Kritikák

 

 

 

 

godot0tegeantalvladimiircsomoslajosestragon
Tege Antal (Vladimir) és Csomós Lajos (Estragon) a Godot
békéscsabai felolvasószínházi bemutatóján

 

 

 

Pinczés István


„Csak ezt az egy változatot ismerik"

Godot-ra várva - angol változat

(Fordítói-rendezői gondolatok)

- részlet -


„VLADIMIR Viszont... (Szünet) ....hogy lehet az - nem untatlak, remélem -, hogy

lehet az, hogy a négy evangélistából összesen egy mondja csak, hogy az egyik

lator üdvözült. [...] Miért van, hogy neki hisznek inkább és nem a többinek?

ESTRAGON Ki hisz neki inkább?

VLADIMIR Az emberek. Csak ezt az egy változatot ismerik."



Másik változat: az angol Godot-ra várva


Jó három évtizeddel ezelőtt debreceni angol szakos hallgatóként a Waiting for Godot szövegének olvasása közben észleltem először, hogy a szótározás megkönnyítésére használt legális „puska", a franciából fordított magyar szöveg és az angol textus nem azonos.

Másodszor 2002-ben szembesültem ugyanezzel a ténnyel, amikor Debrecenben a Csokonai Színházban lehetőségem nyílt Beckett klasszikus abszurdját színpadra állítani kétnyelvű iker-előadásban. Az angol szöveg és a meglévő magyar szöveg dialógusainak és szerzői instrukcióinak megmagyarázhatatlan eltérései nem pusztán a térszervezés szintjén okoztak zavart, hanem szerepértelmezési, szituációelemzési konfliktusokat is szültek. Az előadás üzembiztos lebonyolítása azt követelte, hogy a színészek az angollal teljesen ekvivalens magyar szöveget használjanak, ezért elkészítettem az előadáshoz a darab magyar fordítását.

Brooks Atkinson szerint a Godot-ra várva maga a titok, maga a misztérium - rejtélybe csomagolva: „It is a mystery wrapped in an enigma" - (ATKINSON 1956). „Kicsomagolás" (vagyis: fordítás és rendezés) közben olyan közeli és szoros viszonyba kerültem az adott szöveg legkisebb jelentéssel bíró egységeivel, a szavakkal, hogy a filológiai kutatással, mitológiai-kultúrtörténeti motívumfeltárással együtt járó műfordítói munka - az eredeti szöveg mélyebb jelentésrétegeinek megértési kényszeréből adódóan - egyben a szövegelemző-értelmező rendezői felkészülés szerves részévé is vált. Mindazonáltal arra törekedtem, hogy fordításom ne egy specifikus rendezői szándékot kiszolgáló olvasat legyen, hanem a lehető legpontosabban, „legszöveghűbben", stílusazonosságra törekedve adja vissza az angol szavak és mondatok jelentését, a beszédhelyzet és a szituáció értelmét. A szövegmögötti tartalmak rejtélyének megsejtetéséhez olvasók, nézők, színházi szakemberek számára akartam kapaszkodókat kínálni - magyarul.

Filológiai tény, Samuel Beckett Godot-ra várva című művének két autorizált változata létezik, két különböző nyelven.

Az En attendant Godot 1948. október 9-e és 1949. január 29-e között született francia nyelven; 1952. október 17-én (más adatok szerint november 17-én) jelent meg Párizsban a Les Éditions de Minuit kiadónál (az ősbemutató 1953. január 19-én a párizsi Théâtre de Babylonban volt a Pozzót alakító Roger Blin rendezésében). Beckett elnagyolt darabnak tartotta színművét, pedig a párizsi produkció a bukás ízű kezdeti előadások után később mégis 400-as szériát ért meg. Ennek sikerén felbuzdulva angolra fordítás ürügyén - „Translated from his original French text by the author" (Saját eredeti francia szövegét fordította a szerző) - alaposan és lényeget érintően átdolgozta.

Az angol változat Waiting for Godot címmel 1954-ben jelent meg New Yorkban a Grove Press kiadásában (az amerikai premier csak később, 1956. január 3-án volt Miamiban, a Coconut Grove Playhouse mutatta be Alan Schneider rendezésében). 1956-ban a Faber and Faber is kiadta Londonban az angol változat szövegét (előtte 1955. augusztus 3-án a londoni Arts Theatre-ben Peter Hall rendezte a darabot, és még ebben az évben színre került Dublinban is).

Francia nyelvterületen - a világ kisebbik hányadán - természetesen a korábban keletkezett francia szöveget ismerik. Angol nyelvterületen - a világ nagyobbik hányadán - a szerző által átdolgozott, újraírt („re-created") angol változatot publikálják a könyvkiadók és játsszák a színházak. A világ fennmaradó részében pedig lefordítják anyanyelvükre - vagy franciából, vagy angolból, vagy mindkettőből.

Eddig több mint ötven nyelven jelent meg. Németül mindkét szövegnek létezik publikált fordítása: Beckett 1975-ben a berlini Schiller-Theater Werkst színpadán a korábban már meglévő francia alapú német szöveg helyett a saját kezdeményezésére németre fordított angol változatot rendezte meg. Oroszul, japánul, románul is mindkét szövegváltozat fellelhető.

Mi, magyar olvasók és színházi alkotók mindeddig a franciából fordított szöveget használtuk.


Párhuzamok: szövegváltozatok a magyar irodalomban


Nem példa nélküli eset a világirodalomban, hogy egyazon mű több szövegváltozatban is közkinccsé válik. Nehéz őket egymással mindenben egyenértékű, egyenrangú opuszoknak tekinteni - még akkor is, ha az egymástól kisebb-nagyobb mértékben különböző struktúrájú szövegek mindegyikét maga a szerző hitelesítette. Két vagy több változat közül jobbára - de nem minden esetben - az időben később keletkezettet, az „ultima manust" fogadja el a közvélemény és a szakirodalom „etalonnak" - talán azon egyszerű oknál fogva, hogy a szerző az első verziót még továbbfejlesztette, tökéletesítette, következésképpen a későbbi változat a „végtermék", az a jobb minőségű, jobban megmunkált, kiérleltebb, differenciáltabb hatásrendszerű, értékesebb alkotás.

Színpadra szánt művek esetében gyakran az ősbemutató tapasztalatai késztetik a szerzőt az átdolgozásra, átigazításra - erre a magyar drámairodalomban is nem egy példa akad. Páskándi Géza vallomásából tudjuk, hogy Dávid Ferencről szóló, Vendégség című drámájának másfél évtizeddel későbbi átírását részint a színpadi előadások során szerzett tapasztalatai, részint az Erdélyi triptichonba szerkesztés strukturális elvei ösztökélték. Örkény István Pisti a vérzivatarban című tragikomédiájának is két hivatalosan elfogadott - színházakban játszott és nyomtatásban is megjelent - verziója létezik; a későbbi változat elsősorban a négy Pistit alkalmazó szokatlan dramaturgiai megoldásaival teremtett új minőséget a korábbihoz képest. Kultikussá nemesedett első nemzeti drámánknak, Katona József Bánk bánjának is két szövegváltozata ismert - a köztudatba jobban bekerült második verziót nem is a szerző, hanem Illyés Gyula értő átigazításában játsszák a színházak.

Természetesen nem a szöveg terjedelme, hanem az átdolgozás mélysége, az újonnan keletkező mű esztétikai minősége dönti el, hogy új alkotás született-e. Kiss Csaba Kun László című tragédiája három különböző terjedelmű változatban ismert - ez esetben ugyanazon mű három eltérő szövegváltozatáról beszélhetünk. A színházi változatok nemcsak dramaturgiailag térnek el az első - nyomtatásban is megjelent - alapműtől, hanem olyan vallásos kun és magyar szövegek kerültek bele, amelyek jobban szolgálták a színpadra állító rendező mondanivalóját (a Kézai krónika történelmi „dokumentumszövegei", sőt Kézai maga is mint krónikás). A szerző a harmadik változatba sokkal több szöveges éneket  írt a debreceni bemutató számára, sőt nyelvi áthangszerelés is történt: az idegen ajkú kunok különbözőségét kun nyelvű szövegeken túl erősen metaforikus, a legrégebbi csángó szövegekre jellemző versszerű mondatokkal, beszédmóddal ábrázolta. A három változat kb. 10 - 10 százalékban tér el egymástól, a húzások nem túl jelentősek, többnyire ritmikai vagy érthetőségi okuk van - a betoldások viszont fontosak - mert a kun-magyar, pogány-keresztény, szabad-civilizált ellentéteket erősítik.

Tasnádi István Magyar zombi című művét a zalaegerszegi színházi bemutató és a szöveg a Rivalda című drámaantológiában történt megjelenése után átdolgozta, és szándékai szerint új opuszt hozott létre - ezt kívánja jelezni az Örkény Színház előadásának új címe is: Finito.

Az idegen nyelven írt művek újabb és újabb magyar fordításának pedig se szeri, se száma - elég Szophoklész Antigonéjának 8 magyar fordítását említeni a Csiky Gergelyétől a Ratkó Józseféig, vagy a Hamlet magyar szövegeit az Arany Jánosétól a Nádasdy Ádáméig.

 

godot0plakat
A felolvasószínházi bemutató plakátja


Beckett: kétnyelvűség vagy nyelvköziség?


Nabokov nyilvánosan, interjúkban gyakran hangsúlyozta, hogy megszűnt benne az orosz szóval kísérletezés művészi-szellemi izgalma, nála az orosz nyelvet 1940-től mintegy felváltotta az angol, mely az anyanyelvhez viszonyítva „nem egyéb merev, mesterkélt dolognál" (idézi SZEGEDY-MASZÁK 2000. 103. p.). A másként hontalan Beckett önkéntes nyelvi exodusa nem kizárólagos: franciául és angolul párhuzamosan, egyidőben, felváltva alkot, s maga fordítja műveit. E tekintetben is rendhagyó, hogy regényei és drámái - természetesen a Godot-ra várva is - rendszerszerűen két különböző nyelven születtek meg - s mindkét változatuk a szerző tollából. A forrás és a célszöveg gyakorlatilag ugyanabban az időintervallumban, ugyanabban a helyzetben keletkezett, a folyamatosan mindkét nyelvet „használó" alkotói személyiség önazonossága nem megkérdőjelezhető.

A francia hugenotta ősöktől származó, angolul is és franciául is író angloír Beckett számára az angol hivatalos második nyelv, a francia tanult idegen nyelv volt. Jól beszélt franciául, még a párizsi szlenget is elsajátította, Anthony Cronin, Georges Belmont és mások mégis élcelődtek francia nyelvtudásának korlátain, Josette Hayden szánalmasnak nevezte francia nyelvhasználatát (CRONIN 1999. 479. p.). Peter Lennon dublini újságíró véleményére támaszkodva Szegedy-Maszák Mihály megkockáztatja, hogy Beckett műveire az a beszédmód nyomta rá a bélyegét, melyet Dublin déli részének protestáns közössége használt, s melyet James Joyce és Flann O'Brien emelt be az irodalomba (SZEGEDY-MASZÁK 2000).

Beckett németül is jól beszélt, 1937-ben német nyelvű levelében azt fejtegeti, hogy ténylegesen egyre nehezebb, sőt egyre értelmetlenebb neki angol nyelven írnia: „A nyelvem mindinkább fátyolnak látszik, melyet szét kell tépnem, hogy eljussak a mögötte lévő dologhoz (vagy a semmihez)." (BECKETT 1984. 53. p.). Vélhetően két másik ok is befolyásolta, hogy a tanult nyelven alkotást válassza: szabadulni akart Joyce nyomasztó művészi hatásától, másrészt, mert az angol avantgárd jelentéktelenebb eredményekkel büszkélkedetett, franciául hamarabb a művészi élet középpontjába kerülhetett.

Az En attendant Godot angolra fordítását sajátos újraalkotói-fordítói attitűddel végzi - ez az attitűd viszont akkor is jellemző rá, amikor más szerző eredeti alkotását szólaltatja meg másik nyelven: Sébastian Chamfort hat prózai nagyversét ugyanebben a szellemben ülteti át franciából angolra. Amikor Richard Seaver fölajánlotta neki, hogy lefordítja egyik franciául írott regényét angolra, Beckett azzal hárította el, hogy nem lehet, nem is kell lefordítani, „új könyvet kell írni" (CRONIN 1999. 556. p.). Szegedy-Maszák szerint félrevezető Beckettet kétnyelvű szerzőnek nevezni, „helyesebb a nyelvköziség célelvű megközelítését hangsúlyozni a tevékenységében (...)  A Happy Days és az Oh les beaux jours, a Sans és a Lessness, a Le Dépeupleur és a The Lost Ones, a Stirring Still és a Soubresauts, a Comment dire s a What is the Word olyannyira különbözik egymástól hogy talán célszerűbb egyedi alkotásoknak, mintsem fordításoknak tekinteni őket" (SZEGEDY-MASZÁK 2000. 107, 109. p.). Az En attendant Godot - Waiting for Godot is e művek sorába tartozik: az angol változat önálló műalkotás, önálló magyar műfordítást kíván.


Műfajváltás:  circus-cum-vaudeville helyett tragikomédia


Az En attendant Godot műfaji meghatározás nélkül jelent meg - a Nagyvilágban publikált magyar fordítás önkényesen színműnek keresztelte, s ez a semleges „középfajú" zsánermeghatározás áll a magyar fordítás későbbi megjelenéseiben és a színházi plakátokon is a főcím alatt.

James Mills hivatkozik Deidre Bairre, miszerint Beckett „a teljes egyszerűség drámai élményében a cirkuszi bohózat hangulatát akarta megteremteni, ebbe helyezné bele közönségesen köznapi gondolatainak és dialógusainak egyvelegét. Mindenekelőtt jó bulvárszínházi élménynek szánta, ami hagyományos ugyan, mégis más, mégis művészi hatást vált ki" (MILLS 1990. 385. p. - ford. P.I.)

A Waiting for Godot műfaji meghatározása minden angol (és amerikai) kiadásban: kétfelvonásos tragikomédia, s az angol nyelvű színházi előadások is így jelölik.

Maga a „tragikomédia" értelemszerűen a tragédia és a komédia elemeit elegyítő színdarabot jelent, a szó nyilvánvalóan nem Beckett leleménye: két évezreddel azelőtt „tragico-comoedia" formában már Plautus (i.e. 254 - i.e. 184) is használta az Amphytrion prológusában. A reneszánsz idején a klasszikus tragédia előfutára, később a szerencsés véget érő tragédiák („tragedia de lieto fin") műfaji elkülönítésére használják. Giovanni Battista Guarini (1538-1612) példáját (Il pastor fido, Tragicomedia pastorale) Angliában John Fletcher (1579-1625) követte: a „pásztori tragikomédia" műfajának (The Faithful Shepherdess, a pastoral tragicomedy) meghonosítása után több művét is tragikomédiaként jelöli  (The Mad Lover, The Loyal Subject, The Humorous Lieutenant, A Wife for a Month). Fletcher és Francis Beaumont (1584-1616) közösen írt színművei között is több hasonló zsánerű mű akad (Philaster, A King and No King, Love's Pilgrimage). A Sturm und Drang, a polgári komédia, a romantikus dráma is tragikomédiának nevezi a kevert - elsősorban a fennkölt és a bohózati elemeket váltakoztató - színpadra szánt alkotásokat.

„Az abszurd előtti realista drámaírás az ember kétségbeejtő helyzetének kifejeződését látja a tragikomédiában (Hebbel, Büchner), míg a kortárs művészet (Ionesco, Dürrenmatt) teljességgel magára ismer benne." (PAVIS 2006. 458. p.).

E műfajjelölő hibrid szót a Waiting for Godot címe alatt Beckett is ebben az értelemben használja.

 

godot0vladimirenekleskozben
Vladimir éneklés közben


Összehasonlítás: melyik jobb?


Végeláthatatlan francia-angol szakirodalmi viták folytak-folynak: melyik eredeti szöveg jobb, melyik változat tökéletesebb.

Beckett 110 napon át dolgozott, míg megszületett az En attendant Godot - az angol változat létrehozásának (fordításának-átdolgozásának) elvileg egyszerűbb munkafolyamata háromszor ennyi ideig, több mint 330 napig tartott.

E két külön nyelven létező mű értékeinek hiteles összeméréséhez természetesen olyan irodalomtudósok, esztéták, dramaturgok, színházi szakemberek, kritikusok, stb. szükségeltetnének, akik mind a francia, mind az angol nyelvet egyformán magas szinten beszélik, s mindkét nyelv szókincsének asszociációs holdudvarában, szintaktikai birodalmában egyformán jól mozognak ahhoz, hogy értékítéletüket részrehajlás nélkül, tudományos egzaktsággal meg tudják fogalmazni, ami - művészetről lévén szó - egyébként is sok szubjektív elemet tartalmaz.

J. Terence McQueency nem von le messzemenő esztétikai következtetéseket vizsgálataiból, de részletesen és pontosan kimutatja, hogy az angol textus szókincskészlete gazdagabb, mert sokkal szélesebb lexikai forrásból merít (McQUEENCY 1991) - a magam fordító tapasztalatai is egyértelműen J. Terence McQueency állítását erősítik.

Ruby Cohnt nem elsősorban a lexémák számának összevetése, inkább a stílus izgatja. Megítélése szerint a francia sokkal hitelesebben a természetes beszélt nyelvet használja és sokkal vidámabb hatású, míg az angol komorabb és szikárabb (COHN 1962). A filozofikusabb, abszurdabb, mélyértelműbb, szélsőségesebb esztétikai hatáselemeket vegyítő angol változat címe alá okkal írta a szerző: „tragikomédia".

Nem osztom, sőt vitatom Harry Cockerham ekvalizáló véleményét, miszerint Beckett mindkét nyelven egyformán komikus, egyformán lényegre törő, egyformán költői és egyformán enigmatikus (COCKERHAM 1975). Lawrence Graver más metszésirányból közelít, és azért voksol az angol verzióra, mert a darab élményszerűbb színházi előadására ebben lát nagyobb lehetőséget (GRAVER 1989). Ezt saját fordítói és rendezői tapasztalatom alapján magam is igazolni tudom, jóllehet magyarországi és határon túli színházainkban nagyon sikeres, a francia szöveg - itt-ott bár „átfésült" - magyar fordítására épülő előadásoknak tapsolt a közönség. Nem is épülhettek az előadások másra, hiszen az angol szövegváltozat magyarra fordítása eddig nem került homloktérbe. Graver fenti megállapításáért - a színszerűségért, a jobb játszhatóságért - elsősorban a szerző az instrukciók tartományában végrehajtott apró, de széles skálán mozgó pontosító változtatásai és új instrukciói a felelősek; az előadás dinamikai képének, tempójának, „idegrendszerének" átszabásáért a „csend" és „szünet" szerzői rendelkezéseket nagyszámban újraíró-áthelyező fordító-átdolgozó-szerző dicsérendő.

Gravernek abban is igaza van, hogy ez a markáns különbség csak a háromdimenziós térben és a negyedik dimenzióként értelmezhető előadásidő folyamán tapasztalható, a dráma szövegváltozatait olvasva és egymással összevetve nehezebben érzékelhető. Véleménye szerint nagyjából ugyanazt a darabot olvassa mindkét nyelven az ember, de mégsem teljesen ugyanazt: az angol verzió sokkal színszerűbb, „more actable" [= jobban játszható, színészi-rendezői szempontból hálásabb].

A szerző-fordító-átdolgozó Beckett célja bevallottan az volt, hogy a lehető legjobb angol nyelvű színházi textust állítsa elő, nem pedig az, hogy a francia eredetit legjobban megközelítő, legstílushűbb angol fordítást hozza létre (GRAVER 1989).

A részletes szövegvizsgálatok azt bizonyítják, hogy az angol változat arányosabb szerkezetű, változatosabb stíluseszközöket használó, megmunkáltabb alkotás; kultúrtörténeti és mitológiai utalásai és idézetei megsokszorozzák az interpretációs lehetőségeket, s ezáltal a mű értelmezési struktúrája nyitottabbá válik; műfajilag pedig inkább filozofikus-abszurd tragikomédia mint humoros music hall, vaudeville és burleszk elemekkel dúsított színmű.

(...)

 

 

A teljes szöveg a Bárka 2010/5-ös számában olvasható.

 

Bemutatták az új Godot-ra várva fordítást Békéscsabán

 


 

2010. november 19.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png