Ütőér

 

Vari_Fabian_mmert.jpg

 

Vári Fábián László

 

A zenéről ismét

 

Valamikor, úgy tizenkettedik évem kezdetén apám rábeszélt a zenetanulásra. Tűrhető hallással bírtam, nem volt ellenemre a dal és a zene, ám hogy mások előtt fennhangon énekeljek, arról szó sem lehetett. Az alkalmassági vizsga azonban komoly dolog, ezért ott mégis rászántam magam. Elénekeltem egy Petőfi-dal első strófáját, megismételtem a vizsgáztató tanár által kopogott ritmust, s már meg is nyílt előttem a sebtében szervezett újlaki zenede kapuja. Rokonszenvem a tangóharmonika felé hajlott akkoriban. Igaz, egyet láttam csak addig közelről, s azt is egy tizennégy éves lány ölében, akinek karja és válla mozgására nyiladozva varázslatosan szólalt meg az a titokzatos hangszer. Nem tudnám már megmondani, hogy a búsongó szláv dallam, vagy a lány szép arcának játéka fogott meg jobban, de fellobbant bennem a vágy – a harmonika iránt. A vágy pedig kényes portéka, mert amilyen boldogító és magasztos érzés tud lenni, annál kiábrándítóbb és lesújtóbb annak váratlan és gyors elfojtása. Egy alkalommal, az iskolából hazaérve, kopott, vedlett hegedűtok várt az asztalon. Kivetett magából az álomvilág, csalódás görbítette le számat. Hozzá se értem, fel se akartam nyitni, de a hangszerek tekintetében már felvilágosított apám hozzám hajolt, s magyarázni kezdte, hogy a harmonika nehéz, egyfolytában lefelé húzza a fejlődésben lévő gyerek vállát, s idővel tán még tüdőbajt is okozhat. Mindezt jó ismerősétől, leendő zenetanáromtól tudta, aki kiokosította az iránt is, hogy a sokféle zeneszerszám közül csakis a legnemesebbel, a hegedűvel érdemes foglalkozni. Ha így van, hát legyen – bólintottam az okos érvelésre, s ezzel elkezdődött zenei pályafutásom, a rövid és dicstelen.

– Hallod, öcsém, oszt’ mék resztoránba’ fogsz majd muzsikálni, ha kitanulsz? – ért mindjárt a gúnyos kérdés, amikor az első zeneórára indultam.

– Én hegedűművész leszek, nem muzsikus – feleltem kényszeredett mosollyal, s abba a válaszba már beleszorult az én ébredező önérzetem is. Ám ettől kezdve mégis szégyellni kezdtem, hogy azzal a feslett hegedűtokkal kell végigvonulnom a városon. Bosszúsan rejtettem volna hónom alá, de elég nagy volt ahhoz, hogy ne tehessem. Aztán… ha csak egy mód adódott rá, kihagytam a zeneórákat.  Miklós tanár úr tekintete elkomorodott, de nem tett le róla, hogy visszaigazítsa a nemes hangszertől eltántorodott szívemet. – A hegedűnek lelke van – mondta –, csak annak engedelmeskedik, aki valóban ismeri és szereti, hangja azt képes akár a magasba is magával emelni. S hogy súlyos szavait nehogy légből kapott frázisnak véljem, meg is mutatta a hangszer belsejében a hát- és tetőlapot feszítő rövid kis fenyőpálcikát. – Ha ezt kivennénk, a hegedű teljesen megnémulna. Ez veszi át és adja tovább a húrok rezgését, ez kelti életre a hangszert.

A pálcika hangközvetítő szerepe hihetőnek tűnt, de hogy miért kell azt léleknek mondani, azt kissé már soknak tartottam. Mégis megvitattam magamban a hallottakat, és eldöntöttem: hogyha igaz a beszéd, bizonyára a hangszerkészítő mestertől származhat – átvitt értelemben is – a hegedű lelke. Egy anyalélekből tehát, s így mindjárt érthetőbb. Előbb azonban szoknia kell az új testet, ezért még sokáig nyugalomban marad. Mindaddig, amíg egy igazi zenész a saját lelke által fel nem keresi, át nem öleli, föl nem ébreszti. Az én lelkemet – úgy látszik – nem ilyen feladatra szánták, mert ösztönszerűen tiltakozott a feladott gyakorlatokkal szemben, így hát az én Murzsa Gyulától, a legismertebb ugocsai prímástól vásárolt hegedűm hamarosan árván maradt, lelke pedig bebábozta magát a csöndbe. Ha nem így alakul, ez a kis történet szépen bekerekedhetett volna, de így nyitott sebként éktelenkedett fiatal életem során sokáig.

A Teremtő maga is megbánhatta, hogy életem ösvényét valamikor a zene földje felé terelgette, ezért tévedését, s hogy ezzel Ugocsát is kárpótolja, igyekezett mielőbb helyre igazítani. A péterfalvai Pál Pistikét nem kellett különösebben a gyakorlás feladatára nógatni. Büszke, viski gyökerekkel bíró szülei maguk is zenészek; nagybátyja a csonka Máramaros leghíresebb harmonikása, jobbnál jobb tanítványok mestere volt; Pistike ily módon már születése előtt többszörös isteni áldással felérő, a legkiválóbb hegedűkkel kompatibilis lelket kapott. S amikor már szinte mindent tudott a mesterségről, akadémikus tanárai után a tiszaújlaki Murzsa Gyulát is felkereste, hogy egy vérbeli népzenésztől tanulja el a muzsikálás lokális ízeit. Pistikétől, azaz Pál István Szalonnától, az Állami Népi Együttes vezető prímásától ismerjük a mester és tanítvány viszonyát leghívebben kifejező anekdotát, mely szerint ’89 nyarán a tiszaújlaki Turul-emlékmű avatásán, a magas lépcsősorra állítva már őrá bízták a közönséghívogató muzsikálást. A helyszínre tóduló tömegben ott lépkedett Murzsa mester is, aki a hangszórók által felerősített zeneszóra megtorpant, mutatóujját felemelte, s a körötte haladók ámulatára így szólt: Ni, ott meg én muzsikálok! S hogy a helyzet abszurditását mindjárt maga oldja fel, így folytatta: De az mégse lehet, mer’ én itt megyek a csinált úton, a muzsika meg amott szól.

És szól azóta is a táncházakon, nagy népünnepélyeken át a magyarság lelkének ünnepi állapotait eljuttatva a világ legtekintélyesebb színpadaira. Nekem mégis a Röpülj páva rendezvényei a legkedvesebbek, ahol Pál István Szalonna a fiatalságnak húzza, és a népzenében, néptáncban jeleskedő fiataljaink nemes vetélkedésben, örömtől sugárzó arccal, önfeledten egymás sarkát tapossák! Ilyen az, amikor a hegedű és a közösség lelke egymásra találnak.


 

„Félig feketében, félig fejérben”

 (Rendhagyó lapbemutató)

 

Kárpátalja mint geopolitikai egység – bármily furcsa kimondani – Trianonnak köszönheti nevét. Akik állítják, kellőképpen utánanézve mondják, hogy a Kárpátalja név, mint toponímia, 1920 előtt nem fordul elő. Addig az Észak-Keleti Felvidékről szólnak a források, a négy vármegyényi országrész azonban a fordulat után – a cseh Podkarpatszka Rusz magyar megfelelőjeként – Kárpátalja néven kezd megjelenni a közbeszédben, akárcsak az Alpokalja, a Kemenesalja, vagy a Hegyalja. A terület rendkívül fordulatos 20. századi történelméhez igazodik annak sajtótörténete is, amelynek posztszovjet korszakához érdemes hozzátenni néhány fontos adalékot.

A nemzedékem számára a magyar újságot a Kárpáti Igaz Szó jelentette évtizedeken át – az SZKP Területi Bizottságának napilapja. Balla László, a lap főszerkesztője Szegény ember vízzel főz című memoárjában előadja, hogy a kezdetben ukrán nyelven szerkesztett, magyarul éveken át csak fordításban megjelenő lap önállósításáért mekkora küzdelmeket kellett vívnia a lapgazdával, a területi pártbizottsággal, amelynek mellesleg jó sokáig ő is tagja volt. Derék dolog volt tőle, hogy mégis megcsinálta, de az olvasó ennek nem úgy látta hasznát, ahogyan ő szerette volna, hiszen továbbra is politikai napilapot vett a kezébe, s ha baráti közösségben említésre került, lépten-nyomon Hazug Szónak nevezte mindenki. Voltak ezen kívül heti két-három alkalommal megjelenő lapjai az ungvári, a beregszászi és a nagyszőlősi járásoknak, valamint a területi komszomol (KISZ) bizottságnak is, ám ezek többnyire ukrán anyagokat közvetítettek magyar fordításban. S bár a rendszerváltáshoz közeledve a bátrabb és az óvatosabb szerkesztők egyaránt megpróbáltak igazodni az új politikai széljárásokhoz, az évtizedeken át félretájékoztatott olvasó bizalmához már nem tudtak igazán közel kerülni.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (1989. 02. 26.) könnyebb lett volna az indulása, ha mindjárt a kezdetektől van önálló fóruma, ám ez az igény egy ideig még vágyálom maradt. 1990. április 30-án aztán egy miskolci nyomdában elkészült a Kárpátalja első száma, amelyet a terület magyarjai már teljesen magukénak érezhettek. Az alapítók (Mankovits Tamás és Fodó Sándor) a címadást illetően nem töprengtek sokat: a kárpátaljai magyaroknak írt lapot Kárpátaljának nevezték el. Már csak azért is, mivel a Kishazát a szovjet hivatalosság szerint csak Kárpátontúli területnek lehetett nevezni, ahogyan Moszkva felől nézve annak is látszott. De magyar ember sohasem vette szájára jó érzéssel a Kárpátontúl nevet, így a címválasztás a kárpátaljai magyarok „csakazértis” magatartásának adott hangot, és szolgáltatott elégtételt a korábbi ukránosított helynévhasználatban elszenvedett sérelmeiért. A kis pénzből kiadott újság szegényes külsővel – akárcsak Petőfi gólyamadara – félig feketében, félig fejérben érkezett, de akikhez szólni kívánt, önzetlen szeretettel fogadták mindannyian. Harminc esztendő után kissé bizonytalanul kérdezem: van-e értelme egy kései lapbemutatónak? A végén majd kiderül.

Íme – az első lapszám. A beköszöntőben Furman Imre, az MDF Országos Elnökségének tagja, mintha csak a kárpátaljai magyarok helyzetét kívánná igazolni és védeni, az első szabadon választott magyar kormány határon túli magyarsággal kapcsolatos álláspontját közvetítve, a jövőnek is üzenve egyértelműen kimondja, hogy „Nem lehet olyan politikai érdek, amely egymás ellen uszíthat népeket. Mert az olyan politika a történelem szemétdombjára kerül. Tekintsük ezt tanításnak, régi tapasztalatból leszűrt igazságnak. Bizonyára megfordult az olvasók fejében, hogy tanulhattak volna belőle némi alapfokú toleranciát akár a később szabaddá lett Ukrajna vezetői is.

Mint hangsúlyoztam, a lap a kárpátaljai magyaroké. Mégpedig oly módon, hogy nemcsak nekik, de mindenképpen róluk szól. Ma is elgondolkodtatóan aktuális Horváth Sándor Milyenek vagyunk? címmel írt jegyzetének néhány gondolata. Azt írja: „Most már kicsit szabadabbak. De a nem teljes szabadság, az majdnem rabság. Már szólni is merők. De az igazságot elnyomja néha a hangzavar. Már tenni akarók. De az akaratban ott lappang a tétovaság. Múltunkért jelennel pörölők. De kitapinthatjuk-e a vaksi derengésben a jövőt? Már – még – vagyunk, sokan együtt vagyunk. Hogy milyenek? Hát magyarok vagyunk… egyre inkább illúziók nélkül, nem heroikus Herkulesekként, de nem is tőből vágott lábbal… vagyunk.” A következő oldalon egy rövidke eszmefuttatás a magyarság érdekvédelmi szervezetét, az egy éve létesült KMKSZ-t próbálja meg jellemezni. „Úgy vagyunk vele, mint szülő a gyermekével: szeretné, ha különb lenne nála. A KMKSZ pedig az itt élő magyarság tükörképe, hordozója minden jó és rossz tulajdonságának.” Ehhez az értékeléshez annyit mindenképpen hozzáfűznék, hogy az ugyancsak 30 esztendős KMKSZ-t méltató és bíráló sajtóanyagok ma már kisebb könyvtárra is elegendőek lennének, azonban ennél tömörebben és találóbban még senki sem jellemezte. 

A lap munkatársai – Dupka György, Horváth Sándor, Kovács Elemér, Kőszeghy Elemér, Tárczy Andor – valamennyien képzett és elkötelezett újságírók, akik a hiteles tájékoztatás tudatában írják a lapot. Az olvasó figyelemmel követheti a KMKSZ működésének minden fontos mozzanatát. Megtudhatja, hogy a megyei tanácsban a magyar szervezet képviselői frakciót alakítottak, tájékoztatást kaphat az alapszervezetek hagyományőrző munkájáról, a kulturális élet eseményeiről, vagy tájékozódhat a politika legfontosabb fejleményeiről. A lap betöltötte küldetését, az olvasó elégedett volt. Ez az egyetértés azonban két év után megszűnt. 1992 tavaszán a KMKSZ elnökségének egyes tagjai az ukrán belpolitikában vállalt szerepük támogatása érdekében határozottabb politikai irányváltásra kötelezték volna a szerkesztőséget, amelyet a munkatársak nem vállaltak, s a Kárpátalja címlapjáról lekerült a KMKSZ neve.

A kis kárpátaljai forradalom tehát ugyancsak felfalta volna saját fiát, ám az nem adta magát egykönnyen. Ettől kezdve közéleti lapként, havonta jelent meg 1994 karácsonyáig az objektív tájékoztatás korábban vállalt elkötelezettségével és lelkiismeretességével. A KMKSZ így huzamosabb időn át fórum nélkül maradt, majd egy idő után a tagsággal való kapcsolattartás, a tájékoztatás kényszere által ösztönözve – mindössze két-három alkalommal – kiadták a nagyon amatőr formában megjelenő Kis Újságot, s valamivel később létrehozták a Kárpátaljai Szemlét. 2000-től ismét Kárpátalja címmel jelenik a Szövetség hetilapja, de elődjéhez nincs semmilyen köze. Majdnem tipikus kárpát-medencei történet, amely szebben is folytatódhatott volna…


 

Adalékok  demográfiánkhoz

 

A természeti környezet kedvező alakulása és a mai magyar népesedéspolitika visszacsalogatta településeinkre a gólyamadarat. Ha ennek örülni tudunk, jusson eszünkbe Fekete Gyula bátyánk, és gondoljunk rá jó szívvel. Ha mindezt megérhette volna! S ha ez legalább harminc évvel ezelőtt elkezdődhetett volna, amikor egyedül ő verte félre egyre nagyobb elkeseredéssel a vészharangot! De talán így sem késő még. Egy kellő mértékű, tartós gyermekáldás megnyithatja előttünk akár egy távolabbi jövő kapuját is. Ha valami váratlan földindulás mégis megállítaná a folyamatot, ha nem jönnének világra legalább a népesség reprodukálásához szükséges gyermekek, csak a romlás, Vörösmarty víziójának beteljesülése felé vezetne az utunk.

Voltak már ennél nehezebb korszakaink is, amikor gyermekeink tízezreit hajtották keleti rabszolgaságra és janicsárságra – ellenünk. Ez volt a mi jövőnknek egyik legkíméletlenebb fosztogatása. Ha a madár kétségbeesetten verdes kirabolt fészke láttán, mit érezhetett az a rengeteg szíve-tépett édesanya? Beleőrültek a szülői árvaság feldolgozhatatlan bánatába? Bizonyára sokan jutottak erre a sorsra, de voltak jócskán, akik fájdalmukban megerősödve új gyermeket hoztak a világra. Kétségtelen, az ő útjuk volt az igazabb.

Tudnunk kell ugyanakkor, hogy történelmük során más népeket is sújtottak jelentős gyermekveszteségek. Ott volt például a hamelni gyermekek magyarázat nélküli eltűnése. A történet sokak szemében ma is csak legenda, tehát mese. Akik a természetfeletti tényezőt csak meseként képesek értelmezni, gondolkozzanak el kissé a napjainkban is bőséggel tevékenykedő hipnotizőrök tömegeket mozgató mutatványain. Én valóságtartalmú történeti vagy eredetmondának nevezném inkább ezt a német klasszikusok által is feldolgozott tragédiát.

1284-ben Hameln-ben, a szász kisvárosban úgy elszaporodtak a patkányok, hogy a lakosok alapvető léte került veszélybe. (Ne feledjük: a középkor európai pestisjárványainak kora ez). Arra vetődött aztán egy különös külsejű idegen, aki egy kialkudott szép summa ellenében hajlandónak mutatkozott megszabadítani a várost a halál hírnökeitől. Módszere a polgárokkal szemben bosszantóan egyszerű volt, mégis csodálatos. Furulyája szavára köré gyűltek mind az átkozott rágcsálók, mire az idegen hangszerét tovább fújva megindult a városkát átszelő folyó felé. Engedelmesen követték őt a patkányok is, de a vizet elérve magával sodorta őket az ár. A polgárok nagyot ámultak, és tetteik irányítását átvette ekkor az ördög. Lelküket a kapzsiság szelleme szállta meg, s e perctől kezdve már soknak találták, s nem voltak hajlandók megadni a kialkudott bért. Az idegen bosszúsan távozott, de az elkövetkező vasárnap délelőttjén, amikor az emberek mind az Úr imádására a templomba mentek, az idegen ismét megjelent a városka főterén, s hangszerén sosem hallott varázslatos dallamot kezdett játszani. A furulya szavára megnyíltak a házak, s a felügyelet nélkül hagyott gyerekek megindultak az idegen felé. Amikor már mindannyian körötte voltak, a furulyás – nyomában a gyerekekkel – elindult a város határán túl a legközelebbi hegyek felé, a nagy talányba.

Egy teljesen nyomtalan eltűnés a mondában is indokolatlan lenne, ezért az egyik magyarázat szerint a vándorok cseh földön bukkantak fel újra, s az általuk alapított helységet Hamilkovnak, azaz Kis Hameln-nek kezdték nevezni. Egy másik változat őrzői Erdély területén vélték fellelni őket, vagyis ők lehettek a legelső hullámban érkezett szász telepesek.

Hameln városa eközben hosszú időkre gyászleplekbe öltözött. Mire az elárvult szülői szívekben a tőr legkisebb hegyét is elemésztette a rozsda, a városka lakóinak szembesülniük kellett s valósággal, mely szerint képtelenek pótolni a 150 gyermek hiányából eredő veszteséget. S bizony, máig hatóan képtelenek. Jöttek azonban álpróféták és bül-bül szavú menedzserek, akik szerint a fölöttébb szapora ázsiai és afrikai népek egy igaz ügy szolgálatára örömmel küldik el saját fiaikat.

E nagylelkűség láttán orvos barátom jut eszembe, aki szeretett feleségével hosszú évek óta meddő házasságban él. Gyermeket azonban szeretnének, ám a sikertelennek bizonyult lombikbébi programokat követően az örökbefogadás egyetlen fennmaradó lehetőségét nagyon határozottan elvetik. Mint mondja, ismeretlen géneket elvből nem visz a családba, mert egyszer olyasmi történhet, ami a múltat is átírva, egyszerre teszi tönkre a család jelenét és jövőjét. Én nem értek a genetikához, de a lényeget, mely szerint a gének a szülők fizikai és mentális tulajdonságainak átörökítését biztosítják, már a középiskolában elsajátítottam. Az osztályvezető főorvos bizonyára azt is tudja, hogy a géneket egyelőre még nem lehet átprogramozni, azok nem alkalmazkodnak, és a nevelés során is saját törvényeik szerint működnek. Előfordulhat, hogy a legkülönbözőbb tudományágak művelésében élvonalbeli németek, svédek, franciák erről ne hallottak volna? Persze, hogy hallottak, nagyon is tisztában vannak mindennel. Megtörténhet azonban, hogy ők az európai nemzetek hosszas lefolyású, kínok közt beteljesülő öngyilkosságára kötöttek szövetséget.     

 


 

Bódító szél

 

Baráti invitálásra, ám bizonytalan várakozással ültem be a Kokas Duó – Katalin és Dóra – koncertjére a Gyulai Várszínházba. Bevallom, a Kokas névről nekem ez idáig Ignác, a neves festőművész jutott eszembe, mellette pedig a tiszta népzenével szövetkezett tiszapéterfalvai Kokas-banda, s még csak nem is hallottam az estet beteljesíteni készülő művész-testvérpárról. Hogy e mulasztással mit veszítettem, csak azt követően kezdtem érezni, hogy a két hölgy bevonult a színpadra. Ígéret volt már ebben a bevonulásban is, de a női szépségről majd máskor, most jöjjön inkább a komolyabb zene.

Jön is. Olyan természetes erővel, mintha elhagyott bányákból vagy nyugtalan tengerek öléből kelne életre valami ismeretlen bódulattal érkező, a húrokon muzsikává változó szél. Arról tudtam, hogy a zenei hangok a mozdulatlan húrokban is ott nyugszanak, tudtam, hogy ébresztésükhöz ügyes ujjak és a húrokat vonóval bűvölő kezek kellenek, de hogy ilyen egyszerűen történik mindez, azt nem sejtettem. Bizonyára így kell lennie, a nézőnek nem kell tudnia arról, hogy a kézmozdulatokat mennyi munka, mennyi gyakorlás tette tökéletessé. Különben – a kezek mozgására ilyenkor alig figyel az ember. De a látványt, ahogyan a cselló mögött ülő Dóra felnéz a vonóval készültségben álló nővérére, azt el sem véthetnék a retinák. Szemeikkel összekapaszkodva, pár pillanatra szoborrá merevedve kezdenek néma párbeszédbe, s ha megtörtént a lelkek csatlakozása, a várakozás csendjéből felszáll a fentebb már jelzett bódító hatású szél.

Mikszáth írja valahol, hogy a virágok a föld gondolatai. Mintha a föld egy hatalmas, gondolkodni képes lelkes lény lenne. Akár igaza is lehet. Mit tudhatunk mi a teremtés felfoghatatlan feladatáról, a világ működéséről? S ha a virágokról már ilyen nagy tisztelettel szólt a nagy elbeszélő, vajon mit mondana a zenéről? Valami olyasmit, hogy az Istennek is kell pihennie néha, de a teremtés folyamata eközben sem állhat le. Ami ilyenkor születik, az nem más, mint a zene. Ezt pedig egy különleges, csak az arra érdemesek által érthető nyelven közvetíti az Úr felsőbbrendű teremtményei felé. Nos, írhatta volna Mikszáth akár ezt is, ám továbbgondolva hozzá tehetnénk, hogy a közvetítéshez egy zeneköltőre is szükség van. Az ő elméje és érzékei fogják a föntről érkező jeleket, ő a hangjegyekbe rögzítő és az első rezonátor, s ha ez így van, az előadóművész bizonyára a zene megszólaltatója, újrateremtője. S hogy a hallgatónak se maradjon oka panaszra, legyen övé a kivételes hatású művészi élmény. Vagy talán nem jól mondom? Annak eldöntése, hogy a reprodukáló zenész, vagy a közönség élménye a boldogítóbb, megérne egy vitát. Ugyanakkor azt is észlelem, hogy muzsikálás közben a lányok tekintete egyetértőleg ragyog, s ha a húrok párbeszédét Bach vagy Ravel komorabbra parancsolja, a Dóra makulátlan arcára is kiül a fájdalom, amint négy ujjával a húrokba kap. Azt hihetnők, hogy leszakad az ég, vagy legalábbis – a mennyezet.

– Fáj dalom? – kérdezhetné tőlem az a lány. – Ha egyszerűen csak fájna, az semmiség lenne – felelném a gondolat diszkrét csatornáján –, de a te muzsikád fájdalma a lábaimról is lever. Ám soha kellemetlenebb fájást, dicstelenebb vereséget! Mert az erő, amely levert, hallóérzékeimben megpördül és testet ölt, arcomba néz, és az előbbinél is tökéletesebb bódulatba bűvöl. Már vigaszt sem várok, mert ez a boldogító játék maga a megnyugtató vigasz.  

De hátra van még Bartók zavarba ejtő, gyakorta észbontó, hangzavarba hajló fogalmazásra is képes zenebeszéde, amely pont annyira bonyolult és egyszerű, mint az időnként megbolyduló, sokszor a halálok halálával élő, de higgadni, gyámolítani is képes környező világ. Bartók pokoli módon meg tudja hurcolni az embert! Felemel és földhöz ver, rángat, mint a sérült szigetelésű, magasfeszültségű kábel, de enyhülést hoz menten, ha a csattogások közepette itt-ott fellobbannak a magyar lélek számára ismerős népdalmotívumok. Hatásuk megnyugtató, mint a kilátástalan éjszakában felsejlő pásztortüzek menedéke. Igen, ez Bartók zsenialitásának egyik titka, ezzel képes megfogni a komolyzenében kevésbé jártas utazót is, aki homlokához kap, és emlékezni kezd – akár hajdani magzatvize melegére, mert amit hall, nem más, mint az Illyés Gyula által is méltatott, „a hallgatóit eleve egy jobb világba emelő zene.”

Aztán a vonókkal imént még zsonglőrködő kezek méltósággal függőleges állapotba kerülnek, s az előadóművészek arcán az elégedettség boldog békéje ragyog. Magára talál, visszatér testébe lassan a közönség is, s a szerény méretű színháztermet szinte szétveti a taps.


 

Az Angyal

 

A keresztény mitológia angyalait elsősorban a Biblia és szentjeink legendáriuma alapján ismerjük. Innen tudjuk, hogy ők nemcsak az Úristen hírvivői és akaratának végrehajtói, de biztonságunk őrizői egyben, akikkel rendkívüli esetekben a földi ember is kapcsolatba kerülhet. A művészetben  azonban – kisebb megdöbbenésünkre – profán, vagy anomáliaszerű körülmények közt ábrázolt angyalokkal is találkozhatunk. Jusson eszünkbe a szinte még kortárs Kondor Béla művészete, irodalmi példa végett azonban Nagy Lászlót szólítanám itt szívesen, aki egy versében az akácok dombján megkötözött, ebek harmincadjára vetett Angyalról ír, akinek átlátszó torkában, míg kutyák szaggatják testét, föl s alá járva próbál menekülni a lélek. Létezhet ennél döbbenetesebb, felfoghatatlanabb bűntény? Csillapítsa valamelyest a szívdobogást, hogy a versben csak nyomasztó álma képsorait osztotta meg velünk a költő, aki lélekben is a legnagyobbak egyike volt, mert ébredése után a versbéli bűn helyszínére indult, hogy összeszedje az Angyal szétszóródott, drága tollait.

Ez mind igen szép, az érző lélek kellőképpen megszenvedi a történetet, de a vers mégiscsak a képzeletből való. A minduntalan bizonyítékokat igénylő ember csalódna, ha csak ennyivel kellene beérnie. Az élet azonban – ha figyelemmel hallgatjuk embertársaink kitárulkozásait – bőséggel sorolja a megtörtént eseteket, a kisebb-nagyobb angyali csodákat. Íme, egy a „kisebbek” közül.

Tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt egy protestáns hitű, német fiatalember önkéntes szolgálatra jelentkezett egy kárpátaljai református gyülekezetbe. Egy alkalommal úgy adódott, hogy látogatóba érkezett német barátját el kellett vinnie Kassára, ahol az majd vonatra szállva, a legrövidebb úton elindulhat porosz hazája felé.  Csakhogy az ukrán-szlovák közúti határátkelő éppen átjárhatatlannak bizonyult, ezért Magyarország felé kényszerülve újra kellett gondolni az útitervet. Egy záhonyi benzinkútnál Johannes tankolt, majd fizetni indult, előtte azonban Stefánt határozottan megkérte, hogy maradjon a helyén, mert az indítókulcsot a zárban hagyta. Az bólintott is, ám pár perc elteltével a szükség által hajtva, az intelem ellenére kiszállt. Az ajtót, mint ilyenkor szokás, alaposan betette maga után. Mire megkönnyebbült, jött Johannes is derűs arccal, egy frissen vásárolt helyi térképpel. Az autóhoz együtt indultak vissza, ám a kocsi ajtaját nem tudták kinyitni. Egy percnyi döbbenet után a benzinkút alkalmazottaihoz fordultak tanácsért, akik körbejárva a gépkocsit, a csomagtér kinyitásával próbálkoztak, de hiába. Aztán szerelőért telefonáltak, aki fél órán belül meg is jött, de a makacs zárral ő sem boldogult, a fiúk nyugtalanságát látva azonban mentő ötlete támadt. Van egy ismerőse – nézett a magyarul tűrhetően beszélő Johannes szemébe –, aki meg tudja oldani ezt a kis gondot, mindössze ötven euróért. A fiúk egymásra néztek, majd az órára, s döntöttek. Hadd jöjjön akkor, de minél elébb.

Negyedóra múltán egy Kádár-kori Zsiguli kanyarodott be a benzinkútra. Húszéves-forma gyerek szállt ki belőle, ránézett a Volkswagenre, biccentett, s munkához látott. Kopott diplomatatáskát emelt ki járműve csomagteréből, s abból egy régi parfümszóróra emlékeztető gumipumpát vett elő, amely arasznyi hajlékony csőben folytatódott, végén egy tenyérnyi méretű, lapos gumitömlővel. A fiúk kíváncsian várták, hogy mi fog ebből kisülni, de a szaki tovább keresett a kazettában, s ki is szedett egy hajlékony, erős acélvonalzóból levágott huszonöt-harminc centis szakaszt. Azt óvatosan az első ajtó felső pereme alá illesztve, a gumibetét alatt egyre beljebb tolta, majd finoman feszíteni kezdte. Amikor a rést elegendőnek találta, a pumpás eszköz tömlőjét a kilincs fölött beigazította a szűk nyíláson, aztán megfontolt mozdulatokkal pumpálni kezdte. A tömlő megtelt levegővel, a rés valamivel nagyobb lett, de azon túl semmi. A srác csalódottan ingatta fejét, majd a levegőt kieresztette, igazított a tömlő elhelyezésén, s újra kezdte a pumpálást, de a zár kattanása most is elmaradt. Ekkor Johanneshez fordulva így szólt: vagy az akkumulátor gyenge, vagy a kulcsban lévő elem merült le. Más lehetőség itt nincs. Tovább nem is erőltetném, mert kár keletkezhet az elektronikában, s az már nem lenne jó senkinek. Egy dolgot tanácsolhatok: elő kell keresni a pótkulcsot.

Johannes elkomorodott, hisz a pótkulcsot nem hozta magával Németországból. S míg tanácstalanul nézett a távolodó Zsiguli után, leült a betonpadka peremére. Bámult egy darabig a semmibe, majd kezét imára kulcsolva Istenhez fordult. Egy-két percnyi fohász után felállt, és tekintete ismét a távolba meredt.

A határátkelő felől változó tempóban mikrobuszok, személyautók, az útszélen degeszre tömött szatyrok között ingadozó gyalogosok jöttek. Aztán egy táska nélküli férfi alakja vált ki közülük. Szapora léptekkel, szinte a járdát sem érintve előzte le mindenkit, s szemével félreérthetetlenül a benzinkutat pásztázta. Amikor tekintetük találkozott, Johannest nyugalom árasztotta el. A férfi egyenesen az autóhoz tartott, jobb karját előrenyújtotta, s az ablaküveg, mintha köddé válna, akadálytalanul átengedte a segítségül küldött kezet. Egy érintés a slusszkulcson, s a kocsi ajtaja kitárult. Johannes lábai a betonhoz tapadtak, de mire feleszmélt és lépni tudott volna, hogy hálát mondjon, az Angyal már nem volt sehol. A fiú döbbenten bámult abba az irányba, amerre eltűnni látta. Amikor a volánhoz ült, érezte, hogy a slusszkulcs az előző érintéstől még meleg. Bizonyára így kell lennie – gondolta, s fejét meghajtva, hálát küldött a távozó után.


 

A trianoni nyár elé

 

Már a csapból is Trianon folyik, tele a hócipőnk – jön a primitív sértés a született bírálók, a mindent jobban tudók szájából. Lehetséges, ám ha egyszer demokrácia van, hallgattassék meg a víz is. Annak természete szerint folynia kell valamerre, ha túl sok gyűlt össze belőle valahol. És mivel Trianonnal csordultig a lelkünk, meg kell nyitni néha azt a csapot, hadd folyjon végre szabadon. Olyan idők járnak, amikor senkinek sem jönne jól egy újabb gátszakadás. Különben is nyár, nagy, trianoni nyár elé nézünk, sutba ilyenkor minden hócipővel. Ízleljük meg inkább azt a vizet, talán jó lehet valamire. Valaki azt mondja, túl sok benne a só. Már engedelmet kérünk, de emlékeztetni szeretnénk a tisztelt véleményezőt, hogy folyóink száz éve mossák magukba és hordják felénk az elszakított országrészek könnyét. Mások azt teszik szóvá, hogy csípős és keserű. Ezen sem kellene megütközni. Török átokkal áldott szomszédaink időnként ciánnal, vagy egyéb rontással telítik. Nekem azonban – különleges ember lehetek – még ma is édes. Pedig ugyanaz a forrás táplálta a mi kutunkat is, ezt ittam kisgyerekként, ehhez vagyok szokva.

A házban, ahol születtem, a Nagymama Bibliáján kívül szinte nem is volt könyv. Megfordult ugyan kézen-közön a Tolnay-féle Világtörténet valamelyik árvízből menekített, fedél nélküli kötete, s annak is csak néhány, rongyolódott íve. Azokba én gyakran belelapoztam – még nem a betűk – a képek miatt. Kolombusz előtt kincsekkel hódoló meztelen embereket, indiánokat mutat az emlékezet. Aztán kezembe került – már a saját házunkban – az apám 1934-ben kiadott polgári iskolai olvasókönyve, s abban apámtól korábban hallott verseket találtam. Ő úgy gondolta, hogy az általa szépnek és hasznosnak vélt versek az én lelkemet is megérinthetik. Jó évtized múltával rájött, hogy túlságosan is igaza lett. A nemzeti öntudatként azonosított érzés Arany János, Ábrányi Emil és Reményik Sándor hatására kezdett hajtani bennem, s egy idő után már visszavághatatlanul. A felnőtteket faggatva magyarázatot kerestem az „Eredj, ha tudsz” számomra még rejtelmes imperatívuszára és nagy nemzeti tagadásunk, a „Nem, nem, soha!”eredetére. A középiskolában franciát tanultam ekkor, s a tankönyvem belső címlapjára beírtam: Non, non, jamais!   

Családunkra tekintve elsősorban a nagyszüleim nemzedékének okozott örökös gyulladásban lévő sebeket Trianon. Apai nagyapámat 1919 áprilisában, mert szekerét, lovait nem adta át önként és azonnal a Máramaros felől betóduló románoknak, öt héten át, heti egy alkalommal beidézték Tiszaújlakról Nagyszőlősre, hogy hátára verjék büntetése esedékes részletét, az alkalmankénti 25 botot. Az apám, 1926-ban kelt születési anyakönyve szerint Ladiszláv, aki anyja méhéből egyenesen Csehszlovákiába érkezett, de ’44 őszén már a nagy Sztálin vendége volt. Én magam ’51-ben már a második kisebbségi nemzedék tagjaként, mint Vaszilij láttam meg a napvilágot, pedig valójában mindketten Lászlók vagyunk. Gyerekeink anyakönyvezésénél – a később esedékes adminisztrációs problémák elkerülése végett – elferdíthetetlen utóneveket választottunk, miközben szovjet állampolgárból velünk együtt egy csapásra ukránok lettek ők is.

Süldő gyerekként nekem még természetesnek tűnt, hogy településünk határában a szovjet hadsereg egyik hírközlési zászlóalja állomásozik, és szívesen tartózkodtam a többnyire barátságos katonák közelében.  De apáink megszállóknak tartották őket. Húsz éves koromra, amikor az én homlokomra is felkerült a vörös csillag, némi polgárjogi mozgalmi előélettel, már kellőképpen trianonizált tudattal azon elmélkedtem, hogy Poroszföldön, a szovjet hadsereggel állomásozó magyarként hogyan ússzam meg az előttem álló másfél évet? Katonatársaim szerint, mert latin betűs leveleimet nem tudták elolvasni, egyszerűen „francúz”, azaz francia voltam, az ő szemükben egyfajta különc, aki képtelen ellátni a rábízott katonai feladatokat, akit csak jó sorsa védett meg a hadbíróságtól. Holott a hiba ott történt, hogy nem saját hazám védelmére adtak a kezembe fegyvert. Én valóban hazátlannak éreztem magam, akárcsak nemzedékem tagjai. Ezt az érzést talán a leghitelesebben barátunk, S. Benedek András fogalmazta meg – a nevünkben is, még 1973-ban. „Apáink csak nevet, gőgöt – hazát nem hagytak örökül. Papjaink csak jó tanácsot: tanulj tótul, törökül.” Azóta is fáj a strófa kikezdhetetlen és újból aktuális igazsága.

Az ungvári folyóparti sétány évszakonként más-más hangulatot áraszt. Ha kellemes az idő, a vízre néző padok általában foglaltak. Kovács Vilmos, néhai költőnk az őszi napsütésben üldögélt itt szívesen, s a járdán kopogó gesztenyéket hallgatva, népe sorsa fölött borongott. Ekkor formálódhattak elméjében Verecke c. költeményének sorai, s a vereckei úthoz kötődő látomásai nem voltak derűsek. „Mert ez az út – kígyó bőre – kit nem vitt már temetőre, s ki tudja, még kit hoz erre, menni vele ölre, perre? Ugyanekkor, ugyanezen a sétányon háborús érdemérmektől zörgő zakókban kivénhedt szovjet hadfik, veteránok beszélgettek, ismerkedtek, mert voltak – hála az ő istenüknek – elég sokan ahhoz, hogy ne ismerjék egymást valamennyien. „Ön hol született, honnan érkezett Uzshorodra?” – kérdezi fülem hallatára az egyik. „Kirovográdból, már huszonkét éve” – feleli amaz, majd bizalmasan kacsintva folytatja. „Igazán jó itt, az éghajlat is kitűnő, csak egy a probléma: még mindig sok itt a helybeli lakos.” 

Trianon tehát, akárcsak a református dicséret szerint az Úr, az én gyermekkorom és ifjúságom idején is „csodásan” működött, de már nem párizsi, hanem moszkvai, aztán meg kijevi háttérrel. Ez utóbbi vonatkozás kapcsán elegendő, ha az ukrán nacionalisták és félkatonai szervezetek ungvári és beregszászi fáklyás, magyarellenes jelszavakat ordítozó felvonulásaira emlékeztetek. És most felteszem a régóta esedékes kérdést: Valóban jó, még mindig felemelő érzés Kárpátalján magyarnak lenni?


 

A megíratlan könyv

 

Néhai, tőlem pár évvel idősebb barátom, ha saját származása került szóba, huncut mosollyal emlegette, hogy bár apja angolszász, anyja pedig amerikai angol, ő – természetesen – magyar. A nyelvünkkel idős korában is küszködő édesanya arca szelíden felderült, amikor fia gyerekkorára terelődött a szó. A kis Benny (Benjámin – a legkisebb fiú) valóban különleges gyerek lehetett, ám az is kiderült róla, hogy mindjárt az első óvodában töltött nap után lógó orral tért haza. Ebben még nem lenne semmi különös, ő azonban anyja aggódó kérdéseire szokatlan panasszal állt elő. – Jaj, Mama – az a sok csintalan gyerek ott egyfolytában zajongott, és én nem tudtam tőlük gondolkozni. Aki a magányt barátjának mondja, könnyen azonosul a felnőttes komolyságú gyermekkel, mert tudvalévő, hogy a nélkülözhetetlennek mondott hajózás mellett az európai embernek olykor gondolkodnia is kell.

Költői pályám kezdetén ő lett első mesterem, alkotó tevékenysége azonban zömmel a szülőföld, a szovjet megszállás alatti Bereg-vidék hely- és kultúrtörténet-írásában teljesedett ki. S ha ez kevésnek tűnne, tegyük hozzá, hogy történelmi, gazdasági, demográfiai és természetrajzi értelemben is a fejében volt minden fontos, Kárpátaljával kapcsolatos ismeret. Élete delén valamivel túl, súlyos kórral hadakozva, időnként fontosnak tartotta elmondani, hogy áttelepülését (Budapestre) súlyos, személyes vereségként élte meg. Volt rá oka, hogy ezt gondolja, mert döntése nem meggyőződésből született. „Nincs bennem elég alázat elhagyni tenyérnyi hazámat” próbált a vers erejével hangot adni a szülőföld iránti ragaszkodásának, de őt, aki a kárpátaljai magyar polgárjogi küzdelmek egyik élharcosa volt, erős hatósági unszolással rá tudták kényszeríteni szovjet állampolgársága feladására. Pesten feleség és barátok várták, ám az egzisztenciakeresés, a beilleszkedés nehézségei megviselték. Ekkoriban keletkezett, ′76 című költeményében halálpontosan érzékeltette belső tépelődéseit: „Más ez a föld, s a nép más próféták szavát issza. Kit elűztek Ninivéből, vágyik a cet gyomrába vissza.”

Egészségének romlásával, az idő haladtával egyre gyakrabban verte a vágy Beregszász felé. Egyre gyakrabban és átszellemültebben beszélt egy könyvről, az ő titkolt, szerelmes földrajzáról. Lelkében írogatta, dédelgette a könyvet – egészen haláláig. Kifogástalan szeptemberi időben, Kisasszony napjának hajnalán hagyott itt bennünket, de a könyv – a Tündér Bereg – emléke itt maradt, énrám maradt, és mostanában egyre inkább nem hagy nyugodni.

Ha a ránk telepedett járványhelyzet úgy hozná, ha utolérne a parancs, én e megíratlan könyv gondját vinném magammal a karantén-szigetre. Alapgondolata, lehetséges felépítése és tartalma mélyen él bennem, ideje lenne hozzáfogni a megírásához. Lenne rá idő, alkalom, s talán egyetlen, igaz Barátom is kimenőt kaphatna, s belépőt kérve a járvány-vesztegzár alá vont övezetbe, leköltözhetne hozzám. Ő súgna nekem, én pedig írnék.

A Tündér Bereg cím jelzője nem a táj lakóira vonatkozik, sokkal inkább a kishaza irigyelt szépségét hivatott méltatni. Az élményszerű látvány lehetett az oka, hogy a szeszélyesnek mondott Tisza kikanyarított az Alföld testéből egy darabot, s lerakta azt a Kárpátok lábai elé. Úgy is van. Az ott cseperedő hegyek lakóinak is jár némi szántóföld, s valami kevés bortermő vidék. Egy régi, neves festőművészünk szerint – ha a lélek ráhajol arra a tájra, s szemügyre veszi az egykori Rákóczi-uradalom településeit, Munkács, Gát, Dercen, Dolha, Kígyós, Beregújfalu, Nagybereg, Muzsaly, Csetfalva, Vári, Badaló és Kaszony határait járva elégedett lehet a leltárral, de a nép szorgalmával és hűségével is, mert azon ma sem találhat csorbát. De észre kell vennie azt is, hogy mindennapi életüket a gyarapodás helyett már itt-ott az általános hanyatlás alakítja. Igaz, volt már ennél sokkal sanyarúbb. Rákócziról például feljegyezték, hogy rodostói magányában, lelke malomkövein e szavakat morzsolgatta: „Kerekem, Kalmárom, Bocskorom sajnálom!” Már szinte csak a helybeliek tudják, hogy a felsorolás a Beregszász fölött őrködő híres Kerek, Kalmár és Bocskor hegyeket veszi számba, a hajdani Beregszászi borvidék legjelesebb lankáit. A fejedelem által megsiratott hegyek ugyanis a 18. század néhány, áldatlan évtizedében a híres szántókkal és gyümölcsösökkel egyetemben – teljesen cábárrá lettek. Ez a bűn úgy eshetett, hogy az állandó háborúságok következtében a vidék lakossága kihalt, vagy reményét vesztve szerteszéledt. A történelmi demográfia szakemberei szerint mindössze hét, esetleg nyolcezer lakója lehetett ekkoriban a teljes Észak-Keleti Felvidéknek. Ettől ma sokkal, de sokkal derűsebb a kép. A szőlőhegyek helyreállított teraszain újból szőlő terem, a zöldség- és gyümölcskertészet csúcsra jár, és a beregi termálfürdők látogatottsága nyomán felívelőben van a falusi zöld turizmus. Míg a magyarországi utazók a táj- és a vendégszeretet élvezete mellett a történelmi emlékhelyeket keresik fel, a belső Ukrajnából érkezőket a kaszonyi, a beregszászi és a munkácsi termálmedencék csábítják (remélhetőleg nem huzamos tartózkodásra) a Beregbe.

Ezek után nyugodt szívvel állapíthatjuk meg, hogy a Barátom által választott tündéri jelző használata ellen ma sem emelhető kifogás. Zárjuk hát be az aktát, s a borítóra írjuk fel: S. BENEDEK ANDRÁS[1]: TÜNDÉR BEREG.



[1] S. BENEDEK ANDRÁS – költő, hely- és kultúrtörténész  (1947, Munkács – 2009, Budapest)


 

Húsvétjaink

 

Megölték! Megölték! – siratja a vadgalamb azóta is, egyfolytában az  ember Fiát. Elsírta magát azon a nagypénteki reggelen a mimózalelkű gyermek is, de hamarosan rátalált a vigasztalás. Fel fog támadni az Úrjézus, hamarosan itt a húsvét – hallhatta szavahihető felnőttek szavát, s a hír megerősítéseként édesanyja félrevonva, versre kezdte tanítani. „Én kis múzsa, gyenge rózsa, nem járok még iskolába” – na, mondjad utánam. – Anyu, de mi az, hogy múzsa? – kérdi a gyerek. – Ne törődj vele, csak mondjad utánam. S ő engedelmesen ismétli: „Mégis tudom azt a rigmust, ma támadt fel az Úrjézus.”

A házban nagy a sürgés. A vájlingban két nyakaszegett tyúkra esik tekintete. Amikor ráöntik a forró vizet, nehéz, émelyítő szaggal telik meg a konyha. Gyomra a levegőre kényszeríti, meg itt amúgy is csak útjában van a felnőtteknek. Az udvar hátsó részén füstöl a kemence, de annál sokkal érdekesebb, hogy a ház előtt összeverődött kisfiúk emelkedett hangulatban fogadkoznak, hogy hány hímest is fognak a locsolkodással összeszedni. Otthon ő is megkapja az ibolyavizes kisüveget. Apja arra tanítja, hogy locsoláskor kissé be kell fogni a száját, mert másként hamar elfogy. S elérkezik a Feltámadás napja. A házak lakói megindulnak a harangok szavára.  A két katolikus templom előtt minden jóval megrakott, hímzett kendőkkel takart kosarak várnak a szentelésre. Ha megtörtént, sugárzó arccal emeli fel mindenki a magáét, s indulnak haza, hogy a böjti napok után áhítattal szegjék meg a pászkát, a sonkát, vegyék magukhoz a megérdemelt boros poharat. Húsvét hétfőjének reggelén hímes tojások lefejtett héja jelöli a locsolkodó fiúcskák útját. A repedt héjú piros tojást nem muszáj hazavinni, út közben is jó étvággyal megehető. De hát mennyit lehet abból enni? Negyednap az ünnep bőséges maradékból nagymama nagy adag rakott krumplit készít. Ha jut bele a húsvéti főtt kolbászból is, még jobb ízzel fogyasztható.

Évek múltával már a süldő legénykék karéjában, hétfő délután kezdődik a locsolódás. Nagyapja figyelmezteti. – Ha borral vagy mással kínálnak, ne igyál sokat. Vigyorgásig lehet, okádásig csúnya dolog lenne. Ekkor még nem is sejti, milyen nehéz azt megtartani, de egy kislányra gondolva, akit először készül otthonában meglátogatni, tartható az intelem. Amikor a szobában egymással szemközt ülnek, torkába tolult szívvel csak annyit kérdez tőle, hogy az a nagyobb fiú, aki az iskolában gyakran legyeskedik körülötte, volt-e már locsolódni? – Ó, az ne is jöjjön – feleli a szép szalagos hajú, s ettől megnyugszik valamelyest a fiú zaklatott lelke…

Majd fél évszázaddal később, amikor a rendszert váltott, lelkifurdalástól szédelgő Közép-Európa a feltámadás ünnepére készül, Budapestről hazafelé tartva, barátaitól búcsúzkodva megkérdezi. – Ti hogyan fogadjátok majd az ünnepet? – Lemegyünk a kis vidéki telkünkre, ott húsvétolunk – mondja a feleség. Az a kis Pilis-széli telek ismerős. Réges-régi, revesedő faházikó áll a közepén. A tavaszi-nyári kerti munkák, vagy szüret idején akár éjszakára is meg lehet húzódni benne, a fák árnyas alja szalonnasütésre egészen kiváló, de hogy a keresztény világ legjelentősebb ünnepét itt töltse egy nem teljesen hitetlen, értelmiségi család, ahhoz ez a hely méltatlan. – Igen, az bizonyára nagyon jó pihenés lesz, feleli mégis arcára erőltetett mosollyal, miközben lelkében hirtelen támadt forgószél rombol, s ki is veti ki belőle az oktalan kérdést. – És ha itthon maradnátok, a szép tágas pesti lakásban, nem lenne jobb? – Azt már nem! – feleli ingerülten a ház asszonya. Majd jönnek csapatostól, becsöngetnek a mindenféle gyerekek, felnőttek, hogy locsolkodjanak, aztán meg csak a pénzt várják. Az utazni készülő elkomorodva bólint. Akár igaza is lehet, valóban nem veti fel ezt a családot a jómód. De hogy idáig jutott a világ, azt nem könnyű feldolgozni.

Hazatérve aztán, családja körében rátalál a nyugalom. Isten vidéki hajlékát megtöltik a máskor lótó-futó, ám a jeles alkalomra megpihenő, ünneplőt öltött emberek. A nagyéneket még magasra emelt tekintettel fújják, de az igehirdetés alatt mélyen meghajtják fejüket. Egészséges bűntudat lesz rajtuk úrrá, s ebben az állapotban készülnek az Úr testének és vérének befogadására, várnak alázattal a feltámadott Krisztustól nekik is kijáró feloldozásra…

Húsvét közeleg ismét. Áprilisnak eszébe sem jut most bolondozni, az alkalomhoz illő méltósággal ragyog. Aminek zöldülnie kell, az levelet bont, a virágok rendelt idejük szerint nyílnak, de valami még sincs rendben. Vírus őfelsége takarításba kezdett, s a közterületek Kárpát-medence szerte kiürültek. Sajtóhír teszi szóvá, hogy Beregszászban a kóbor kutyák is eltűntek az utcákról, de az még csak hagyján. Bombay, Bukarest, Budapest, Róma, Párizs és New York utcái szintén konganak, mintha valami intelligens, zajtalan és felmérhetetlen kimenetelű atomháború ereszkedett volna az emberiségre. A gyengék félelme és a bátrabbak bizonytalansága alakítja most a napokat, teszi rapszodikussá a megszokott életritmusokat. Ki képes erre a helyzetre cáfolhatatlan magyarázatot adni? Pilinszkynek lehetnének rá méltó szavai, de ahogy cigarettája füstjét, az ő rendkívüli értelmét-lényét is rég magába fogadta az egyetemes szellemvilág. Hát akkor hová forduljon az ember?

„Ne féljetek!” Valamikor – a „legragadozóbb hatalom” regnálása idején – ezzel a bibliai tanáccsal erősítette a keresztény világot II. János Pál, a Szent. Rendben van, Uram, nem félek. De ha kilépek az utcára, s ott véletlenül elköhintem magam, miért áll meg mindjárt a legközelebbi járókelő, miért szikrázik felém gyanakvó szeme? Tudom: ő a tanács ellenére fél. Ha családom férfitagjaival találkozom, nagy elővigyázattal csak öklünket érintjük össze. Nyugtass meg, Istenem: az egymás felé nyújtott kezek együttes hossza, ugye kitesz másfél métert? Mert többek között erre intenek a tanult, védelmünkre rendelt, fehér köpenyes angyalok, miközben – tudjuk – ők is telítettek a félelemmel. Ha nem így lenne, nem lehetnének felelősségük teljes tudatában, de mert embertársaik gyógyítására tettek esküt, az ő arcukat messze elkerüli a remegés. Tudnunk illene: ők egy kaszttal fölöttünk valók, s erejüket jórészt annak hitéből merítik, akinek most a feltámadását várjuk. Várjuk, mert azt a bizonyos rigmust vétek lenne elfeledni. Ha ezzel egyetértünk, ne keseregjünk többé. Emelje fejét bennünk a remény, és mosolyogjunk egymásra – akár az arckötő alól is.

 


Főoldal

2020. április 13.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Átadták a Déry-díjakatHarag Anita kapta a 2020-as Margó-díjatMegnyílt a Frankfurti KönyvvásárLouise Glück amerikai költő és esszéista az idei irodalmi Nobel-díjas
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Simon Réka Zsuzsanna: GyászruhaBagi Iván verseiPoós Zoltán versei Tóth Erzsébet versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA