Soltész Márton

Egy lenyűgöző történet a magyar irodalomból

Kompetencialista utószó Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-könyvéhez

„Engemet megbántott Kosztolányi, de ha én azt is írom,

hogy Rilkénél rilkébb verseket gyárt, azért tudom,

hogy nem csak a legműveltebb, de talán ő a legtehetségesebb magyar író."

(Szabó Dezső)

A magyarországi Kosztolányi-kultuszt figyelembevéve egészen különösnek tetszik az a tény, hogy irodalomtörténetírásunk mindezidáig adós maradt a teljes életműre kiterjedő, összegző és elrendező igényű nagymonográfiával. Most akadémikusunk, Szegedy-Maszák Mihály tollából, Válogatott munkáinak negyedik köteteként ezt veheti kézbe az érdeklődő olvasó. Hogy valóban, a szűk(ebb) tudományos célokon túl e könyv tágabb érdeklődésre is számot tart, azt közérthető nyelvezete, a kötetvégi irodalomjegyzékhez szövegközi utalásokkal kapcsolódó hivatkozási rendszere, az intertextuális és intermediális utalásokat érdekfeszítő, komparatív módszerekkel fölfejtő elemzései, a kultúrtörténet fonalának az életmű recepciótörténetével mindvégig fönntartott gyümölcsöző párhuzama egyaránt jelzik. S bár a szerző George Moore szarkasztikus frázisával indítja előszavát - „ne illessz előszót munkádhoz; a bírálók csak róla fognak szólni"-, sőt, ettől is serkentve, alábbiakban a kötet részletes bemutatására teszek kísérletet.

*

A nyitó fejezetben a lírai oeuvre versfüzérei: a Négy fal között, A szegény kisgyermek panaszai, illetve A bús férfi panaszai kerülnek reflektorfénybe poétikai és metatextuális szempontokból. Szegedy-Maszák egy Babitscsal készített interjút idézve már itt kiemeli - miként Szerb Antal Mikszáth Kálmánnál -, hogy a művek a gyermekkor emlékeiből táplálkoznak; s e kiemelés jelentőségét az adja, hogy a későbbiekben ez a tendencia poetizálódik az Aranysárkányban és az Esti Kornél egyes darabjaiban is. E korai költemények elemzésekor az értelmező ráadásul nem pusztán Kosztolányi sajátos irodalomelméleti programjának sarokköveit emeli ki, mint amilyenek a babitsi „Dal szüli az énekest"-kijelentésre rímelő: 'a nyelv uralkodik a költőn'-meglátás, a 'fordítás: alkotás', az 'írás: elsajátítás' megfelelések, illetve a líra auditív aspektusának kérdése, de olyan stilisztikai, szubtextuális és alkotáslélektani szempontokra is ráirányítja a figyelmet, mint e versfüzéreknek Mallarmé szimbolizmusától való távolsága, a „játszik-látszik"-rímpár továbbhullámzása József Attila lírájában, valamint Szabadka trianoni tragédiája - melyet Kosztolányi a tér elvesztésének traumájaként élhetett meg.

Csáth Muzsikusok és Kosztolányi Cseh trombitás című elbeszélésének összehasonlító elemzése keretében, a korabeli irodalmi élet belső világának kirajzolásával mutat rá az értelmező a Csáth- és a Kosztolányi-életmű narratív teljesítményének különbségére - 'tájékoztatás' és 'elbeszélés' (Bori Imrétől kölcsönzött) dichotómiáján keresztül. Kosztolányinál a művészi cselekvés, a hangszerjáték - „Lélekkel fúj, és lelket fúj a hangszerébe" - Szegedy-Maszák szerint a főhős létmegnyilvánulásként konstituálódik, míg Csáth művében e remekbe szabott reprezentációval szemben diagnózist és didaxist nyújtó értekezést lát. A szerző ugyanitt arra is kitér, hogy a kölcsönhatások vizsgálatát a csáthi és kosztolányi-i életművőn túl tovább is kiterjeszthetjük, amennyiben a magyar irodalom egyes művei mögött - mint A zendülők, az Iskola a határon vagy A gyertyák csonkig égnek - szintén Kosztolányi ösztönzését pillantjuk meg. Nyilvánvaló, hogy a művésztársak számára a Hajnali részegség költőjének művészetében az univerzális léttapasztalatok érzéki megragadása volt az egyik legnagyobb ösztönző erő: környezet és lelkiállapot, műfaj és létforma, tevékenység és élet, tétlenség és halál összefüggéseinek tematizálása, valamint az olyan - a korban amúgy is a szcientista érdeklődés középpontjába került - témák művészi feldolgozása, mint a halottak és élők világának érintkezése.

A fiatal Kosztolányi újságírói értékrendjét vizsgáló tanulmányban a szerző olyan (ma irodalomelméleti) kulcsfogalmakat emel ki Kosztolányi kritikai-esztétikai írásaiból, mint például a játék - mely később Freudnál, Huizingánál, Gadamernél és Derridánál a szövegi, a szerzői és a befogadói kompetenciák alapmóduszává, ha tetszik: episztéméjévé szilárdult -, vagy az olvasói fantázia kiegészítő szerepe abban, hogy a vázlatból műalkotás legyen - melyet Sartre szintén hangoztatott (Qu'est ce que la littérature?). Szegedy-Maszák ugyanakkor részletes elemzését adja Kosztolányi politikai jellegű vagy színezetű nyilatkozatainak, sajtókonfliktusainak is: elemzi a költő viszonyát a szocializmus osztrovszkiji elvtárseszményével, valamint a kommunista költészetről írt kritikáját, melyre Kun Béla halálos fenyegetéssel válaszolt. Már a Vérző Magyarország című fejezetben szóba kerül ezen kívül Kosztolányi közeledése a nihilizmushoz s így Nietzsche és Montaigne fundamentális hatása; ezzel párhuzamosan pedig az Új Nemzedék szerzőinek (Tormay Cécile, Szabó Dezső) politikai tévedései, radikális túlkapásai, Kuncz Aladár - művészi sorsbeszéd, irodalmi igazságbeszéd relevanciájával ható - Fekete kolostorának francia internálótáborai, és végül az Édes Anna (jobboldali) politikai hatása.

A monográfia innovativitását mutatják azok az aktuális - a textológia, a szerzőség és a medialitás tárgykörébe tartozó - kérdések, melyek mindannyiszor fölmerülnek, amikor a korábbi, ún. delfinizált kiadások és az eredeti kéziratok alapján újrakiadott (vagy a készülő kritikai kiadásban szereplő) szövegek szemantikai differenciáit tekintjük, ha egy névtelen cikket valamely értekező Kosztolányi kezétől származtat, illetve ha egy szöveg folytatásos közlésben jelent meg. Ugyanezt - az aktuális elméleti kérdések iránti érzékenységet - figyelhetjük meg a Nero-elemzésben a 'diegészisz' (telling) és 'mimészisz' (showing) narratív metódusainak elkülönítése, valamint az „erlebte Rede" elbeszélésmódjának, a szerzői prefabuláció hatásmechanizmusának és a jelentő hang lírai szerepének kérdései kapcsán. A Pacsirtánál az értekező kitér a filmadaptációra és a sikeres (rövidített változatban színpadra is állított) francia fordításra, az Aranysárkány elemzésekor az író által saját kezűleg átdolgozott ifjúsági kiadásra és a benne található illusztrációknak a jelentésképződésben játszott szerepére, az Édes Annát tárgyalva pedig a szöveg megcsonkításának hatástörténeti jelentőségére.

A tizedik fejezetben Szegedy-Maszák az „Esti Kornél" név publikációtörténetét vezeti végig Kosztolányi életművén, majd olyan - a belső, fiktív teret érintő - problémákig hatol, melyek közül a befogadó társalkotóvá fogadása vagy a Szabó Magda Für Eliséje kapcsán ismerős „volt-e testvére az elbeszélőnek?"-kérdés csupán kettő. S még itt, az Esti Kornél körül találkozunk a 'költészet kontra próza' problematikával, mely hol Babits, hol Szabó Dezső, hol épp Kosztolányi nyilatkozataiban bukkan fel. Ha elfogadjuk azt a teoretikai alapvetést, mely szerint az író az olvasók saját nyelvét adja vissza (Schleiermacher), s így esetében a nyelvi világ birtokbavételéről van szó, míg a költő saját (lét)nyelvet teremt (Heidegger, Gadamer), ekképp - a nyelv által képezve meg az értelmet - a világ nyelvi birtokbavételét célozza művészetével, akkor érthetővé válik Babits Esti-kritikájának érvelése, mely szerint „igazi novella csak kettő van a kötetben; azok közül is az egyik lírává olvad át. A könyv többi darabja tiszta líra vagy ötlet vagy csevegés vagy humoreszk vagy értekezés novellaformában."(335) Nézetem szerint Benn, Halász Gábor, George Szirtes, Krleža, Mann, Féja és Németh László e tárgykörben tett megállapításainak egymás mellé helyezésével Szegedy-Maszák többek között arra mutatott rá, hogy a szerzői és befogadói kompetenciáknak, illetve a szövegi potencialitásnak, műfaji, modális és stiláris hatásmechanizmusoknak egyes alkotói ágazatokra való lebontása még alapkutatásokat igényel.

Bár az értekező a nyelv létmódjának és „a meghalás utolsó kötelességének" kérdését tekinti az Esti Kornél két fő irányának, figyelmet szentel a költőnek a mozival, a mozgóképpel való módszertani és tematikus kapcsolatának is. Ráadásul a Kosztolányi-művekből készült filmadaptációk alluzivitását vizsgálva a kulturális szövegek egy másfajta, más szinten történő párbeszédét is megfigyeli: „ha a Pacsirta című film kaszinóbeli jelenete Móricz Zsigmond gentry szereplőket megjelenítő regényeinek szellemében készült, úgy az Esti Kornél csodálatos utazása Szindbád-'átlátás', amennyiben a címszereplő »a filmben erotikusan meghatározott lénnyé válik«."(346) Később, A kánonok hiábavalósága című fejezetben a költőnek a médiumok iránti érdeklődéséről részletesebben is szó esik.

A Meztelenül és Számadás című kötetek elemzésekor Szegedy-Maszák a Beszélő Boldogság és A lírikus epilógja című Babits-vers gondolati párhuzamának láttatásával már mintegy bevezeti a költő műfordítói (vagy „-ferdítői") tevékenységével kapcsolatos gondolatait - noha ez az összefüggés nincs explicitté téve az elemzésben. A „másképpen értés igénye" (Oláh Szabolcs), a „fordítás fordítása" - mint adaptáció, adoptáció és interpretáció -, a „forrás- és célközpontú átköltés" különválasztása, majd az utóbbi elv következetes alkalmazása, a szöveg működésének átvitele - mint az „eredeti szelleme" és a nagybetűs „lényeg" helyett a retorikai potenciál átörökítése -, a kulturális hagyományban való transztextuális mozgás játékos vágya voltaképp már a Beszélő Boldogság szellemi-lelki attitűdjében és (újra)alkotói technéjében megmutatkoznak.

A kötet négy utolsó tanulmányában a „szép hűtlenség" fogalmának bővebb kifejtése és elmarasztalása mellett képet kaphatunk Kosztolányi kritikusi tevékenységéről is. Cáfolva az évtizedes hiedelmeket, Szegedy-Maszák Mihály bemutatja a költő negatív kritikáit, mint amilyen például a Dutka Ákos költészetéről írott bírálat: „szűk skáláján szomorúan setteng az egyhangúság, a modorrá savanyított modernség ásító géniusza."(444) A monográfia külön fejezetben foglalkozik Kosztolányi színikritikáival, megmutatja a kezdeti lelkesedést, majd a pesti közönség ízléséből, a könnyű műfaj fércműveiből való kiábrándulást, kiemelve a művész egész humán tevékenységét átható következtetést: „minden művészet akkor szűnik meg, amikor a tárgy fontosabb lesz a formánál, a mi előtérbe kerül a hogyan rovására."(462) A Nyelv és nemzet című zárófejezet ismét visszatér próza és vers különbségének fent említett kérdéséhez, végül oda konkludál: „Kosztolányi [...] nem tesz különbséget költészet és próza között, s ennyiben Mallarmé eszményéhez áll közel, aki így fogalmazott: »A vers mindenütt benne van a nyelvben, ahol van ritmus«." Az itt körvonalazott, az izoláló, műfajközpontú líra- és prózaszemléletet fölbontó vélekedés már azt a szövegi potencialitást teszi láthatóvá, melyre a kompetencialista szövegmagyarázat épül.

*

Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-monográfiája gondos és gazdag megvalósítása egy vitathatatlanul hatalmas vállalkozásnak, s e teljesítmény értékén mit sem csorbít, sőt, éppenhogy gazdagít az a tény, hogy a kötet anyaga több évtizedes kutatómunka eredménye, s az itt található tanulmányok egy része már korábban publikálásra került (lásd: „Minta a szőnyegen", 1995; Irodalmi kánonok, 1998; „A regény, amint írja önmagát", 1998;).

Sajnos, ahol a szerző tudományos és olvashatósági szempontok összeegyeztetésére törekedett, épp ott villan elő a kötet talán egyetlen jelentős fogyatékossága, a nehezen követhető hivatkozási rendszer. Az egyébként rokonszenves szándék - „a könnyebb olvashatóság érdekében mellőzöm a lábjegyzeteket" - kissé megnehezíti a monográfia forrásgyűjteményként, szakkönyvként, filológiai munka segédleteként történő fölhasználását, nem beszélve a hibás és hiányos szövegközi utalásokról (pl.: 387).

Ám e jelentéktelen gyengeségénél sokkal hangsúlyosabb a monográfia egyedülálló szakirodalmi bázisa, valamint a felsorolt irodalom osztályozása és értékelése (gondolok itt Kiss Ferenc több ponton elmarasztalt disszertációjára, „Levendel Júlia népszerűsítő igényű életrajzára"(180) stb.). S noha a szerző induktív elemzései közben az elmélet teljes fegyverarzenálját fölvonultatja, minden értelmezői lépését a szövegből vett példák igazolják, s irodalomtörténeti vitáiban a korábbi interpretációk kritikái szintén a szövegi potencialitás talaján állnak.

Füst Milán könnyes szívű, zaklatott sorokban „számolt be" naplójában a frissen elhunyt Kosztolányinak saját temetéséről: „drága Dezső, hiábavaló az emberi erőfeszítés, tudtad és mégis tetted. - S ott ültek a kondoleálók és mindenfélét összebeszéltek, nagyon mosolyognál, ha hallanád..." Úgy hiszem, ha létezik égi könyvtár, és már eljutott oda e friss kötet, most boldogan mosolyog a költő, hiszen élhetett, meghalhatott, s most lét és nemlét határán újraolvashatja saját történetét. Innét nézve pedig ismét fölmerül a kérdés: valóban hiábavaló volt az emberi erőfeszítés?

(Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Pozsony, Kalligram, 2010)

Megjelent a 2011/1-es Bárkában.