Somi Éva
Kosztolányi Dezső: „most elmondom, mint vesztem el"
Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai
Ha emlékezetem nem csal, Babits Beszélgetőfüzeteinek kiadását (1980) élénk vita kísérte az irodalmi életben, hasonlóképpen József Attila Szabad ötletek jegyzéke két ülésben (és egyéb önelemző írásainak) a közzétételét is (miért fáj ma is / Az ismeretlen József Attila, 1992). Ám ez a kritikai kiadás - sorozatszerkesztők: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András - első darabjaként megjelent kötet már nem váltott ki vitát: egyértelművé vált, hogy ki kell adni a nagy költő betegségének, élete utolsó időszakaszának dokumentumait, a Beszélgetőlapokat (pontosabban: ami azokból megmaradt). A több helyről előkerült kéziratokat szakszerű jegyzetapparátus, bibliográfia, szövegközlések, dokumentumok, mutatók, mellékletek és tanulmányok kísérik.
Az örök kérdés az efféle szövegek kiadásával kapcsolatban elsősorban etikai: van-e jogunk nyilvánosságra hozni ezeket a nem nyilvánosságra szánt írásokat? Része-e az életműnek minden, amit az adott költő valaha is papírra vetett, legyen az akár egy „emlékeztető cédula" vagy „mosodai számla". Olvasható-e irodalomként az, ami nem irodalmi céllal íródott? Rontja-e a nagy költő kultuszát, vagy éppen az igazi, emberi arcát mutatja meg? E kötet szerkesztője, Arany Zsuzsanna nemcsak ezekkel a dilemmákkal, hanem újabbakkal is szembesült. Bevezető tanulmányában taglalja is ezeket: immár műfaji, nyelvi, nyelvfilozófiai kérdések is felvetődnek, a posztmodern szövegértelmezés módszerei is árnyalják a kiadással kapcsolatos kérdéseket.
Kosztolányi Dezső 1936-ban halt meg, 51 évesen. (Rossz évek jöttek: nemzedéktársai sorra követték őt. 1937-ben Juhász Gyula, a fiatalabb évjáratból József Attila, 1938-ban Karinthy Frigyes, a fiatalok közül Dsida Jenő, a következő évtized elején, 1941-ben Babits Mihály, 1942-ben Móricz Zsigmond). Kosztolányi betegségének csaknem három éves kórtörténete rajzolódik ki az olvasó előtt, elsősorban is az utolsó három hónapé, amikor a gégemetszést követően hangját elvesztette, és onnantól kezdve csak írásban tudott érintkezni a környezetével, kialakítva egy sajátos nyelvezetet, valahol a beszélt és az írott nyelv határmezsgyéjén.
Babits Beszélgetőfüzetein és József Attila pszichoanalitikus írásain edződve kicsit félve veszem kézbe egyik legkedvesebb költőm és íróm utolsó időszakának feljegyzéseit - nem akarok annyira közel menni! -, ugyanakkor bizonyos kíváncsisággal is: persze, hogy tudnom kell, mint távozott az élők sorából ő, akinek nagyapja halála óta egyik központi gondolata volt mindig is a halál. De már az első oldalak után le kell tennem, mert szinte hallom, amit ír: „Rosszul vagyok! Hívjatok valakit! Végem. Meghalok." Aztán újra és újra nekirugaszkodom, amikor segítségért kiált, leteszem, majd ismét folytatom: így sikerül végigolvasnom. Fuldoklás, émelygés, injekciók, fájdalomcsillapítók, kötözések, beöntések. A rideg kórházi rutin kulcsszavai ismétlődnek. Nehéz, megrendítő olvasmány. Minden esetben Kosztolányinak szurkolok. Akkor is, amikor élni akar: „Tedd, hogy éljek!" - fordul orvosához. Amikor reménykedik: titokban, Füst Milán közvetítésével levelezik az alig fellobbant, utolsó szerelme tárgyával, Radákovich Máriával, névnapjára virágcsokrot küldet. Betegágyán Kosztolányi ragyogó elméjéből még humorra is futja: „Mehr Luft!" - riposztozik Goethének, „Gézcsókom!" - írja egy kötözéskor, „Levert volt, s kapott egy kevert port! - szellemeskedik máskor. De akkor is Kosztolányinak szurkolok, amikor halni akar, véget vetni a szenvedéseinek: „Öljetek meg!", „Gazok voltak, akik meg akartak menteni. Jobb lett volna ott hagyni." Kétszer írta le azt, hogy „élni szeretnék", megszámlálhatatlanul sokszor azt, hogy „meghalok". Többször kéri, hogy ne hagyják szenvedni tovább.
Elgondolom, ha visszatérne még, akár csak egy rövid időre is, ő maga írná meg, íróként, ezt a pokoljárást, mint tette agyműtétje után Karinthy Frigyes (Utazás a koponyám körül) és Orbán Ottó (Az agyafúrt költő), vagy a klinikai halál állapotából visszatért Nádas Péter (Saját halál). De nincs ha, csak egy talán: volt egy bizonyos pont, amikor Kosztolányi még menthető lett volna, azon túl azonban, és ezt mindenki tudta: menthetetlen. Ennek ellenére műtét műtétet követett. Kosztolányit összesen kilenc alkalommal műtötték meg! Tizenegyszer kapott vérátömlesztést! Rettenetes. Vagy mégis volt egy hajszálnyi remény? Ha a XX. század elején még nem is, de Polcz Alaine elméleti és gyakorlati munkássága ismeretében a mai olvasó számára ez bizony komoly dilemma, mert sok más egyéb tisztázatlan kérdés mellett az emberi élet végpontja, a halál, az eutanázia, egyáltalán a méltó halál kérdése is álszentül elhallgatott, szőnyeg alá söpört probléma...
A kötet szerkesztője tudatosan nem foglal állást az efféle kérdésekben, csupán az olvasó elé tárja a példásan gondozott szövegeket, és rábízza a reflexiókat: értelmezzen, kérdezzen, alkosson véleményt, gondolkozzon, érezzen. Ez így rendben is van. Talán a legnagyobb újdonsága ez a kötetnek a Babits- és József Attila- kiadásokhoz képest.
Kosztolányi Beszélgetőlapjai és Babits Beszélgetőfüzetei között egyébként vannak bizonyos hasonlóságok a kórtörténetet, a szenvedés stációit, a környezet reakcióit illetően. Például az, hogy mindkét nagy költő utolsó óráin is, amíg képes volt rá, az irodalommal foglalkozott: Kosztolányi az Arany Összest és Shakespeare angol nyelvű Hamletjét kérte be otthonról, Babits pedig az általa görögből fordított Oidipusz király nyomdai levonatát olvasgatta halálos ágyán.
Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2010
