Képzőművészet

 

 07.jpg
Vancsura Rita: Lomisok
(2017; akvarell, papír; 700×1000 mm)

 

Gyarmati Gabriella

 

Valami nagyon tartós a mainstreamen kívül

Az 50 éves Gyulai Művésztelep legújabb alkotásai

 

A Gyulai Művésztelep legújabb alkotásait bemutató jubileumi tárlat megnyitóbeszédét[1] akár el is hagyhatnánk, ha csupán felmutatnám a meghívót. Szerepel ugyanis rajta a lényeg. Hogy mire gondolok? A kiállított művészek névsorára? Igen, a névsor valóban fontos, reprezentáló és reprezentatív, hisz ők alkotják a nagy művésztelepi kirakós elemeit, de most nem erről van szó, hanem az előlapról. GYULAI ISKOLA, áll rajta. És ez – ötven esztendő elteltével– bátran és biztosan kijelenthető. Nem hangzik fellengzősen. Mert művésztelep működhet tulajdonképpen bárhol, ahogyan működik is Magyarországon számos vagy inkább számtalan helyen. De, hogy jogalapja legyen a művésztelep működését iskolának nevezni, az kuriózumszámba megy. A XIX. században indult első nagy magyarországi művésztelep-alapítási hullám idején létrejött szolnoki, majd a XX. század első évtizedében született kecskeméti telep sem mutat egységes összképet. Azonban van egy kezdeményezés, amellyel párhuzamba vonható, mégpedig a nagybányai művészteleppel. Nem egyezésről, inkább hasonlóságról beszélhetünk. Az összehasonlítás alapját a határozottan megfogalmazott, deklarált szellemi fundamentum biztosítja, amelyet sikerült Gyulán az elképzelhető leghűségesebb módon megtartani. Ahhoz igazodva, az alapelveket változtatás és csorbítás nélkül őrizve telt el öt évtized. Sok. Nagyon sok...

De hogyan is született a művésztelep? Miképpen eshetett a fővárostól viszonylag távol lévő Gyula városára a választás? A kiindulási pontot – a Magyar Képzőművészeti Főiskolán öt rektort (!) megélt, ezalatt Szőnyi István keze alatt dolgozó – Tóth Tibor festőművész budapesti szakköre jelentette. Az ott dolgozók, leginkább fiatalok számára akart mesterük – a nyári időszak egy hónapjára – megfelelő műtermi körülményeket és aktmodellekkel való munkára lehetőséget biztosító helyszínt. Valószínűleg Budapesten nem talált megfelelőt, emiatt vidéki helyszínekben kezdett gondolkodni.

Ezzel párhuzamosan a Népművelődési Intézetben gyűltek azon települések jelentkező levelei, többek között Mohács és Gyula városáé is, amelyek lehetőséget kívántak biztosítani egy művésztelep létrehozására. Tóth Tibor Mohácson kezdte meg a munkát, de három év elteltével, 1969-ben átköltözött a művésztelep Gyulára. A kezdő lépésekről azért szerettem volna szólni, hogy nyilvánvalóvá váljon, a város akart magának művésztelepet. Nem voltak annak szellemiségével, a művészek által alkalmazott beszédmóddal kapcsolatban előre megfogalmazott elvárásai. Talán elővigyázatosságból, talán mert másképp nem volt lehetséges, a párt szempontjából tökéletesen feddhetetlen Koszta Rozáliát bízták meg, hogy vigyázó tekintetével kísérje az eseményeket, és vegyen részt, mint egyszemélyes ellenőrző szervezet, a Művésztelep vezetésében Tóth Tibor mellett.

A Gyulai Művésztelep működésének egyik legfontosabb tényezője – az alkalmazott módszer és láthatóvá tett tudás mellett, – hogy résztvevői műveikben őszinteségre törekszenek. Jelentős praxissal bírnak a képi igazmondásban, bár tudjuk, hogy a kritikai realista stílusnak ez alapvető sajátossága. Szókimondásuk olyan vonás, amely ötven éves vállalkozásukat – közép-európai viszonylatban is – egyedivé és autentikussá teszi.

A Művésztelep alkotói számára a valóság jelentette és jelenti az inspirációt, ez szolgál művészetük tárgyaként. A valóság ütőerének lüktetését tapinthatjuk műveiken. Számukra sokszor a kontextus adja magát a témát. Mintát mutatnak nekünk arra, hogyan válhat a valóságból mítosz vagy szimbólum, színekkel és formákkal alakított termékenyítő gondolatfolyam. Nincs szükség elméletgyártókra, a történet ugyanis adott. Készen van. Készen van, hisz lezajlott. De nem tekinthető sem politikai állásfoglalásnak, sem homályos, csillagködszerű elképzelésnek. Érdemes azonban elgondolkodnunk, hogy munkáikat a történeti perspektíva és/vagy a szociológiai perspektíva és/vagy a festészeti perspektíva szemszögéből kell-e néznünk.

Az aprólékos, részletező festésmódból adódóan nincs lehetőség szenvedélyes gesztusokra, pillanatnyi érzések kifejezésére, hirtelen reakcióra. Ez a beszédmód nem enged teret az alkotó vérmérsékletének, nem enged a felszínre forrongást, zaklatottságot, esetleg lázadást. A lelki folyamatok ennyire éles lenyomatát nem találjuk meg az alkotásokban. Mitől lehet mégis valóságosabb a valóságosnál, drámaibb, elgondolkodtatóbb, realistább a reálisnál az e szellemben fogant alkotás? A művésztelep alkotói a tudat rejtélye helyett az elbeszélést választják. A jelszerű szimbólumok helyett a narratívát. Az egyetemes érzelmek helyett a személyeset vagy pontosabban a személyesen keresztül az egyetemeset. A képfelület náluk nem látszat, nem illúzió, nem anyagkísérlet, nem próbálkozás. 0 % véletlenszerűség és ösztönösség, 100 % tudatosság. Ez a fajta kifejezés a valaha volt legcsendesebb forradalmi hang, amely suttogva lázít az üres művészet ellen, amelyet Supka Magdolna, a Kohán György elismertetéséért és hagyatéka megőrzéséért oly sokat fáradó művészettörténész összefoglalóan neoblablának nevezett. Előbbiek okán válhatott a Gyulai Művésztelep tájékozódási ponttá a XX. század második felének figuratív magyar festészetében és szobrászatában.

Az Appropriation art, a kisajátítás művészetének hazai képviselője, a Munkácsy-díjas Tóth Csaba ekképpen foglalja össze – sebészi pontossággal – a Gyulai Művésztelep jelentőségét egy magánlevélben: „A legnagyobb eretnekség és főbenjáró bűn az volt, hogy a gyulaiak megőrizték a művészet régi képformáit, műfajait (tájkép, életkép, enteriőr, csendélet és portré). Az avantgárd doktrína szerint ezeknek el kellett volna tűnnie a történelem süllyesztőjében. (...) Lássuk be, a mainstream ezért nem fogadta be a gyulaiakat soha, hisz ezekben a megőrzött képformákban a magyar rög valóságát őrizték meg... (...) Gyula realizmusa is persze főbűn maradt, hisz azon kívül a hazai hiperrealizmus szociológiailag teljesen üres és semmitmondó, nincs társadalmi, közösségi mondanivalója. Azt csak a gyulaiak képesek felmutatni.”[2]

A Gyulán felnőtt alkotógenerációk művészi genezisét jó érzékkel és biztos kézzel indította el és segítette a művésztelep alapító mestere, Tóth Tibor festőművész. Hogy illusztráljam a törekvéseit, John Ruskin megjegyzését kell idéznem: „Nem az követ engem, aki utánoz, hanem aki tanul tőlem.”[3] És Tóth Tibor ezt valóban így is gondolta. Azonban az, hogy miféle jövőkép rajzolódik ki a művésztelep törzstagjainak vállán hordozott, félszáz esztendős művésztelep esetében, aligha prognosztizálható teljes pontossággal. Az nyilvánvaló, hogy ki kell nevelniük a következő művészgenerációt, amely majd a kezébe veszi a stafétát. Ezt természetesen ők is tudják, és pontosan eszerint járnak el.

A művésztelep fennállása és folyamatos működése elegáns és nagy ívű narratívát kíván és érdemel, amelyet a jeles jubileumra megjelenő, gazdag képanyagot, elemző tanulmányokat és működéstörténeti dokumentációt magában foglaló reprezentatív könyv biztosít.

A Gyulai Művésztelep jelenlegi kiállítása válaszokat ad arra a felvetésre, hogy miért ne váltsuk aprópénzre a képzőművészetet. Válaszokat adhat arra, hogy a műélvezet miért nem úri passzió. Hogy az effajta művészettörténeti jelentőséggel bíró örökség áldás-e vagy teher. A tét pedig – tudjuk mi magunk is – igen komoly. A kérdés, hogy lesz-e esélye újabb félszáz esztendőnyi működésre Gyula városa igazi krónikásainak.



[1] Elhangzott a MOST – Az 50 éves Gyulai Művésztelep legújabb alkotásai című tárlat megnyitóján (Erkel Ferenc Kulturális Központ és Múzeum Nonprofit Kft. Kohán Képtára, Gyula, 2019. szeptember 21.)

[2] Tóth Csaba 2018. július 17-én kelt levele Albrecht Júliához, a Gyulai Művésztelep vezetőjéhez

[3] Kubinszky Mihály: Gondolatok a Bauhausról. In: http://www.magyarszemle.hu/cikk/gondolatok_a_bauhausrol

Legutóbbi lehívás: 2019. szeptember 18.

 

Megjelent a Bárka 2019/-os számában.


Főoldal

2020. január 23.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesTextLáng Zsolt nyerte a Libri irodalmi díjat, a közönségdíj Grecsó Krisztiáné1% a Körös Irodalmi TársaságnakKihirdették a megújult fordítástámogatási pályázat első nyerteseit
Ütőér
Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Versek
Fodor Veronika verseiMarczinka Csaba verseiFellinger Károly versei Falusi Márton versei
Prózák
Darvasi László: Egy tehén halálaFiatal írók a bezártságban - Csorvási Noémi: Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusbólFiatal írók a bezártságban – Biró Sára: Egy rendszer összeomlása Molnár Krisztina Rita: Gombosdoboz
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA