Ütőér

 

Vari_Fabian_mmert.jpg

 

Vári Fábián László

 

A megíratlan könyv

 

Néhai, tőlem pár évvel idősebb barátom, ha saját származása került szóba, huncut mosollyal emlegette, hogy bár apja angolszász, anyja pedig amerikai angol, ő – természetesen – magyar. A nyelvünkkel idős korában is küszködő édesanya arca szelíden felderült, amikor fia gyerekkorára terelődött a szó. A kis Benny (Benjámin – a legkisebb fiú) valóban különleges gyerek lehetett, ám az is kiderült róla, hogy mindjárt az első óvodában töltött nap után lógó orral tért haza. Ebben még nem lenne semmi különös, ő azonban anyja aggódó kérdéseire szokatlan panasszal állt elő. – Jaj, Mama – az a sok csintalan gyerek ott egyfolytában zajongott, és én nem tudtam tőlük gondolkozni. Aki a magányt barátjának mondja, könnyen azonosul a felnőttes komolyságú gyermekkel, mert tudvalévő, hogy a nélkülözhetetlennek mondott hajózás mellett az európai embernek olykor gondolkodnia is kell.

Költői pályám kezdetén ő lett első mesterem, alkotó tevékenysége azonban zömmel a szülőföld, a szovjet megszállás alatti Bereg-vidék hely- és kultúrtörténet-írásában teljesedett ki. S ha ez kevésnek tűnne, tegyük hozzá, hogy történelmi, gazdasági, demográfiai és természetrajzi értelemben is a fejében volt minden fontos, Kárpátaljával kapcsolatos ismeret. Élete delén valamivel túl, súlyos kórral hadakozva, időnként fontosnak tartotta elmondani, hogy áttelepülését (Budapestre) súlyos, személyes vereségként élte meg. Volt rá oka, hogy ezt gondolja, mert döntése nem meggyőződésből született. „Nincs bennem elég alázat elhagyni tenyérnyi hazámat” próbált a vers erejével hangot adni a szülőföld iránti ragaszkodásának, de őt, aki a kárpátaljai magyar polgárjogi küzdelmek egyik élharcosa volt, erős hatósági unszolással rá tudták kényszeríteni szovjet állampolgársága feladására. Pesten feleség és barátok várták, ám az egzisztenciakeresés, a beilleszkedés nehézségei megviselték. Ekkoriban keletkezett, ′76 című költeményében halálpontosan érzékeltette belső tépelődéseit: „Más ez a föld, s a nép más próféták szavát issza. Kit elűztek Ninivéből, vágyik a cet gyomrába vissza.”

Egészségének romlásával, az idő haladtával egyre gyakrabban verte a vágy Beregszász felé. Egyre gyakrabban és átszellemültebben beszélt egy könyvről, az ő titkolt, szerelmes földrajzáról. Lelkében írogatta, dédelgette a könyvet – egészen haláláig. Kifogástalan szeptemberi időben, Kisasszony napjának hajnalán hagyott itt bennünket, de a könyv – a Tündér Bereg – emléke itt maradt, énrám maradt, és mostanában egyre inkább nem hagy nyugodni.

Ha a ránk telepedett járványhelyzet úgy hozná, ha utolérne a parancs, én e megíratlan könyv gondját vinném magammal a karantén-szigetre. Alapgondolata, lehetséges felépítése és tartalma mélyen él bennem, ideje lenne hozzáfogni a megírásához. Lenne rá idő, alkalom, s talán egyetlen, igaz Barátom is kimenőt kaphatna, s belépőt kérve a járvány-vesztegzár alá vont övezetbe, leköltözhetne hozzám. Ő súgna nekem, én pedig írnék.

A Tündér Bereg cím jelzője nem a táj lakóira vonatkozik, sokkal inkább a kishaza irigyelt szépségét hivatott méltatni. Az élményszerű látvány lehetett az oka, hogy a szeszélyesnek mondott Tisza kikanyarított az Alföld testéből egy darabot, s lerakta azt a Kárpátok lábai elé. Úgy is van. Az ott cseperedő hegyek lakóinak is jár némi szántóföld, s valami kevés bortermő vidék. Egy régi, neves festőművészünk szerint – ha a lélek ráhajol arra a tájra, s szemügyre veszi az egykori Rákóczi-uradalom településeit, Munkács, Gát, Dercen, Dolha, Kígyós, Beregújfalu, Nagybereg, Muzsaly, Csetfalva, Vári, Badaló és Kaszony határait járva elégedett lehet a leltárral, de a nép szorgalmával és hűségével is, mert azon ma sem találhat csorbát. De észre kell vennie azt is, hogy mindennapi életüket a gyarapodás helyett már itt-ott az általános hanyatlás alakítja. Igaz, volt már ennél sokkal sanyarúbb. Rákócziról például feljegyezték, hogy rodostói magányában, lelke malomkövein e szavakat morzsolgatta: „Kerekem, Kalmárom, Bocskorom sajnálom!” Már szinte csak a helybeliek tudják, hogy a felsorolás a Beregszász fölött őrködő híres Kerek, Kalmár és Bocskor hegyeket veszi számba, a hajdani Beregszászi borvidék legjelesebb lankáit. A fejedelem által megsiratott hegyek ugyanis a 18. század néhány, áldatlan évtizedében a híres szántókkal és gyümölcsösökkel egyetemben – teljesen cábárrá lettek. Ez a bűn úgy eshetett, hogy az állandó háborúságok következtében a vidék lakossága kihalt, vagy reményét vesztve szerteszéledt. A történelmi demográfia szakemberei szerint mindössze hét, esetleg nyolcezer lakója lehetett ekkoriban a teljes Észak-Keleti Felvidéknek. Ettől ma sokkal, de sokkal derűsebb a kép. A szőlőhegyek helyreállított teraszain újból szőlő terem, a zöldség- és gyümölcskertészet csúcsra jár, és a beregi termálfürdők látogatottsága nyomán felívelőben van a falusi zöld turizmus. Míg a magyarországi utazók a táj- és a vendégszeretet élvezete mellett a történelmi emlékhelyeket keresik fel, a belső Ukrajnából érkezőket a kaszonyi, a beregszászi és a munkácsi termálmedencék csábítják (remélhetőleg nem huzamos tartózkodásra) a Beregbe.

Ezek után nyugodt szívvel állapíthatjuk meg, hogy a Barátom által választott tündéri jelző használata ellen ma sem emelhető kifogás. Zárjuk hát be az aktát, s a borítóra írjuk fel: S. BENEDEK ANDRÁS[1]: TÜNDÉR BEREG.



[1] S. BENEDEK ANDRÁS – költő, hely- és kultúrtörténész  (1947, Munkács – 2009, Budapest)


 

Húsvétjaink

 

Megölték! Megölték! – siratja a vadgalamb azóta is, egyfolytában az  ember Fiát. Elsírta magát azon a nagypénteki reggelen a mimózalelkű gyermek is, de hamarosan rátalált a vigasztalás. Fel fog támadni az Úrjézus, hamarosan itt a húsvét – hallhatta szavahihető felnőttek szavát, s a hír megerősítéseként édesanyja félrevonva, versre kezdte tanítani. „Én kis múzsa, gyenge rózsa, nem járok még iskolába” – na, mondjad utánam. – Anyu, de mi az, hogy múzsa? – kérdi a gyerek. – Ne törődj vele, csak mondjad utánam. S ő engedelmesen ismétli: „Mégis tudom azt a rigmust, ma támadt fel az Úrjézus.”

A házban nagy a sürgés. A vájlingban két nyakaszegett tyúkra esik tekintete. Amikor ráöntik a forró vizet, nehéz, émelyítő szaggal telik meg a konyha. Gyomra a levegőre kényszeríti, meg itt amúgy is csak útjában van a felnőtteknek. Az udvar hátsó részén füstöl a kemence, de annál sokkal érdekesebb, hogy a ház előtt összeverődött kisfiúk emelkedett hangulatban fogadkoznak, hogy hány hímest is fognak a locsolkodással összeszedni. Otthon ő is megkapja az ibolyavizes kisüveget. Apja arra tanítja, hogy locsoláskor kissé be kell fogni a száját, mert másként hamar elfogy. S elérkezik a Feltámadás napja. A házak lakói megindulnak a harangok szavára.  A két katolikus templom előtt minden jóval megrakott, hímzett kendőkkel takart kosarak várnak a szentelésre. Ha megtörtént, sugárzó arccal emeli fel mindenki a magáét, s indulnak haza, hogy a böjti napok után áhítattal szegjék meg a pászkát, a sonkát, vegyék magukhoz a megérdemelt boros poharat. Húsvét hétfőjének reggelén hímes tojások lefejtett héja jelöli a locsolkodó fiúcskák útját. A repedt héjú piros tojást nem muszáj hazavinni, út közben is jó étvággyal megehető. De hát mennyit lehet abból enni? Negyednap az ünnep bőséges maradékból nagymama nagy adag rakott krumplit készít. Ha jut bele a húsvéti főtt kolbászból is, még jobb ízzel fogyasztható.

Évek múltával már a süldő legénykék karéjában, hétfő délután kezdődik a locsolódás. Nagyapja figyelmezteti. – Ha borral vagy mással kínálnak, ne igyál sokat. Vigyorgásig lehet, okádásig csúnya dolog lenne. Ekkor még nem is sejti, milyen nehéz azt megtartani, de egy kislányra gondolva, akit először készül otthonában meglátogatni, tartható az intelem. Amikor a szobában egymással szemközt ülnek, torkába tolult szívvel csak annyit kérdez tőle, hogy az a nagyobb fiú, aki az iskolában gyakran legyeskedik körülötte, volt-e már locsolódni? – Ó, az ne is jöjjön – feleli a szép szalagos hajú, s ettől megnyugszik valamelyest a fiú zaklatott lelke…

Majd fél évszázaddal később, amikor a rendszert váltott, lelkifurdalástól szédelgő Közép-Európa a feltámadás ünnepére készül, Budapestről hazafelé tartva, barátaitól búcsúzkodva megkérdezi. – Ti hogyan fogadjátok majd az ünnepet? – Lemegyünk a kis vidéki telkünkre, ott húsvétolunk – mondja a feleség. Az a kis Pilis-széli telek ismerős. Réges-régi, revesedő faházikó áll a közepén. A tavaszi-nyári kerti munkák, vagy szüret idején akár éjszakára is meg lehet húzódni benne, a fák árnyas alja szalonnasütésre egészen kiváló, de hogy a keresztény világ legjelentősebb ünnepét itt töltse egy nem teljesen hitetlen, értelmiségi család, ahhoz ez a hely méltatlan. – Igen, az bizonyára nagyon jó pihenés lesz, feleli mégis arcára erőltetett mosollyal, miközben lelkében hirtelen támadt forgószél rombol, s ki is veti ki belőle az oktalan kérdést. – És ha itthon maradnátok, a szép tágas pesti lakásban, nem lenne jobb? – Azt már nem! – feleli ingerülten a ház asszonya. Majd jönnek csapatostól, becsöngetnek a mindenféle gyerekek, felnőttek, hogy locsolkodjanak, aztán meg csak a pénzt várják. Az utazni készülő elkomorodva bólint. Akár igaza is lehet, valóban nem veti fel ezt a családot a jómód. De hogy idáig jutott a világ, azt nem könnyű feldolgozni.

Hazatérve aztán, családja körében rátalál a nyugalom. Isten vidéki hajlékát megtöltik a máskor lótó-futó, ám a jeles alkalomra megpihenő, ünneplőt öltött emberek. A nagyéneket még magasra emelt tekintettel fújják, de az igehirdetés alatt mélyen meghajtják fejüket. Egészséges bűntudat lesz rajtuk úrrá, s ebben az állapotban készülnek az Úr testének és vérének befogadására, várnak alázattal a feltámadott Krisztustól nekik is kijáró feloldozásra…

Húsvét közeleg ismét. Áprilisnak eszébe sem jut most bolondozni, az alkalomhoz illő méltósággal ragyog. Aminek zöldülnie kell, az levelet bont, a virágok rendelt idejük szerint nyílnak, de valami még sincs rendben. Vírus őfelsége takarításba kezdett, s a közterületek Kárpát-medence szerte kiürültek. Sajtóhír teszi szóvá, hogy Beregszászban a kóbor kutyák is eltűntek az utcákról, de az még csak hagyján. Bombay, Bukarest, Budapest, Róma, Párizs és New York utcái szintén konganak, mintha valami intelligens, zajtalan és felmérhetetlen kimenetelű atomháború ereszkedett volna az emberiségre. A gyengék félelme és a bátrabbak bizonytalansága alakítja most a napokat, teszi rapszodikussá a megszokott életritmusokat. Ki képes erre a helyzetre cáfolhatatlan magyarázatot adni? Pilinszkynek lehetnének rá méltó szavai, de ahogy cigarettája füstjét, az ő rendkívüli értelmét-lényét is rég magába fogadta az egyetemes szellemvilág. Hát akkor hová forduljon az ember?

„Ne féljetek!” Valamikor – a „legragadozóbb hatalom” regnálása idején – ezzel a bibliai tanáccsal erősítette a keresztény világot II. János Pál, a Szent. Rendben van, Uram, nem félek. De ha kilépek az utcára, s ott véletlenül elköhintem magam, miért áll meg mindjárt a legközelebbi járókelő, miért szikrázik felém gyanakvó szeme? Tudom: ő a tanács ellenére fél. Ha családom férfitagjaival találkozom, nagy elővigyázattal csak öklünket érintjük össze. Nyugtass meg, Istenem: az egymás felé nyújtott kezek együttes hossza, ugye kitesz másfél métert? Mert többek között erre intenek a tanult, védelmünkre rendelt, fehér köpenyes angyalok, miközben – tudjuk – ők is telítettek a félelemmel. Ha nem így lenne, nem lehetnének felelősségük teljes tudatában, de mert embertársaik gyógyítására tettek esküt, az ő arcukat messze elkerüli a remegés. Tudnunk illene: ők egy kaszttal fölöttünk valók, s erejüket jórészt annak hitéből merítik, akinek most a feltámadását várjuk. Várjuk, mert azt a bizonyos rigmust vétek lenne elfeledni. Ha ezzel egyetértünk, ne keseregjünk többé. Emelje fejét bennünk a remény, és mosolyogjunk egymásra – akár az arckötő alól is.

 


Főoldal

2020. április 13.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesTextLáng Zsolt nyerte a Libri irodalmi díjat, a közönségdíj Grecsó Krisztiáné1% a Körös Irodalmi TársaságnakKihirdették a megújult fordítástámogatási pályázat első nyerteseit
Ütőér
Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Versek
Fodor Veronika verseiMarczinka Csaba verseiFellinger Károly versei Falusi Márton versei
Prózák
Darvasi László: Egy tehén halálaFiatal írók a bezártságban - Csorvási Noémi: Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusbólFiatal írók a bezártságban – Biró Sára: Egy rendszer összeomlása Molnár Krisztina Rita: Gombosdoboz
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA