Képzőművészet

 

 kiallitas_megynyito_szereplok.jpg
A tárlat megnyitóján (jobbról balra) dr. Elek Tibor,
a Gyulai Várszínház igazgatója,

Nyisztor János képzőművész,
Nyisztor-Gyarmati Bonaventúra Gábriel (ütőgardon),

Téglás Ferenc prímás, népzenetanár (hegedű)
és a kiállítást megnyitó Nyisztor Miklós tanár (fotó: Simon Éva)

 

Nyisztor Miklós

 

Textúrák nélkül

 

Úgy gondolom, aki arra vállalkozik, hogy egy vagy más tapasztalatát bármilyen művészeti formában értelmezni kezdje, feltétlen el kell jusson arra a belátásra, hogy amit kutat, az mindenkor túl van a nyelvileg, zeneileg, vagy képileg megfoghatón. 

Ez a tárlat sem lehet kivétel, s az mindenképp az alkotót dicséri, ha ezt a képtelen helyzetet tudatosítani és szemlélni képes. Apám munkáiban, ahogy a hétköznapi életében is, leggyakrabban az irracionalitásig vitt humor, az emberi esetlenségen való tréfálkozás teremti meg a szemlélődő távolságot.

A most látható munkáiról is félig ironizálva, ugyanakkor a legsűrűbb lényeget ragadva meg, ezzel a szópárral nyilatkozott: elvadult irracionalitás jellemzi. A képeket látva ezt tagadni nehezebb volna, mint észrevenni.

És hogy mire jó ez a megbokrosodott tagadása a racionalitásnak, avagy hogyan lesz ismert és felismerhetően gyulai helyszínekből a transzcendensbe mutató kijárat, létra, bicikliút, ugródeszka esetleg palánk, erről gondolkodnék most hangosan.

Samuel Beckett szavaival élve „Habit is a great deadener” – ami szabad fordításomban így hangzik: a megszokás halálos veszedelem. Sétálunk vagy biciklizünk mindannyiunk közös polgári örökségei előtt vagy azon keresztül, tesszük mindennapi polgári rutinunkat: halmozzuk és fogyasztjuk a kultúrát. Gyűjteményeket, tárlatokat rendezünk és látogatunk (vagy kategorikusan nem látogatunk) – a lényeg egy: minél szorosabb a viszonyunk a teremtményeinkkel, annál kevesebb az éberség és a nyitottság az érzékelhetőn túlira, ha tetszik, a Teremtőre. Az emberi létbe tapadás nem kis veszély: halálos veszedelem. Az itt látható sorozatok számomra a szokások tudatos felrúgásával, a racionális tekintet félrevezetésével, az elme megzavarásával kínálnak kiutat belőle. Vagy esetleg mégsem?

 

03_kisHID_70x50cm_02.png
kisHÍD 03. (2020; print; 50×70 cm)

 

A kishídon jégtömbök állnak mindennapi közlekedési eszközeink útjában. A híd mellett felállványozott járatokat látunk. Pallókon, gépszalagokon, valótlan árnyéktöréseken juthatnánk szokatlan terekbe vagy egyenesen a képen kívülre. Nyomdai passzerjelek emlékeztetnek arra, hogy a nyomaton kívül is van üzenet, sőt egy láthatatlan meta-rendszer folytatja a kommunikációját minden kép létrehozásakor. A kishíd jól ismert köznapi értelmezési kerete egyik képen sem ad semmilyen támpontot arra nézve, hogy hova lehet ezeken az útvonalakon jutni. Mégis elindulunk a megszokott rutinunk helyett a felkínált útvonalon a tekintetünkkel és a képzeletünkkel.

 

02_kisHID_70x50cm_02.png
kisHÍD 02. (2020; print; 50×70 cm)

A legracionálisabb és legfontosabbnak gondolt emberi tevékenységeink, gyűjtögetésünk, katalogizálásunk, raktározásunk is a törvényszerű múlandósággal szemben történik. Ha mindebbe belefeledkezünk, ez a kontraszt elviselhetetlennek tűnhet. Legkitartóbban végzett munkánk múlandóságát megsejteni csak akkor nem tragikus, ha a személyiségen túli, múlhatatlan Én semleges középpontjából tudjuk ezt szemlélni.

 

70x50_Emilia_szelektalt_tartal_km_01.png
Emília / Szelektált tartalom 01. (2018; print; 50×70 cm)

 

 

Innen még az is mosolyogtató lehet, hogy egy élet munkája préselődik visszavonhatatlanul papírtéglákba, hogy valamilyen értelmezhetetlen logika mentén rendeződjön újra és újra, ahogy az Emília_szelektált_tartalom sorozat képein látható.

De nem csak a tevékenységeink, hanem az eszközeink közé is beférkőzhet az irracionalitás. A 3_objektum sorozatban a három közül az egyik egy teljesen értelmetlen gépezet. Talán nem is gép. Könnyen elsiklunk fölötte, könnyen hihetjük, hogy átgondolt tervezés eredménye és hogy pontosan meghatározott feladata van. Ha nem kérdőjelezzük meg a tárgyaink fontosságát, talán észre sem vesszük, hogy a racionalitás nyertesei helyett az irracionalitás áldozatává váltunk. 

A beJárat_ki sorozatokon magát az alkotói tevékenységet mint rutint vonja kérdőre: vajon képes-e az alkotó maga is kizökkenni a megszokottból a tevékenysége eredményeképp, vagy megmarad az alkotás rutinnak, manírnak vagy önismétlésnek. 

 

70x50cm_BeJarat_ki_alap_5_hazodal_03.png
bejárat_ki / 5. házfal felé (2018; print; 50×70 cm)

 

A sorozat első részében a kozmikus háttér előtt, esztétikusan, plasztikusan elénk tárt épületet látszólag egyáltalán nem „fenyegeti” semmi irracionális, még a takaró növényzet is mindössze romantikusan elvadult. Mégis a sorozat végén föltűnik a képbe helyezett festmény, az ötödik falnak címkézve, átvéve a nyílások helyét, és megállítja a tekintetet. Az alkotói folyamat végterméke, az elkészült kép vajon valódi kivezetés megszokott köreinkből vagy csak egy újabb falként elénk álló akadály?

A „piros ház” nyomatok ennek a kérdésnek a lélektani vetületét tárják föl számomra. Megoldást várnánk a kívül rekedésből, legalább egy bejáratot, de valahogy ez késlekedik a sorozat képeit nézve, sőt a végére kiderül, egész egyszerűen hiányzik. Szorongás lesz úrrá a szemlélőn. Elkap a kétség, hogy mi van, ha lehetetlen ki- vagy bejutni. Hátha hiábavaló a legelvadultabb irracionalitás is, mert nem feloldozást ad, hanem megmarad tébolyultságnak, egy vég nélküli, sikertelen ostroma lesz a transzcendensnek. 

Szinte népmesei fordulatként tárul elénk az utolsó sorozat, a Saroktól_UPG. Reményt keltő és hitet megerősítő képek ezek. A magtárból egy égig érő fa magasodik előttünk. Hogy hová jutunk rajta, erre ismét nem a kép, hanem a képzelet válaszolhat csak. Valahová túl, a képből, a láthatóból kifelé, ahova a kép szélétől már nincs út kijelölve, ahová a lépéseket mindenki maga kell megtegye.

A sorozatot átszövő irónia ellenére tagadhatatlan a biztatás: talán ennek a különös növényi szerkezetnek lenne leginkább érdemes nekivágni a nyomatokon fölvonultatott útvonalak közül. Létra és kábel is kapaszkodik fölfelé a fán (talán így ábrázolható röhejes vágyunk a racionalitásra a transzcendenssel szemben), mégis, ami följebb várható, az élettel teli, zöld és üdítő. Legalábbis az én képzeletem szerint.

Nyisztor János képsorozataiba mélyedve útjelzőket, vektorokat kapunk, kijáratokat a megszokott környezetünkből, rutinjainkból. Elvadult irracionalitással bontja meg a megszokott útvonalainkat, ezerszer érintett helyszíneinket. Alkotói tevékenysége mégsem az értelmetlen mellett tett számomra tanúságot, hanem az értelmen túlinak, a képen, ábrázolhatóságon túlinak a kitartó kereséséről, amely nem valami patetikus diadalmenet, hanem egy sor megmosolyogtató naivitás, véletlenszerűség, esetlenség, de még akár hiábavalóság is.

 

(Elhangzott Nyisztor János Textúrák nélkül című kiállításának megnyitóján a Gyulai Várszínház Kamaragalériájában, 2021. október 14-én.)

 


Főoldal

2021. október 22.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA