Kritikák

 

 Hartay_Holtag.jpg

 

Szilvássy Orsolya

 

Kháron ladikján

Hartay Csaba: Holtág

 

 

Lapát és hullám. És holtág. És tó.
Úszhatatlan és élettelenül is úszható.
És ott voltam. Hínárkupac volt a párnám.
Egyedül mentem a gátra. Apám barátja várt rám.

Hartay Csaba: Álomzár

 

Holtág címmel és borítóján a szarvasi Körös-holtág egy esti fényeket tükröző részletével jelent meg Hartay Csaba harmadik prózakötete. A terjedelme révén akár regénynek is nevezhető szöveg fejezetei a történetalakítás szintjén szerkezetileg csak lazán kötődnek, homályos ok-okozati kapcsolataik, illetve az események idejének meghatározatlansága ellenére mégis összeállnak egy jól kivehető történet elbeszélésévé, amelynek egy feltehetően pár hónap alatt lejátszódó halálos betegség alkotja egzisztenciális anyagát.

A történet kibomlása az elmúlás stádiumait követi. Az első fejezet még az idillé, amely felvázolja nagyapa és unoka, a társadalmi elvárásoknak és az irodalmi közhelyeknek nem teljesen megfelelő, mindazonáltal meghitt, és a kölcsönös odafigyelésen, szereteten alapuló kapcsolatát. Annyi azért megmarad a hagyományos szereposztásból, hogy a nagyapa „bölcsességeit” a gyermekre hagyományozza, itt azonban – ahogy Hartaytól ezt már várjuk is – a „népi” stílus és tartalom írja felül az elvárásokat: „Hoppocáré-hoppoca, lóg a pina bajusza.” (11.) Másutt szavakra, kifejezésekre, egyszóval az élet dolgaira tanítja: „Ne mórikáld magad, nem áll jól, direkt játszod a hülyegyereket. Ez a szittyó. A tinta. A tintorettó. A tütüke. Szesz.” (13.) Hartay sok energiát fektet bele, hogy érzékeltesse: cinkos, szinte egyenrangú viszony van kettejük között. A kicsapongó és ezért a család szemében megbízhatatlan öreg a gyermeki nézőponttal éppen komolytalansága folytán tud azonosulni. Az idős férfi, aki valójában nem is annyira idős, éppen csak nyugdíjkorhatárt elért, a gyerek szemében ugyan nagypapa, de egyben barát is, hiszen megőrzött valamit gyermekségéből: „De lehet, hogy egyes részeim még most is gyermekiek. ... A múltam, ahogy leéltem a gyermekkorom. Ahogy ott vagyok, még mindig.” (18.)

Az első fejezetek szövegtestét a nagyapa és a jobb híján rábízott tizenegy-két éves unoka párbeszédei alkotják szinte narráció nélkül. A stand up-os elevenséggel, „hartaysan” kommunikáló nagyapából árad a szó, míg az unoka rövid rezonanciáival van jelen. Ehhez képest kissé váratlanul csöppenünk az idős férfi gyermekkori emlékének/traumatikus álmának elbeszélésébe, ami a halál előérzetével zárul. A gyermek nagyapa, az unoka és általuk az olvasó is arra ébredhet rá, hogy a halál mindig is jelen van, kísérti, kíséri az életet és az emberi élet megrajzolhatóvá, elbeszélhetővé paradox módon csak a halál gondolata, tapasztalata felől válik. Az emlékeknek mintha ez a benyomás nyitna utat a továbbiakban, ez indítja be az emlékezést, a visszatérést a múltba. A Pécsről származó sváb dédnagyapát, aki a Wehrmachtban szolgált és vitézi érdemrendet is kapott, a hadifogságban megtört emberként idézi fel a gyermek nagyapa. Ez „A gyilkolás terhe” című fejezet „történet a történetben”, kondenzálva ismétli, jelzi előre az egész szöveg alapszituációját, a halálos beteg nagyapát itt is a gyermek szemével, pontosabban az emlékező felnőtt-én tudatán átszűrt gyermeknézőpontból látjuk. Ebből kifolyólag ennek a fejezetnek metanarratív jellege is van, hiszen kommunikációs helyzete egybeesik az egész regényszöveg elbeszélésének körülményeivel: a gyermekszereplő nyilvánvalóan az édesapját elveszített költő, író és „természetes személy” Hartay Csaba alteregója. Ezek a szerepek univerzálisak, állandóan ismétlődnek, „apáról fiúra szállnak”. Az árván maradó fiú sorsa egyfelől veszteség, másfelől valamiféle gazdagodás is: a veszteség enyhítése a nyelvi formába öltöztetett tapasztalat által.

A nikotinfüggősége miatt végzetes tüdőbetegségben szenvedő férfi beszélőt a későbbiekben mások is felváltják: egy fejezet erejéig a lánya, máshol a gyermek, a kezelő orvos. A gyermeknézőpontot nagyszerűen érzi az író, a hétköznapi jelenségekre, a felnőtteknek magától értetődő világra úgy tud rácsodálkozni, hogy az nem kelt erőletett műviséget, ráadásul ez a fajta naiv optimizmus, a tudáskülönbségekből származó humor elevenen tartja a szöveget. A kommentáló/kommentelő írásmód, amely lemezteleníti és kineveti mind a felnőtt-, mind a gyerekvilág bizonyos részleteit, Hartay Csaba egyik erőssége és szerzői kézjegyének is nevezhetjük:

 „És akkor előjött ez a doktor Odorics. Hát ez is tökre olyan cigiszagú volt, mint a papa, az ilyet azonnal megérzem. Na, jó, egy bagós akarja megmenteni a másik cigist, gondoltam, de közben azért bíztam benne, hogy ez igazából marhaság, csak nekem jutnak eszembe ilyenek. Odorics doki tök halkan motyogott, mamának meg anyunak közel kellett hozzá hajolnia, hogy hallják, mit mond. Én annyit hallottam, hogy ebben a 65 éves emberben egy 85 éves szervei vannak belül. Na ezen elcsodálkoztam, hogy kerültek bele ezek az öreg szervek. De megint csak nem szabadott kérdeznem, mert otthon kaptam volna anyutól. Ekkor anyu megpróbált Odorics köpenyzsebébe becsúsztatni egy húszezrest, de az meg hátralépett, de azért nem olyan nagyot, hogy ne tudja anyu beledugni a húszezresét.” (78.)

Hartay prózatechnikájára jellemző, hogy mindvégig minimális szinten tartja a narrátori jelenlétet, ez szintén a szerző egyik markáns stílusjegye, ám olykor azt a benyomást kelti, hogy bizonytalanul kezeli ezt a funkciót. Leginkább a szereplőket beszélteti, és mintegy másodlagosan, az ő megnyilatkozásaikból, az általuk adagolt információkból rakhatunk össze egy történetet. Hajlanék arra, hogy ne is szereplőkként, hanem hangokként tekintsünk figuráira, akik legfőképp szavaik által léteznek, olykor magukban beszélnek, és ha egymással kommunikálnak, akkor is van valami teátrálisan monológszerű a megszólalásukban. Több fejezet így egészen drámai vagy forgatókönyvi karaktert vesz fel, ahol a háttér, a hely- és időkoordináták vázlatosak, de mivel ismert szituációkról van szó, horgászat vagy kórházi tartózkodás, mindez nem válik a szövegértés kárára.

A motívumok visszatérése, struktúrába rendezése is nagyban erősíti a szöveg kohézióját: elsősorban a hiány és veszteség motívumai ezek – amelyek néhol már feleslegesen kapnak teret („Volt egy nővéred” – fejezet), máshol pedig líraian szép párhuzamokat eredményeznek: az oxigénhiánnyal küszködő ember és a kifogott halak képzetének egymásra vetülése. Az olvasatom szempontjából a legmeghatározóbb viszont az a jól kivitelezett folyamat, ahogy az unoka és nagyapa hangja finom átmenetekkel egymásba oltódik: ahogy az emlékeiben és haldoklásában, hallucinációiban gyermekké váló nagyszülőt a felnövő, kamaszként visszatekintő fiú nem engedi el, ahogy alakját és történeteit saját tudatában, történeteiben továbbviszi. Hartay Csaba technikailag is kiválóan megoldja azt, amit a szövegével – itt, és máshol is, verseiben, vagy a Nem boci című prózakötetében – elmond és kimond: „Ma van öt éve, hogy meghalt a nagyapám. Talán az apahiány miatt alakult ki bennem egy túlzott ragaszkodás felé, amiért még most sem tudtam elengedni őt. De miért is kéne elengednem? Hová kéne elengednem. Mintha ő szorítaná mindig a karomat.” (197.)

Kháron ladikján itt ketten ülnek, az elmúlásnak olyan tanúja is van, aki szavakkal próbálja érzékeltetni, hogy ami nincs többé, mégis valahogyan van. És bár a halál az a nem-nyelvi esemény, amelynek lehetetlen a kifejezése, ez a lehetetlen Hartay Csaba regényében egy izgalmas kísérlet forrása lesz.

 

(Athenaeum Kiadó, Budapest,  2016.)

 

Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.


Főoldal

2017. június 14.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Elhunyt Kántor LajosArany 200 - pályázatNemsokára FISZ-táborMa kezdődik a Gyulai Várszínház 54. évada
Versek
Bíró József verseiTóbiás Krisztián verseCsontos Márta verseiPataki Tamás versei
Prózák
Andrássy József: NagyszombatElmaradtGaraczi László: HasításTérey János: Árkádiában ősszel
Kritikák
Latin világban - Géczi János: TörekValóságok között - Bogdán László könyvérőlAz emlékezés szerkezeteAlkalmi inga
Esszék, tanulmányok
Halmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA