A Könyvfesztivál blogja
Tehenek, szlovákok, születésnapok
Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, negyedik nap, 2015. április 26.
A Könyvfesztivál zárónapját, legnagyobb örömömre, egy Békés megyei szerző, Hartay Csaba kötetbemutatójával indítottam. Hajnali tíz órakor vette kezdtét a „tejbe aprított irodalom“: Hartay Nem boci! című könyvének bemutatója.
A Millenárison ebben a korai időpontban még jobbára csak a szervezők sürögnek, de a bejárat közelében kiállított tehén mellett már Hartay pózol a barátainak és persze nekünk is.
Hartay Csaba és a tehén
Hartay szokatlan alakja a kortárs magyar irodalomnak. Ír verset, prózát, humoros blogot (Viharsarki Kattintós címen), miközben családi vállalkozásban egy szarvasmarha-telepen dolgozik. Ez a szféra ihlette az új könyvet, amelyet a kötetbemutató moderátora, Szabó Tibor Benjámin Tar Sándor és a humor vegyületeként aposztrofált. A regény nem csak a telepen dolgozó munkások mindennapjait, de a békési vidék vonalait is megrajzolja. A kötetbemutató végén Földi Andrea (a könyv illusztrátora) grafikáit árverezték el a résztvevők. A képekből befolyt összeget egy szarvasi óvoda kapja majd, hogy új játékokat vásárolhassanak az oda járó gyerekeknek.
Hartay Csaba, Szabó Tibor Benjámin
Ha a békés megyeiség vonalán indulunk tovább, és a megyében élő szlovák (tót) kisebbségre gondolunk, nem esik túlságosan távol a következő program sem, amely A szlovákok már a spájzban vannak címet viseli. A 2016-os Könyvfesztivál díszvendége Szlovákia lesz. Ebből az apropóból beszélgetett Pavel Vilikovský és Esterházy Péter, valamint Zentai Péter László (Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál), Szigeti László (Kalligram Kiadó), Gabriel Hushegyi (Szlovák Intézet) és Miroslava Vallová (Irodalmi Információs Központ). Miroslava Vallová azt mondta, végtelenül örül annak, hogy Szlovákia, a szlovák irodalom lesz majd a jövő évi Könyvfesztivál díszvendége, hiszen szerinte a kortárs magyar irodalom példás módon népszerűsíti magát külföldön, és ezzel a lehetőséggel a szlovák irodalom is elleshet néhány módszert a hazai irodalmat népszerűsítő tendenciákból. Esterházy és Pavel Vilikovský leginkább arról beszéltek, mennyire egoisták és provincialisták az olyan kis országok, mint Szlovákia és Magyarország. Esterházy szerint annak ellenére, hogy szomszédok vagyunk, hogy van egy közös tudásunk, múltunk, annak ellenére ugyanaz az idő telik, mi magyarok hajlamosak vagyunk bezárkózni a provincializmusunkba, és pont a legközelebbi határokon túlra felejtünk el nyitni. Pavel Vilikovský is hasonlónak látja a két népet, szeretjük azonban azt gondolni – mondta, hogy más-más oldalon „traumázunk“ – megalkotva ezzel egy új igét a tolmács szerint. A 23. Nemzetközi Könyvfesztivál láthatóan remek lehetőség lesz a két ország irodalmi kapcsolatainak felélénkítésére.
Pavel Vilikovský, Esterházy Péter,
Szigeti László, Zentai Péter László
Esterházy nyomában járunk, a következő beszélgetésre a monumentális Teátrumba érkezem meg, ahol Nyáry Krisztián, a Magvető Kiadó igazgatója kérdezi Esterházy Pétert és Marianna D. Birnbaum irodalomtörténészt Az évek iszkolása című interjúkötetről. Amit tudni akartunk Esterházy Péterről, de sosem mertük megkérdezni – azt ismét megtette helyettünk Mariann D. Birnbaum Esterházy- kalauza. Mariann D. Birnbaum a szerző hatvanötödik születésnapja alkalmából látta sürgetőnek, hogy egy életrajz-szerű könyv is megjelenjen a szerzőről. Nyáry Krisztián a 65-ös számból indította útjára az összes kérdését, a 65-ből, mint félprímszámból, a 65-ös buszból, a 65. Shakespeare-szonettből kiindulva fagatta a résztvevőket az izgalmas kötetről. Mariann D. Birnbaum és Esterházy baráti szócsatája egyszerre volt szórakoztató és gondolatébresztő, a két szerző sokat beszélt arról a problémáról, hogy lehet-e őszintén válaszolni kérdésekre, hogy nem fikció-e az is, amit az ember saját magáról mesél.
Marianna D. Birnbaum, Nyáry Krisztián, Esterházy Péter
Esterházyhoz hasonlóan Jókai Anna is egy interjúkötettel jelentkezett a Könyvfesztiválon. A kétszeres Kossuth-díjas írónő Válaszoltam című könyve egy 50 évet felölelő interjúgyűjtemény. Jókai Anna elmondta, minden benne van ebben a kötetben, amit róla, a pályájáról tudni lehet: "minden fontos dologról mesél ez a kötet, ami az életünkben történt, ami a fizikai létünket fenyegette vagy a szellemi egészségünknek fontos lett volna“ – mondta. A beszélgetés végén a résztvevők az interjúkötet formáját megidézve bármilyen témában kérdezhettek a szerzőtől. Jókai Anna arról is beszélt, hogy jövőre jelenik meg Breviárium című gyűjteményének második kötete, életműsorozatát pedig Átvilágítás című memoárjával fogja zárni.
Jókai Anna
Most a születésnapok vonalát követjük, a következő program szintén a Teátrumban marasztal minket. 95 éves: Nemes László; 90 éves: Nemeskürty István és Vitányi Iván; 85 éves: Csoóri Sándor, Réz Pál és Sándor Iván; 80 éves: Bertók László, Tőzsér Árpád és Vekerdy Tamás; 75 éves: Vathy Zsuzsa; 70 éves: Kovács István és Szörényi László; 65 éves: Csordás Gábor, Esterházy Péter, Kulcsár Szabó Ernő, Rakovszky Zsuzsa, Szilágyi Ákos és Vámos Miklós; 60 éves: Balázs Attila és Koppány Zsolt.
Kovács István, Szörényi László,
Vekerdy Tamás, Kulcsár Szabó Ernő
A két legidősebb szülinapos: Nemes László, Nemeskürty István, és az idén hatvanöt éves Rakovszky Zsuzsa nem tudott részt venni az ünnepségen, a résztvevőket Tarján Tamás irodalomtörténész kérdezte elsősorban arról, hogyan élik meg az idő múlását, hogyan ülik, ülték meg a születésnapjukat, mit jelent számukra az a kor, amibe beléptek idén. A születésnaposok közül páran fel is olvastak, az ünnepség végén a szervezők gigantikus tortával köszöntötték az ünnepelteket. A Teátrum a gratulációk hadával, a koccintások, a süteményes villák hangjával ürült ki.
Torta
Vámos Miklós a születésnapjával kapcsolatban azt mondta, úgy érzi, a hatvanöt év úgy száguldott el mellette, mintha kívülről nézte volna a múló esztendőket. Csak remélni merem, hogy blogunk valamilyen módon belülről is láttatni tudta a 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programjait, az előadások, a beszélgetések, felolvasások hangulatát, és elsősorban a könyvfesztiválozás örömét.
(Benedek Leila)
Zavarba ejtő eklektika
Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, harmadik nap, 2015. április 25.
Nincs egyszerű helyzetben az ember a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál harmadik, szombati napján sem, ha azon morfondírozik, melyik kötetbemutatót, beszélgetést, zenés estet karikázza be a programfüzetben. A Millenáris parkját már délelőtt napozó fiatalok, szaladgáló gyerekek, magányosan és egymásnak olvasók töltik meg; nem könnyű hát az az elhatározás sem, hogy egyáltalán betérjünk a csarnokokba.
Mégis bemerészkedek, először Babics Imre Sztármajom többszörös alkonyatban és Gnózis című köteteinek bemutatójára, a Kner-terembe. Az inkább fesztiválsátorhoz hasonlító teremben „teltház“ és meglepően nagy zaj fogad. A csarnokban lent ugyanis gyerekprogram folyik éppen, szól a Kiskacsa fürdik, az Eszterlánc, nincs tehát könnyű helyzetben Szörényi László, amikor Babics Imre költészetét igyekszik magasztalni, de még Hegyi Botos Attila író, költő, zenész sem, aki a gitárt pengetve, erőteljes hangon énekelve próbálja elnyomni az elnyomhatatlan gyerekzsivajt. Azt azonban nem tudja eléggé halkan mondani Szörényi tanár úr, hogy Babics Imre szerinte a legnagyobb magyar költő lesz, akiről sok-sok doktori disszertáció fog még születni. Babics kötött formában íródott versei (haikuk, hexameterben írt költemények) egyszerre mantrák, biblikusak, természetfelettiek, ugyanakkor beszélnek például egy hulladékégetőről is, melyben emberi szervek, kísérleti patkányok válnak a lángok martalékává.
Szörényi László, Babics Imre és Hegyi Botos Attila
Ebből a magasztosságból egy huszárvágással valami teljesen másféle irodalmi vitába érkezem meg: J. D. Salinger kultikus regényének újrafordításáról szóló beszélgetésen foglalok helyet. Barna Imre műfordítót Veiszer Alinda kérdezi a Zabhegyező új, sok vitát kiváltott címéről, a Rozsban a fogóról, a fordítás problémáiról. Barna Imre hatásosan védi meg az új címet, elmondja, hogy a Zabhegyező címet már az első fordítás megjelenésekor problémásnak tartotta a közönség és a szakma is. A fordító szerint nem csak a szó szerinti jelentéstől tér el jelentősen a régi cím, de a főhős karakterét is más (hamiskás) fényben tünteti fel a korábbi változat. Barna Imre azt is elmeséli, hogy Salinger még életében kikötötte, hogy a fordítók szó szerint ültessék másik nyelvre a regény címét, és azt is megszabta, hogy a borítón nem szerepelhet semmiféle illusztráció, csak a szerző neve és a regény címe.
Barna Imre és Veiszer Alinda
A beszélgetés olyannyira meggyőző volt, hogy be is váltottam a belépőjegyért járó kedvezménykuponomat a Rozsban a fogóra, majd kiszaladtam a szabadba, hogy részt vehessek egy Lyukasórán.
A húszéves hagyományra visszatekintő műsor résztvevői: Szabó T. Anna, Várady Szabolcs és Lator László helyett Kiss Judit Ágnes napozott és verselt a Nap Kiadó szabadtéri standjánál. Az irodalmárok kerti székeken, az őket hallgatók és a játékban résztvevők pedig a fűben ülve találgatták az elhangzó szövegek szerzőit. A helyes megfejtők könyvjutalmat kaptak. A Lyukasóra csapata sem volt könnyű helyzetben a játék lebonyolítását illetően, az önfeledt kitalálósdit nem csak a tűző nap, de a pár méterre zajló tinikoncert is akadályozta. Szabó T. Annát azonban ez sem gátolta meg abban, hogy átszellemüljön; öröm volt nézni, ahogy a költőnő nem csak a megfejtéseket, de az egyes versek szövegét is kívülről fújta.
Kiss Judit Ágnes, Várady Szabolcs, Szabó T. Anna
A délutáni hőség hamar kora esti langymeleggé változott, a programfüzet következő ajánlata, A magyar próza estje volt, ahol Grecsó Krisztián és Háy János írók, valamint Egyedi Péter és Kollár-Klemencz László zenészek beszélgettek a magyar próza fejlődéséről, az írás és a zene kapcsolatáról, Juhász Anna vezényletével. Szó volt a Rájátszás címre keresztelt zenész-költő kollektíváról, melyben popzenészek zenésítenek meg kortárs irodalmi szövegeket, a költők pedig új szövegeket írnak a zenészek korábbi slágereikre. Grecsó Krisztián szerint az összes művészeti ág elhaladt az irodalom mellett abban, hogy összművészeti gondolkodást alakítson ki. Az irodalmi közeg most kezd felzárkózni, és közelebb lépni az olvasók felé, hogy az irodalom esetében egy-egy kötetbemutató, felolvasóest több legyen, mint egyszerű felolvasás, száraz beszélgetés. Háy János szerint nyugaton már jóval aktuálisabb problémák állnak az irodalmi szövegek középpontjában, mint nálunk, szerinte ez az (aktualizáló) prózafordulat már megtörtént, de történik is folyamatosan a magyar irodalomban. Kollár-Klemencz László beismerte, hogy most szívesebben ír prózát, mint dalt, hamarosan meg is jelenik a zenész novelláskötete. A beszélgetést folyamatosan oldotta a zene: „viszem a régen kihízott nacim/ viszem a kelet-német származású macim/ ezernyi véglet közül a köztest/ viszem a Csokonai Vitéz Mihály összest“ – szólt végül a Kistehén Zenekar slágere.
Háy János, Juhász Anna, Grecsó Krisztián,
Kollár-Klemencz László, Egyedi Péter
A szombati napot el is vitte magával ez a dal, néhány könyves stand már félig össze is pakolta magát, mire véget ért a zenés est; a zsebemben azonban még ott lapul a rongyosra lapozott programfüzet; a vasárnapi programok még karikázatlanul.
(Benedek Leila)
Szijj Ferenc, Károlyi Csaba, Reményi József Tamás,
Kukorelly Endre, Szilágyi Márton
Ahol megszűnnek a határok
Péntek délután már közepes erősségű a nyüzsgés a Millenárison. Az újságíró fel-alá rohangál a jobbnál jobbnak ígérkező programok helyszínei között, és izgul, hogy egy-egy langyosabb beszélgetésre beülve ne maradjon le egy-egy izgalmasabbról, akik viszont a standoknál ülnek, amiatt keseregnek, hogy szinte mindenről lemaradnak. De akik nem dolgozni jöttek, csak könyvet venni, hallgatni és beszélgetni, azok most láthatóan boldogok: találkoznak kedvenc íróikkal, magyarokkal és külföldiekkel.
Például az idén hatvanötödik születésnapját ünneplő, és a legkülönbözőbb helyszíneken felbukkanó Esterházy Péterrel. De vannak egészen egzotikus szegletei is a Könyvfesztiválnak, egymás mellett sorakoznak Szaúd-Arábia, Palesztina, Azerbajdzsán és Kína standjai, egy kicsit távolabb Törökország vagy éppen Izrael – nemcsak Nyugat-Európa és Amerika teszi tehát tiszteletét a többnapos könyvünnepen, ahol mindenféle határ megszűnik.
Ha a csütörtöki nyitányon, Jonathan Franzen pódiumbeszélgetése után hozzám hasonlóan azon gondolkodott valaki, hogy az amerikai példát (valaki könyveket ír és megél belőle) a magyarral összehasonlítja, és a hazai viszonyokat ismerve mégis prózaírásra, vagy annál is rosszabb esetben verselésre adja a fejét, akkor pénteken gondolkodhat azon is például, hogy kritikaírással miért foglalkozik egyáltalán bárki.
Károlyi Csaba, Reményi József Tamás, Kukorelly Endre
Márpedig idehaza sokan írnak prózát és lírát (az eredmény a Könyvfesztiválon megtekinthető), és kritikát is viszonylag sokan, főleg ahhoz képest, hogy a kritikust nem lehet megfizetni. Ezt maga Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom kritikarovatának szerkesztője mondja Reményi József Tamás kérdésére válaszolva. Az idei Artisjus-díjasokkal folytatott kerekasztal-beszélgetésen Károlyi elmondja, hogy ő maga is csodálkozik a legjobban, hogy folyamatos a kritikusi utánpótlás.
A jó kritikus az adott szerző összes könyvét elolvassa, és megnézi a róluk született kritikákat is. Ehhez nem elég néhány nap, több hétig viszont nem lehet megélni a jó esetben is tíz-húszezer forintos honoráriumból. A jó kritikus másik ismérve, hogy nemcsak akkor ír kritikát, ha jó könyvet olvas, és kedvére hozsannázhat. A jó kritikus nem úszhatja meg a negatív kritika megírását sem, és fel kell vállalnia a konfliktusokat. Károlyinak ilyen volt a Petri György életművével kapcsolatos néhány megállapítása: nem túl kényelmes úgy szembekerülni a rajongókkal, hogy a kultusz még erős.
Bár nem hangzik el, de nekem egy futballhasonlat jut eszembe: az irodalmi életben olyan hálátlan szerep a kritikusé, mint a labdarúgásban a kapusé, mert nála sem számít kilencvenkilenc védés, ha kap egy potyagólt. A jó kritikust sem veszik észre, hiába ír kilencvenkilenc értő és alapos kritikát, de ha a századikban erős állításokat fogalmaz meg, arra mindenki felkapja a fejét.
Szilágyi Márton irodalomtörténészt egy Csokonai-monográfia miatt díjazták. Szilágyi a monográfia műfajának megújulása után úgy gondolja, az a fontos, hogy kérdéseket tegyen fel, kételyeit fogalmazza meg, és nem csak az íróról, de a koráról is mondjon valamit. Csokonaival kapcsolatban például a szegénység mítoszáról szerette volna lerántani a leplet, a család szegénységét ugyanis a nádfedeles házzal szokás érzékeltetni, holott akkoriban Debrecenben szinte minden családnak nádfedeles háza volt…
A díjazottak között helyet foglal két költő is. Kukorelly Endre Mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményes verseskötete kapcsán először természetesen a bonyolult cím jön szóba, amit néha maga a költő sem tud megjegyezni. Elárulja, a példa Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatárán című könyve volt, tehát szereti a komplikált címeket, aztán a javításokra kanyarodik a beszélgetés. Kukorelly állandóan javítgatja a verseit, ami egyfajta rendmánia is nála, de leginkább azt szereti elkerülni az újabb és újabb módosításokkal, hogy a korábbi szövegeket olvasva ne érezze magát kellemetlenül.
Szijj Ferenc, Károlyi Csaba, Reményi József Tamás
Válogatáskötete Szijj Ferencnek is jelent meg korábban, ami többek között arra adott neki lehetőséget, hogy egy több kötetből is kimaradt, de otthon kinyomtatott és házilag összefűzött ciklusa végre bekerülhessen valahova. Most azonban nem ezért, hanem Agyag és kátrány című új verseskötet miatt van itt. A próza és a líra határán mozgó szövegek fotós szereplőjéről kiderül, hogy ő is folyton korrigálja a fotózás közben elkövetett hibáit, Szijj Ferencről pedig megtudjuk, hogy ő Kukorelly kedvenc költője.
Az újvidéki Fórum Kiadó programja természetesen a vajdasági magyar irodalmat állítja fókuszba, a szerzőkkel Virág Gábor és Sági Varga Kinga beszélget. Csorba Zoltán elmeséli, hogy újságíróként nem volt egyszerű Magyarországon letelepedni, az itteni napi problémák ugyanis kevésbé érdekelték, a regényírás azonban más. Első regénye, a Homéroszi kapocs a Fórum gondozásában jelent meg.
Szombathy Bálint, Csorba Zoltán
A költőként, képzőművészként és performerként is aktív Szombathy Bálint más aspektusból közelíti a határátlépést. Egyszerre tartja magát magyarnak, vajdasági magyarnak, volt jugoszlávnak és kelet-európainak, és ahányszor csak átlépi a magyar-szerb határt, művészeti aktusként mindig levizeli azt, de az államhatárokkal szembeni ellenérzése nem csak erre a szakaszra, hanem a világ összes államhatárára vonatkozik.
Késő délután Csordás Gábor beszélget Markó Bélával. Az erdélyi költő szerencsésnek tartja a többnyelvűséget, számára legalábbis tanulságos, hogy a magyarral párhuzamosan követheti a szürrealista, képekben gazdag román költészetet is. Öntörvényűnek nevezi a térségben egymás mellett működő irodalmakat, amelyek néha egymástól függetlenül változnak, fejlődnek.
Markó Béla és Csordás Gábor
Az egykori politikus új, Elölnézet című kötete szonetteket tartalmaz, és olyan klasszikus szimbólumokat használ, mint a keretbe zárt világot szimbolizáló kert. A beszélgetés végén a közélet sem kerülhető meg, Markó az egymás mellett mozaikként élő nemzetek Európájáról beszél, és kiemeli az értelmiség szerepét, a költészetről pedig megállapítja, hogy bár nem kell szükségszerűen a politikáról szólnia, sok esetben elválaszthatatlan tőle.
(Szarka Károly)
Minden napra ezer szó
Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, első nap, 2015. április 23.
Sznobparadicsomnak, sznobünnepnek nevezi a Könyvfesztivált a Népszabadság különkiadásának amúgy optimista cikkében Vári György, és azt írja, ha minden mást el is rontanának a szervezők, akkor is rendben lenne az egész rendezvény. Elsősorban Jonathan Franzennek, az egyik legeredetibb amerikai szellemnek, az idei díszvendégnek köszönhetően.
Vári a tavasznak is örül – ahogy az lenni szokott, április végére a Millenáris alkalmassá válik a laza piknikezéshez. Én viszont a fűben üldögélők mellett elrohanva a teátrumot veszem célba. Csütörtök van, a fesztivál első napja, de odabent már összejön a teltház. Winkler Nóra faggatja Franzent, én meg a sokadik ilyen beszélgetést végighallgatva azon gondolkodom, van-e értelme újra és újra feltenni ugyanazokat a kérdéseket az íróknak.
Jonathan Franzen és Winkler Nóra, távlatból
Mivel azonban az én munkám abból (is) áll, hogy ilyen beszélgetéseket hallgassak végig, természetesen csak igen lehet a válasz. De nem csak ezért, hanem azért is, mert az írók más és mást választ adnak azokra a kérdésekre, hogy mennyit dolgoznak naponta, vagy hogy mennyi a valóság és mennyi a fikció a szövegeikben. Ezek a más és más válaszok más és más emberektől érkeznek, a Javítások, a Szabadság és Diszkomfortzóna szerzője pedig nagyon más, mint amihez itthon hozzászoktunk.
Az egyik poénja után például csodálkozik, hogy a közönség nem nevet, holott szerinte vicceset mondott, néhány perccel később meg a fotósokra nézve jegyzi meg, tudja, hogy ez a munkájuk, de ő a mai napig nem érti, miért éppen akkor kattognak a fényképezőgépek, amikor az író az arcát simogatja, vagy amikor megérinti a szemüvegét. Aztán beszél a madarakról is, akiket a dinoszauruszok leszármazottjaként egy kicsit félelmetes lényeknek tart ugyan, de azért szereti hosszasan figyelni őket.
A regényeiben az amerikai családokat, rajtuk keresztül a társadalmat érzékenyen ábrázoló Franzen az a típusú író, aki szobájába órákra bezárkózva alkot, és nem jelentkezik évente újabb és újabb kötettel. Tudja viszont azt is, hogy a bezártság és az ülőmunka nem egészséges: első regénye megírása után, amikor még csak huszonéves volt, egy akkor készült fotóját látva úgy gondolta, legalább hatvannak néz ki.
Jonathan Franzen és Winkler Nóra
Az írás számára a drog, méghozzá jó drog: az a fajta, ami nem viszi a pénzt, hanem hozza. Na, ez volna az a poén, amin elsőre nem nevetünk, talán azért, mert nálunk az írásról nem a pénzkeresésre szokás asszociálni. Mindenesetre értjük, ahogy azt is, hogy az írással saját világot teremteni hatalmat jelent, és a műsorvezetői kérdésére adott válaszból azt is megtudjuk, hogy napi ezer szó a kívánatos mennyiség. Vagy egy normálisan megírt és tisztességesen befejezett oldal. Vagy hat óra munka.
Ez a hat óra jó esetben gyorsan elrepül. És akkor ott van még az az idő, amit gondolkodásra kell fordítani, az agyunk meg ugye egész nap dolgozik, és a regényírásból azért nem jó kiesni, mert Franzen szerint ötezer dolgot kell egyszerre fejben tartani. És azonosulni kell a szereplőkkel: az egyikük kedvéért még gitározni is elkezdett tanulni, bár ennek az állításnak minden eleme túlzás.
A pódiumbeszélgetés közönsége
Nem kell ugyanis elmenni a sarkvidékre ahhoz, hogy a sarkvidékről írjunk, mondja Franzen, és úgy gondolja, kirándulás közben sem feltétlenül kell a kirándulásról írni, legalábbis akkor, ha nem riportról, hanem regényről van szó. Ha egy jó történetet hall, azt sem építi be szükségszerűen a könyvébe, nehogy át kelljen alakítani miatta a koncepciót, bár a koncepció megléte sem szükségszerű, és itt körbe is érünk.
A lényeg azonban, hogy Franzen nem riporter, hanem a fantáziáját használó író. A pódiumbeszélgetést a fővárosi önkormányzatnak és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének közös elismerése, a Budapest Díj átadása követi. A városvezetést Szalay-Bobrovinczky Alexandra, az MKKE-t Kocsis András Sándor képviseli, a laudációt pedig egy írókolléga, Háy János mondja.
Háy János laudációja
Utóbbi írói és olvasói szempontból is kockázatosnak, ugyanakkor élettel telinek nevezi Franzen műveit, esendő hőseiről pedig elárulja, hogy magára ismert bennük. Büszkén említi meg, hogy hiába nem beszéli túl jól a nyelvet, egy idő után már szótár nélkül olvasta az angol szöveget is, sőt a szellemes beszéd végén még a díszvendég anyanyelvén is köszönetet mond: „Dear Jonathan, thank you for your novels!”.
(Szarka Károly)
Szakonyi Péter, Zentai Péter László, Boka László,
Szűcs Tamás, Juhász Anna
Nem vásár, hanem fesztivál
Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, sajtótájékoztató, 2015. április 22.
A nulladik napon még nagyrészt konganak az ürességtől a Millenáris épületei, nem tolakszik senki a standoknál, nem állnak sorba tömegek a dedikáláshoz, de már folynak az előkészületek. Valamiért beugrik nekem az egy évvel korábbi jelenet, amikor Kukorelly Endre beszél a mikrofonba, és javasolja minden potenciális olvasónak, hogy látogasson el egy-egy ilyen rendezvényre, beszélgessen, ismerkedjen az írókkal, és legyen aranyos.
Azt is mondja persze, hogy vásároljon két-három könyvet, méghozzá kortárs szerzők könyveit, mivel minden mást megtalál a könyvtárakban, esetleg kölcsönkérhet az ismerőseitől. Ugyanakkor megjegyzi, hogy a vásári jelleg helyett magáról az irodalomról kellene szólnia egy-egy ilyen könyves ünnepeknek – ha a Könyvfesztiválnak nem is (benne van ugyebár a nevében a fesztivál szó), de a Könyvhétnek mindenképpen.
Ha a fesztiválok vonalán maradunk, eszünkbe juthat, hogy a könnyűzenei fesztiválok is legalább annyira a médiafelhajtásról és a fogyasztásról, a méregdrága műanyagételekről meg a vízízű, mégis aranyárban mért sörökről szólnak, mint magukról a koncertekről, a könyves rendezvények esetében viszont könnyebben feloldható a dilemma: itt a termék maga a könyv, még ha vásári jellege is van ennek a néhány napnak.
Zentai Péter László, a Könyvfesztivál igazgatója, illetve Szakonyi Péter sajtófőnök a szerdai sajtótájékoztatón úgy fogalmaznak, hogy ez a rendezvény nem vásár, hanem fesztivál, ahol a programok a legfontosabbak. Amellett, hogy a Millenáris ilyenkor rendszerint Európa legnagyobb könyvesboltjaként üzemel, több száz program közül válogathat az érdeklődő, és személyesen találkozhat több száz magyar íróval, meg több tucat külföldivel.
Persze a potenciális olvasót ösztönözni is kell, hogy valóban olvasson, sőt, be kell etetni. Igen, a beetetés szó konkrétan el is hangzik a sajtótájékoztatón, amikor az ötszáz forintos belépő jön szóba. A beetetés azonban itt nem egyenlő a becsapással – a jegy ára évek óta ennyi, tényleg nem drága, ráadásul levásárolható.
Idén is érkezik egy neves díszvendég, az amerikai regényíró, Jonathan Franzen személyében, díszvendég-ország viszont nem lesz. Vagyis lesz, mivel a 220 éves magyar könyvkultúra tölti be ezt a szerepet, tehát tulajdonképpen Magyarország jön Magyarországra. De azért megmarad a nemzetközi jelleg, megrendezik például az Európai Írótalálkozót (erről Szűcs Tamás, az Európai Bizottság magyarországi képviselője szól néhány szót) és az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválját, ahol Mán-Várhegyi Réka, a Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötet szerzője képviseli majd a magyar irodalmat.
Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos igazgatója a magyar könyvkultúra történetét bemutató kiállítást harangozza be, megemlékezve a kezdeti időkről, Juhász Anna pedig az ehhez kapcsolódó irodalmi estet vezeti fel. Megemlíti, hogy mivel édesapja, Juhász Ferenc történetesen költő, számára az irodalom személyes ügy. De úgy gondolja, mindenki más számára is az.
Aki egy íróval beszél, dedikáltat, és jól érzi majd magát a Millenárison, annak biztosan az lesz. A lényeg, hogy legyen ott, és legyen aranyos.
(Szarka Károly)
