Esszék, tanulmányok

 

 Elek_Tibor_V__ri_F__bi__n_L__s__gott.jpg
Elek Tibor Vári Fábián Lászlóval a gyulai könyvtárban,
2015-ben

 

Elek Tibor

 

Vári Fábián László 70

 

Nagykállói gimnazistaként, az 1970-es évek végé felé, a Ratkó-családban hallottam először róla, a tehetséges, fiatal kárpátaljai költőről, Vári Fábián Lászlóról. Nemigen Ratkó Jóskától magától, mert vele inkább csak a könyvtár olvasótermében találkoztunk s váltottunk szót, amikor sakkszimultánt adott néhányunknak, de a lányától, aki osztálytársam volt, és esetleg a feleségétől, aki érettségi előkészítő órákat tartott nekünk a gimiben. Mindez azért jut most eszembe, mert a hetvenedik születésnapjához közeledve próbálom számba venni a hozzá fűződő emlékeimet, a közös emlékeinket, s az ilyen születésnapi köszöntőben az irodalomtörténész is lehet sokkal személyesebb. Megemlíthetem például, hogy édesanyámtól én is mindig úgy tudtam, hogy a vadgalambok azt huhogják: megölték, megölték. Apám pedig nekem is azt tanította az első húsvéti locsolkodásoknál, hogy tegyem az üveg szájára az ujjamat, mert úgy kevésbé fogy a kölnivíz, tovább tart. Pont úgy, ahogy írja a Bárkaonline-on nemrég megjelent egyik tárcájában. Mindennek (a szegénységen túl) valószínűleg a szabolcsi-szatmári közelség a magyarázata.

Ratkóék után a nyolcvanas években következett Görömbei András a debreceni egyetemen, aki általában a határon túli magyar irodalmakra, azok kiemelkedő értékeire, így rá, az ő költészetére is ráirányította figyelmemet. Már a verseit is olvastam (az Útban Törökország felé és az Ady alkonya revelatív élmény volt akkoriban), ha nem is volt könnyű hozzájuk jutni még. Viszont eszembe sem jutott, hogy egy-két évtized múlva kimondottan baráti kapcsolatba kerülhetek vele, s hogy lesz Magyar Művészeti Akadémia, ahová 2012-ben én írhatom majd akadémikusi portréját, ilyen összegző mondattal indítva: „A Kárpátalján élő és alkotó Vári Fábián László a kortárs magyar líra olyan »összmagyar érvényű« hagyományőrző, értéktanúsító és értékállító alkotója, akinek költészete az ősi, mitikus egyéni és közösségi léttapasztalatoktól a legmodernebb valóságelemekből is építkező apokaliptikus víziókig ívelően keresi a személyiséget és a közösséget korunkban egyaránt megtart(hat)ó erőket.”

Sajnos az első személyes találkozásunkra nem emlékszem, de arra igen, hogy miután a Bárka főszerkesztője lettem, többször vendégül láthattam Békéscsabán, Gyulán, a könyvtárakban és a Jókai Színházban is. Az emlékezetes békéscsabai szereplései egyik alkalmakor abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy 2015 januárjában átadhattam neki a Bárka-díjat is, ami azt jelenti, hogy addigra már rendszeres szerzőnk volt, s hűségét azóta is számtalanszor bizonyította, sorolhatnám a jobbnál jobb, szebbnél szebb verseit, amelyek nálunk jelentek meg először. Alkotói pályája örömteli alakulása, gazdagodása prózai művekkel (Tábori posta. Szovjet mundérban Poroszföldön, 2011, Vásártér, 2018.) azt is lehetővé tette, hogy tavaly februárban már a Magyar Széppróza Napján is faggathassam a Jókai Színházban, más határon túli írótársai között. Közben egyszer mi, a Bárka-csapat, is meglátogattuk Beregszászon, a főiskolán, az az élmény is nehezen feledhető.

Kapcsolatunkat azok az igazán személyes találkozások, együttlétek még inkább elmélyítették, amelyeknek a Berekfürdői Körmendi Lajos Írótáborban lehettünk részesei, hol az ebédlőasztalnál borozgatva, hol „az ádott ber’ki vizekben” ázongva (lásd Kocsis Csaba fotóit!), hol a vízparton énekelve… Jól emlékszem arra, hogy ott született tulajdonképpen a Mítosztöredék című gyönyörű verse is 2004 őszén, amit szintén mi közöltünk először, s hogy milyen komoly, de szeretetteljes szakmai vitánk volt ott arról, hogy Antall Pista neve szerepeljen-e benne vagy sem.

Megvallom őszintén, hogy egy időben, talán a kilencvenes évek első felében, amikor személyesen még nem ismertem, tehát olvasóként és irodalomtörténészként, kicsit aggódtam, hogy nem fog-e elapadni a költői vénája, nem fog-e végleg elhallgatni, mivel sohasem tartozott a feleslegesen szót cséplő lírikusok közé, s akkoriban viszonylag kevés új verse született. Aztán nagy örömmel tapasztaltam, hogy szó sincs róla, folyamatosan megújuló színekkel és mélységekkel gazdagodott az elmúlt évtizedekben a költészete, amiről a Jég és a korbács (2010) és az Ereimben az idő (2015) című kötetei is tanúskodhatnak, s még hozzájöttek az említett regények is. Ezért nemcsak azt a majd’ tíz évvel ezelőtti portrét zárhattam megnyugvással, hanem most is így zárhatom ezeket a köszöntő soraimat: „Vári Fábián Lászlónak van érvényes művészi válasza a mai emberi létezés kihívásaira, költészetének pedig a romlással illúziótlanul szembenézve is vannak további erőtartalékai.” Isten éltesse sokáig az immár Kossuth-díjas költőt, szerettei és mindannyiunk örömére! 

Legutóbb a Bárkában, Bárkaonline-on:

Vári Fábián László: Európa-sirató

Vári Fábián László tárcái az Ütőér rovatban

Egyértelműen és végérvényesen a költészet – Beszélgetés Vári Fábián Lászlóval

Vári Fábián László versei 

Vári Fábián László: Fogyó hold


Főoldal

2021. március 16.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Erdész Ádám: A meghatározó évszázad történeteibőlMúltbéli járványokról
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA