A Petőfi Irodalmi Múzeum június 5-én, szerdán felolvasásos virrasztásra hívta a június 3-án, életének negyvenkilencedik évében elhunyt Térey Jánosra emlékezőket. Az esten a pályatársak közül többek között Kemény István, Papp András, Sándor Iván, Poós Zoltán, Peer Krisztián, Schein Gábor, Bazsányi Sándor, Garaczi László olvasott fel, de egy-egy szöveggel emlékezett Hámori Gabriella, illetve Csákányi Eszter színművész is. Az éjjelig tartó megemlékezésen közel ezer ember vette körül a virrasztáson jelen lévő családot, Térey János feleségét és két kisgyermekét.
Nagygéci Kovács József
Találunk szavakat
Térey-virrasztás
A hétfőn tragikus hirtelenséggel elhunyt Térey Jánosra emlékeztek barátai, kollégái, tisztelői, az olvasók a Petőfi Irodalmi Múzeumban június 5-én este. A díszteremben és két másik teremben, a lépcsőházban, a folyosókon és az udvaron összegyűlt csendes tömeg, az a közel ezer ember a maga módján próbált búcsút venni Térey Jánostól és vigasztalást a szövegekből és egymástól.
Nem nagyon változik irodalmi életünk egyik legősibb szokása: a demonstratív kiálláshoz, a nagyság méltó elismeréséhez mifelénk tényleg meg kell halni. Az író hal, az olvasó él. Meg a könyvek, a versek, novellák és drámák, a mindenféle gesztusok.
A nem csak korosztálya egyik legkiválóbbikát elveszítő középnemzedék, fiatalok, akik az első Térey-kötet megjelenésekor még talán nem is éltek, idős pályatársak; képzőművészek, zenészek, színházi emberek, politikusok… és mindenféle olvasó: mutatva azt is, hogy a halál nem csak az emberi egyedek közé tesz végső egyenlőségjelet.
Jöttek, jöttünk sokfelől, mint „mikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt, eljöttek a lakóhelyükről: Elífáz Témánból, Bildád Súahból és Cófár Naamából.” Ezek a barátok, így az Írás: „megállapodtak egymással, hogy elmennek hozzá, és részvéttel vigasztalják őt. De amikor messziről megpillantották, alig ismertek rá. Hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket, és port szórtak a fejükre. És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.” (Jób 2, 11–13)
A barátok, tisztelők, kollégák Téreyt olvastak, így ültek az özvegy és a két kicsi gyerek (két kicsi gyerek!) mellé, nem találtunk szavakat, és ilyenkor – hát hisz ezért vannak a költők, nemde? – azok helyett, akik nem tudnak beszélni, azoknak kell, akik tudnak. Azzal kell, amivel lehet. A megrendültség, a gyász óráiban már megint, újra és így mindig: a művészet és a mű segít.
Esterházy írja a Mi a bánat című esszéjében, Heideggert idézve, de Pilinszkyről: „mi a bánatnak is a költő? Heidegger válasza: „Költőnek lenni ínséges időben azt jelenti: éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni.” Nincs kétség: ilyen költőt gyászolunk.
Térey hiányát Térey-sorokkal lehet enyhíteni (bár ha enyhül is, ez sosem lesz enyhe) olvasónak is, hallgatónak is: ez volt az est kétségtelenül legerősebb állítása. És az este is demonstrálta: mennyire reménytelenül magára van hagyva, árva az olvasó, ha. Ha nem fogódzhat legalább a jambusokba.
Így vált ez a PIM-beli éjszaka hét nappá és hét éjjellé, melléüléssé, az egyetlen érvényes, lehetséges emberi megszólalássá. Nem egyszerűen nem találunk szavakat, hanem nincsenek. A nem találás itt a lehető legtávolabb áll a gőg bármilyen fajtájától, a nem találás itt épp azt mutatja, hogy mekkora ajándék mindenki, aki helyettünk kérdez, mond, kiált, regényben, drámában, esszében, versben. Akinek köszönhetően mégis csak találunk szavakat. És mindezt magyarul, hogy anyanyelvünkön értsük. Ezért is volt a Térey-virrasztás elsőrenden hálaadás és köszönetnyilvánítás, felolvasók és hallgatóság pár óra alatt kincses szigetté rendezték be a Petőfi Irodalmi Múzeumot. Odahordtuk egy nagy közösbe és felmutattuk mindazt, amit ajándékba kaptunk.
Majd ne felejtsünk ebből a hétköznapokba is elvinni valamit, mert tragédián túl is eléggé nagy szükség mutatkozik, különösen most, amikor „a perc mással gördül tovább és elmarad / a fény az ittfelejtettek mögött”.
