések című versek. Előbbi „Principális-völgy” alcímmel egy létező, bőven dokumentált földrajzi egység általános és különleges jellemzőinek leírását adja látszólag, olyan, nemcsak a költői beszédmódtól, de bármilyen nem tudományos stílustól idegen szövegrészekkel, hogy az olvasó kénytelen legyen a játékban részt venni. Másképp nehéz volna lírailag komolyan venni például az alábbi sort: „a 8.774 jelzetű főmegtelepedés magassága 2,80-3,00 méter.”, vagy ezt: „nagyobb maradékgerincek, észak felé nyitott szélbarázdák.” A hét fejezetre (igaz, az utolsó csupán egy mondatból áll) tagolt leíró vers azonban nemcsak egy sok próbálkozásra magát megnyitó zár, hanem egyszersmind kulcsként is működik: a kötet befogadásához kínál lehetőséget.

Szálinger ugyanis a teljes kötetben úgy jár el, ez az ő bátornak mondható vállalása, hogy nem egyszerűen az általánosból kínál utat az egyedibe, a bármikor reprodukálhatóból a megismételhetetlenbe, hanem szikár, bárki által megragadható (szak)tényekhez tesz egyedi megfigyelésből adódó véleményeket. Az első szakaszban a völgy tájolása a téma, egy mondat utal arra, hogy eddig a nagy kutatók keveset foglalkoztak a tájjal. A második szakasz a terület szintjeit írja le, miközben fő témája azok korról korra történő és a jelenben is zajló változásai. A harmadik rész a talaj összetételének száraz leírása lenne, ha nem fűzné hozzá Szálinger azt a cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy az ásott homokfejtők néhány évtized alatt (egy emberöltő) betemetődnek, nyoma sem marad az azelőtti munkának. A negyedik részben, mely a talaj szerkezete tudományosnak tetsző leírását adja, ér el a szerző a legemberibb részhez: a talajban „elkülönülő vékony rétegekben emberi vér” található. Tehát itt már nem egyszerűen csak régi korok küzdéséről, vagy a folyamatosan változó tájról olvasunk, aki figyel, tragédiát talál.

A levezetőnek is tekinthető két utolsó előtti szakaszban a korról korra történő újrafelhasználás jön szóba, míg az utolsó, egy mondatból álló rész így hangzik: „a terület általános földhasználatra ideális.” Azaz: nem beszéltünk semmi különlegesről, minden hétköznapi, szaknyelven leírható, kiszámítható, elmesélhető és mégsem. A kötet egészéhez szerezhet az olvasó kulcsot, ha hajlandó együtt gondolkodni a beszélővel, és felszínre hozni valamifajta kincset egy látszólag értéktelen földterület felszíne alól. Egy az általánosságok által szándékosan eltakart területen 360 fokban körbeforogni – nemcsak horizontálisan, de vertikálisan is, a völgy legmélyére és az azt körülvevő emelkedők legtetejére egyaránt – hív a kötet. A Legelőször című versben, amely a költészetet teszi meg témájának (és mindezt ritkamód nem unalmasan teszi), arról olvasunk, hogy „nincs eredője, se kihatása”, hogy „egy jelenség már nem több önmagánál”, és mindennek Szálinger erősen ellentmond. Éppen ezzel a szöveggel is. (Mely szövegben, az utolsó előtti versszakban, bújik egy súlyos nyomdahiba, amit a szerző dedikálások alkalmával akkurátusan kijavít. Lám, így (is) zajlik a történő irodalom!)  

Szálinger kísérletező kedvének másik remek szöveglenyomata a Térképjelölések című vers, melyben a szó szoros értelmében véve nincs saját szöveg. A Kogutowicz-féle Térképírás és olvasás ABC-je (én az 1928-as szerzői kiadást lapozgattam) térképjelöléseit sorakoztatja kisebb módosításokkal, kihagyásokkal, átcsoportosításokkal. Az így létrejött szövegtest azonban mégis önálló műként áll előttünk, egyrészt a bennük szereplő, az olvasó számára alapesetben semmilyen jelentéssel nem bíró kifejezések miatt (ld. „egyvágányú vasút kettős alépítménnyel”, „vasúti gőzkomp”, „lovasbürü”), másrészt, és ez Szálinger költői teljesítménye, a szavak sorrendje, ritmusa miatt.

Az „egyes házak, házcsoportoktól” indul a felsorolás, a különböző építményeken át egészen a településekig. Ezt a felsorolásban egy újabb halmaz, az utak követik, hogy ezekre a szántófölddel kezdődően a természetben találhatók jöjjenek. Különösen sok kifejezés érintett a víztől.  A vers végén határok szerepelnek, felsorolásuk önmagában is kijelöli az emberi tervezhetőség és beláthatóság végét. A szöveg itt válik igazán rideggé: „Határjel, Határdomb, Határfa, Határtábla. // Deszka-, léc- és drótkerítés. Sodronyháló, vasrács.” A szöveg végén a különböző domborzati egységek felsorolását egy térképészeti szakkifejezés zárja, a „kitörés”, jelentése: ami egy keretes térképnél nem fér a keretbe, azon túl megy. Szép szimbóluma a versnek is, Szálinger új kötetének is. Remek példa a már címében is (1996) szikár, első olvasásra egyszerű tájleíró (adatközlő) vers. Nyitómondata: „Ezerkilencszázkilencvenhat nyarán úszó szigetek születtek a Kis-Balatonon.” Újsághír, mondhatnánk. Miközben a vers utolsó, gondolatrímelő sora így hangzik: „Figyeljünk csak: ezerkilencszázkilencvenhatból egy szép napon kinyílik a teremtés.” Szálinger figyelése és figyelmezésre felhívása teremtést csinál az anyag mozgásából, visszafogottan fogalmazva is észreveszi az életet.

A leíró, szinte kizárólag kijelentő módban működő versek után a kötet második részében (Szálinger négy fejezetre tagolta a kötetet) válik dramaturgiailag többeseményessé a kötet. Az első fejezet Holvanmár című verse volt az egyetlen, ahol kérdéseket találhattunk: „ki emlékszik a régi hódítókra?” A második és következő részekben kevés a párbeszéd, kevés a direkt hangulatfestés. A kötet általam nagynak vélt versei így beszédmódjukkal is kiemelkednek, köztük a Nagyjóuram című, amely narrátora minden mondatát a címben szereplő megszólított uralkodónak (?) címezi, őt figyelmeztetendő egy közelgő veszélyre, de ezzel egyszersmind fölé is kerekedik. Címzettje van a kötetzáró Nyolcéves kisfiú című versnek is, melyben a beszélő egy szorongó apa vagy apa-pótlék nevében kimondatlanul („úgy mondanám”) megszólít egy kisgyereket. A vers befejezetlen, az utolsó versszak helyén, mintha hiányos kézirat lett volna alapja a nyomtatásba kerülésnek, üres kötőjelek. A kimondatlan megszólításra nincs válasz, nem is lehet. Nem apa-hiány ez itt, nem is a kapcsolatok üressége, sokkal inkább a megszólítás és megszólíthatóság formáinak teljes használhatatlansága, s mindez a legköltőibb beszédforma, a vers segítségével megfogalmazva: bravúros szerzői teljesítmény.

A kijelentéseket, közléseket, leírásokat felülíró megszólítások működtetik a kötet szép szerelmes versét, a Másikember Blues címűt is. A vers elején, rögtön a nyitósorban még egy üresen, tárgyszerűen kongó mondat: „Örül az ember a másik szervezetének”, de a végén, bár központozás nélküli, mégis egyértelműen felkiáltójeles mondatok („maradj / lesz gyógyszer és meleg ruha lesz minden / csak sohase menj el innen / csak élj // mert jó mert ez jó Mert jó ami vagy –”).

Íme, néhány a végtelen sok szögből. Szálinger nyelvi kísérletei egyfelől, a súlyos közlések és a száraz adatok, mint rétegek feltörése másfelől. A táj, a vers-táj és a kötet egész tája újra és újra bebarangolható, hol otthonos, ismert, hol vad, és az olvasó számára bekerítendő. Birtokbavételi engedélyt nem ad hozzá a szerző. De odahív, odaenged a terepre, hogy aztán ott boldoguljon az olvasó, ha tud. Talán ez a boldogulás, a minden égtáj felé egyszerre tartó utazás eredményessége a kör teljes megismeréséhez szükséges „π”.

 

Magvető Kiadó, Budapest, 2016.

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. augusztus 16.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Szita Szilvia verseiÁrmos Lóránd verseiFecske Csaba verseiNagy Zsuka versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA