Esszék, tanulmányok

 

 radnoti.jpg

 

Bíró-Balogh Tamás

 

 

„Pedig ez Radnóti-generáció”

Radnóti Miklós személyiségjegyei levelei alapján

 

 

Radnóti Miklós életének 1934 és 1936 közötti szakaszát vizsgálva egy sajátos költői attitűddel szembesülhetünk. Radnóti ekkor már felnőtt ember (25–27 éves) és érett költő (az 1935-ös Újhold volt a fordulópont költészetében), és ebben jelentős szerepe volt a „növelő közösségnek”, azaz a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. Ekkor már befejezte az egyetemet, már nem tanul, már nem diák, hanem bölcsészdoktor. (Hogy egzisztenciálisan még mindig nagybátyjától, Grosz Dezsőtől függ, témánk szempontjából most nem releváns.) Ebben az időszakban Radnótinál megnő a művészi önérzet – az alábbiakban ezt az egyetlen személyiségjegyet vizsgálom.

Az ego-dokumentumok körébe bevonható egy új műfaj, amely bár elsőre távolinak tűnik a naplótól és a levéltől, sőt elsőre nem is tűnik műfajnak, mégis közeli rokonuk. Ez a dedikáció. Erről ugyan nem szoktuk azt gondolni, hogy az én-narratívák közé tartozik, mint ahogy azt sem, hogy személyiségjegyek olvashatók ki belőle, pedig nagyon is. Ráadásul még csak nem is kell olyan hosszú dedikációkat írni, mint Szentkuthy Miklós vagy Sinka István, akik nagymesterei voltak ennek a kisformának, sőt kezükben a kisforma is naggyá nőtt: gondoljunk csak Sinka tíz-húszsoros, vagy Szentkuthy akár több oldalon is átívelő beírásaira.

Radnóti dedikációi közt is van testesebb – de nem a terjedelem a mérvadó: sokszor egy pár szavas ajánlás többet tartalmaz, mint egy hosszú fecsegés. 2016-ban jelent meg a költő összegyűjtött dedikációinak kötete (Könyvvel üzenek néked. Radnóti Miklós dedikációi), melyben van négy olyan ajánlás, egészen pontosan ajándékozási bejegyzés, amely egy beszédes történetet mond el. A könyveket eredetileg Radnóti kapta Berczeli Anzelm Károlytól, aztán továbbajándékozta őket Bálint Györgynek. Az első ajánlás – a tulajdonképpeni dedikáció – Berczelié tehát, aztán következik Radnóti ajándékozó szövege:

A lángész című kötetben: „A lángész / a lángészjelöltnek, / a szorgalmas Miklósnak / Berczeli A. K.”, majd alatta Radnóti kézírásával: „R. M. valóban írt egy verset / s már lángész is. De te még / szorgalmas vagy. / Berczeli A. K.”

Fegyencek: „Radnóti Miklósnak, / az izmos tehetségű, / ügyes poétának / Berczeli A. Károly”, majd Radnóti kézírásával: „Bálint Györgynek, / az izmos tehetségű / ügyes közírónak, mert / Radnóti Miklósnak nem kell / B. A. K.”

Tigrisek: „Radnóti Miklósnak, / hű tanítványomnak / Berczeli A. K.”, majd Radnótitól: „R. M. hűtlen lett. / Neked Bálinték Györgyöcskéje, Te / még hű… vagy. / B. A. K.”

Sámson és Delila: „Radnóti Miklósnak / buzdításul / Berczeli A. Károly”, alatta pedig: „Bálint Györgynek / a hugyhangjegy lábú / közírónak buzditásul / B. A. K. mert / R. M. visszaküld- / te.”

Már ezekből a magándokumentumokból is kiderül, hogy Radnóti és Berczeli nem kedvelték egymást. Érezhetően költői rivalizációnak lehetünk tanúi, illetve lehetett tanúja Bálint György. (Berczeli szintén tagja volt a Művkollnak, Radnóti Szegedre érkezésekor már többkötetes szerző, a feszültség köztük borítékolható volt. Berczeli végül is 1934-ben hagyta el a kollégiumot, ma még nem tisztázott, hogy önszántából-e vagy kizárták.)

Itt érdemes idézni Radnóti Miklós naplójának egy részletét. Amikor 1934-ben sem Babits, sem Németh László nem írt róla, így fakadt ki: „A nemzedék irodalomtörténészei és esszéistái gyávák! Nem lehet rájuk számítani. Pedig ez Radnóti-generáció.”[1] Radnóti tehát „Radnóti-generációt” emleget. Előfordul az emberrel, hogy elégedett magával, és ezt a naplójában írásban is rögzíti. Radnótinak minden oka meg is volt erre: még csak huszonöt éves, de már négy önálló verseskönyve is megjelent, szerzője a Nyugatnak, elvégezte a szegedi egyetem magyar-francia szakát, megírta Kaffka Margit költészetéről a doktori disszertációját, amely meg is jelent nyomtatásban, ötödik verseskötetét írja, amely Újhold címmel jelenik majd meg, benne az új Radnóti-hanggal. A naplót magának írja az ember, ha elégedett is, ha kicsit öntelt is, csak maga olvassa ezt magáról. Szó szerint magán-ügy.

A 2017-ben megjelent Radnóti-levelezés (Különben magyar költő vagyok. Radnóti Miklós levelezése 1.) tartalmaz pár levelet, amelyek arról árulkodnak, hogy Radnóti ezt, illetve hasonló attitűdben fogant gondolatokat másoknak is kifejtett. Így viszont mindez már korántsem magánügy.

1934. február 11-én írta Látos Sándornak: „Kedves Látos Uram, megkaptam levelét és értesítem, hogy a készülő antológiában nem veszek részt. Ennek oka:

1, közeljövőben jelenik meg egy generációs antológia Kárpáti Aurél szerkesztésében és a Vajda János Tsaság kiadásában és e könyvben jön néhány versem. Minthogy azonban négy önálló kötetem jelent meg és egy antológiába írtam már verseket, nem fontos számomra és nem kedves nékem e gyakori szereplés, – antológiákban.

2, A tudomásomra hozott neveket átfutottam és nem látom biztosítva az antológia generációs jelentőségét (más értelme pedig ily kis terjedelmű gyűjteménynek nem lehet); t.i. a névsorból néhány jelentős, szűkebb értelemben is „kortárs”-költő és író kimaradt. Ezek viszont a fönt jelzett antológiában, – hallomásom szerint – szerepelnek.

3., Nem szeretem a „vegyes” köteteket, ahol vers, próza stb együtt kerül nyilvánosság elé. Nem anyagszerű elgondolás ez. Zavar.

Tehát: barátságunk és összeköttetésünk fönntartása mellett, verseim közlését nem engedélyezem. Kérem ennek szíves tudomásulvételét és szeretettel s tisztelettel üdvözlöm”.

Látos Sándor író volt és állatorvos, fiatal korában Karácsony Sándor tanítványi köréhez tartozott. Radnóti levele akár egy költői anti-ars poetica is, azáltal, hogy megmondja, mit nem szeret, mit nem vall. De a sorok mögé nézve itt többről is szó van. Látos ugyanis felkérő levelében azt írja, hogy az antológiával „a hamisítatlan magyar szellemért óhajtunk küzdeni, mit annyira megfertőztek már a ponyva és szalonképes, de a magyar lélektől idegen fércművekkel”, és a „faj magyarságot reprezentálja, amivel különbözni fog minden eddig megjelent ilyen fajta munkáktól”, és amely „minden sorában – Budapest kozmopolita szelleme, vagy csinált magyarkodás helyett – a magyar vidékek arculatából összetevődő, független magyar gondolkodást tükrözi vissza”. A tervezett antológia „A FAJI ALAPON ÁLLÓ MAGYAR FIATALSÁG IRODALMI ÉS TÁRSADALMI SZEMLÉJE” lett volna, Virradat címen. Radnóti értelemszerűen egy ilyen jellegű gyűjteményben nem vállalhatott szerepet. Úgy is mondhatnánk, Látos levele célt tévesztett. Talán nem tudták, hogy Radnóti egy budapesti asszimilált zsidó család sarja? Megzavarta a szerkesztőket, hogy Radnóti vidéken tanult, és „népies” verseket írt? Nem tudni, Radnóti mindenesetre erélyesen, de udvariasan válaszolt.

Egy majdnem ugyanekkor született másik levélben azonban már nem ennyire udvarias. Dénes Bélának írta: „Kedves Szerkesztőm, most értesítettek, hogy a Független Szemle márciusi számában a beigért »kis antológia« helyett (ami különben nem az én ötletem volt, hanem Te akartad), egy megcsonkított verset közöltél. Erre lenne néhány megjegyzésem:

a Nyári vasárnap egy vers. Ezt magyaráznom sem kell természetesen, egy vers, annak ellenére, hogy három zárójeles alcím is foglaltatik benne. Egy versnek pedig nem lehet elhagyni a közepét. A versnek igy, ahogy hoztad, nincs is értelme. Ha nem tetszik a vers teljes egészében akkor ne hozd. Ha nincs helyed, akkor is hagyd a fenébe. És ne csonkíts! A vers megvételével pedig a szerkesztő különben sem vásárolja meg a jogot arra is, hogy megcsonkítsa a verset. Írok már egy ideje, de erre még nem volt példa. Ez fölháborító!

És még valamit. A lap élén a Habán versek vannak. Már pedig, ha a lap élén vers van, akkor az csak Radnóti vers lehet. Mert ez egyben értékelés is. Jellemző. Vagy ne hozz verset vezérhelyen. Ez is megoldás. Bár Neked nincs érzéked az ilyesmi iránt (a múltkor már szó esett róla), de nekem és általában az embereknek van. Ez sértés!

Különben sem értem nagyon ezeket a dolgokat, rólam táplált véleményed ösmerve. Ha hosszú nyavalygás és egy csomó vers összegyűjtése után hozol egy verset, akkor tedd tisztességesen. További együttdolgozásunk érdekében gondolkozz ezen kicsit. A fiatal költő türelmének még 1934-ben is van határa.”

Radnóti fölháborodik, elveszíti a türelmét, és kikéri magának, hogy nem az ő verse áll a lap élén, mert ott csak az ő verse állhat. Hiszen ez Radnóti-generáció, ahogy naplójában írta. Érthető. Viszont az is tény, hogy rosszul, hiányosan szerkesztették be versét a lapba. Egy verssel pedig a legrosszabb, ami történhet, ha értelmét veszti. Illetve értelmét veszítik. Radnóti pedig, aki kínosan ügyelt a legártatlanabb sajtóhibákra is, jogosan érezte sértve magát, költőileg is, költői önérzetében is.

Van egy harmadik levél, amit az egyik legjobb barátjának és „harcostársának” írt. Buday Györgynek 1936. április 5-én ezt küldte: „Nem írtam Neked arról, amiről akartam, egyrészt mert időszerű volt feljöveteled, másrészt mert Gyula mindannyiunk nevében, tehát az enyémben is írt neked a Kollégiumi riportokkal kapcsolatban. Ma azonban ez a gyűjtemény szaporodott a Magyarságéval, ezért hát mégis írok. Én azonban pusztán a saját nevemben írok. Nagyon kérlek, hogy ily alkalmakkor mellőzd a nevemet. Túlságosan nagy fényűzés számomra a »futottak még« sorában szerepelni állandóan, nem engedhetem meg magamnak. A »háttér«-ként való szereplés csöppet sem dagasztja mellem és a valóságnak sem felel meg. Két könyvvel érkeztem Szegedre és három kollégiumi könyvem is többet jelent. Az pedig, hogy ily formában szerepeljek, lehetetlen, ezért szeretnék nem szerepelni. Érdekeim ellen van, s ily formában a Kollégium, vagy a Te érdeked sem kívánja a nevemet. Kérlek, ne haragudj, hogy ezt megírom, barátságunkból következik, hogy kérlek és kérhetlek erre s nem lenne becsületes viselkedés, ha jó arcot vágnék hozzá. Annak részletezése, hogy Neked mennyire árt ez, a művésznek, s hogy mi a véleménye erről néhány komoly barátnak fölösleges és magánügyeidbe való, – talán már illetéktelen – beavatkozás lenne, különben Gyula tudtommal erről is írt.”

Talán nem is kell magyarázni ezt a részletet. Nézzük inkább magát az inkriminált riportot, amelynek apropóján Radnóti levelét megírta. Török Sándor A „szegedi fiatalok” című hosszú, két oldalon átívelő cikke a Magyarság április 5-i számában jelent meg – és ha elolvassuk, megértjük Radnóti kifakadását.[2] A Művkollról szóló riportnak mindössze egy bekezdése érinti a Művkoll Budayn kívüli más tagjait, ennek idézésekor megpróbálom az ebben az egy bekezdésben előforduló hibákat érzékeltetni: „Munkatársairól beszélgettünk, akik együtt harcolják vele ezt a harcot, Ortutay Gyula közéjük tartozott, Tomory [helyesen: Tomori] Viola, aki parasztlélektanulmánnyal foglalkozik s elsőnek írt erről szakmunkát, Baróthy [helyesen: Baróti] Dezső és Tolnay [helyesen: Tolnai] Gábor irodalomtörténészek, Ádám László, aki most Mezőtúron a Gazdaszövetség titkára s ott folytatja a megkezdett munkát, Erdélyi [helyesen: Erdei] Ferenc a tanyagazdálkodásról írt alapvető munkát, Hont Ferenc, Radnóthy [helyesen: Radnóti] Miklós, Gáspár Zoltán, Reizer [helyesen: Reitzer] Béla, aki a szociográfia módszertanával foglalkozik és még sokan mások. A szegedi fiatalok kollégiuma már egész kis könyvtárt adott ki.”

A korábbi riport pedig, amelyre Radnóti utal, Vér György tollából jelent meg a Pesti Naplóban, pár hónappal korábban, az év legelején.[3] A szegedi újságíró Török Sándornál (aki 1929–1931 között élt és dolgozott Szegeden) jobban ismerte a társaságot, neki inkább a tudatosan megválasztott arányaira érdemes figyelni. Kolumnás cikkében Budayról és Ortutayról együtt két bekezdés szól, Tolnai Gábor és Tomori Viola fejenként 3, Baróti Dezső 5, Hont Ferenc 7, Berczeli Anzelm Károly pedig 13 sort kapott. (De Berczeli ezenfölül a cikk elején is egy bekezdést.) Radnóti mint „élharcos” jellemzése két sor. A legkevesebb. Ennyi: „Költő tagja a társaságnak Radnóti Miklós, akinek verseit komoly elismerés kísérte.” Bár igaz, hogy van egy olyan gyakorlat, mely szerint a legismertebb személyeket kell legkevésbé bemutatni – ezért írta Szerb Antal irodalomtörténetében Goethe jellemzésekor csak azt: „Ő volt Goethe” –, itt vélhetően Vér György értékítéletéről és személyes preferenciáiról, kapcsolatainak reprezentálásáról van szó.

A két idézetből jól látszik, mi lehet a Buday-interjúkkal a baj, kiváltképp Radnótinak. A megjelenés helye, ideje és a megjelent cikkek tartalma. Országos nagy napilapokban jöttek a „riportok”, mindkettő vasárnapi, tehát nagy figyelmet kapó lapszámban, és akkor, amikor Radnóti már ténylegesen országosan ismert költő volt. Ráadásul Török Sándor dzsentroid sznobizmustól burjánzó cikkében még a neve is rosszul szerepel, és erre ő – érthető okokból – különösen érzékeny volt. (Egy rosszul sikerült baráti tréfa történetét – ahol szintén Radnóthynak írják a nevét – Ferencz Győző is megírta monográfiájában.[4])

Ráadásul a Művkoll valós ténykedése (másképpen: fénykora) eddigre véget ért. Az egyetem elvégzése után, 1934-ben Radnóti visszaköltözött Budapestre, 1935-től Ortutay, Tolnai Gábor is a fővárosban élt, Hont Ferenc is itt próbált munkát találni. Ádám László Mezőtúrra költözött, Kárász Judit Dániába. Szegeden gyakorlatilag alig maradtak. Egy évvel később Buday Olaszországba megy ösztöndíjjal, majd Angliába, ahonnan már nem is tér vissza. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma – illetve ami megmaradt belőle – valójában Budapestre költözött, az összejövetelek – saját elnevezésükkel: Medvék – hétfőnként voltak. És mindkét cikk még mindig Berczelivel foglalkozik érdemi terjedelemben, nem pedig Radnótival. Pedig Berczeli ekkor már két éve nem tagja a Kollégiumnak, és mindent meg is tett mérgében: pl. 1934-ben Izenet címmel folyóiratot indított Szegeden, gyakorlatilag ellenük.

Ehhez képest talán némileg meglepő, amit egy visszaemlékezésében Buday ír: „Ha egyetlen mondatban kísérelném meg meghatározni Radnóti Miklós személyi kontribúcióját mozgalmunk fejlődéséhez, úgy ezt abban látom, hogy csatlakozása a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumán belül azt a vonalat erősítette meg, amely munkánk egyetemesebb, országos és európai, a szó valódi értelmében népi és ugyanakkor nemzetközi szemléletét érezte céljának, szemben azzal az egy-két társunkkal, akik a válságos politikai és társadalmi helyzetben az általunk »immanensnek« minősített ún. »szegediességben« igyekeztek fedezéket találni. Ez a fajta provincializmus a maga kritikamentes értékelésével mindig is legfőbb veszélye volt minden – főleg vidéki – megmozdulásnak Magyarországon; csak azok alkottak maradandó értéket, akiknek sikerült felülemelkedniök a provincializmus kényelmes, de vicinális jellemvonásain. Radnóti Miklós belépésével az utóbbi vonal döntő többségre tett szert, melyet rövidesen – és logikusan – követett az egy-két, inkább helyi érdekű társunk kimaradása a Művészeti Kollégiumból. Radnóti Miklós minden szeretetreméltó volta ellenére ezekben az alapvető kérdésekben nem ismert tréfát, s jelenléte siettette a döntést. Ez így volt jó az ő szempontjából s a mienkből egyaránt.”[5]

Valójában azonban nincs ellentmondás a két Buday-megnyilatkozás között. Buday Györgynek mint a Művkoll vezetőjének stratégának kellett lennie, a Művkoll csak így maradhatott életben, és így válhatott a magyar művelődéstörténet részévé.[6] Bizonyára megvolt az aktuális oka annak, hogy 1936-ban miért emelte ki Berczelit, de erősen gyanítható, hogy a kései visszaemlékezésében, évtizedek távolából írta meg a pontos, hiteles véleményét.

A három idézett levélben mintha egy másik Radnóti szólalna meg. Ezekben nyoma sincs a költő verseiből jól ismert szelíd, csendes hangnak, ami miatt a legtöbben szeretik, kedvelik őt. A látszólagos ellentmondás feloldásához érdemes megkülönböztetni a magatartást és a viselkedést. Radnóti költői magatartása tanult, tudatos, folyton kontrollált, irányítható attitűd – ezt a képet mutatja magáról Radnóti a versekben. A viselkedés azonban egyrészt vele született, másrészt beleszocializált – és sokszor tudattalan eredőjű – jellemző, nem mindig kontrollálható, s látjuk, Radnóti is indulatosabb, ha valós vagy valósnak vélt sérelem érte. Radnóti, ha a nyilvánosság számára írt, mindig teljesen tudatosan alakította magáról a képet. Ha magándokumentumot írt, nem mindig volt szelíd. De ez talán mindenkivel így van; csak róla kevésbé tudtuk eddig (nem lévén levelezéskötet). Az egyik és a másik Radnóti együtt mutatja meg a valódi Radnótit.

 



[1] Radnóti Miklós: Napló. Sajtó alá rend.: Ferencz Győző. Bp., 2018. 18. (A bejegyzés: 1934. aug. 31.)
[2] Török Sándor: A „szegedi fiatalok”. Magyarság, 1936. ápr. 5. 13–14.
[3] Vér György: Szegedi fiatalok küzdelme a tanyai nép megismeréséért és művészeti eredményekért. Egy diákkor története – Húszéves diákok mozgalma új fiatalsággal és huszonnégy kötet könyvvel. Pesti Napló, 1936. jan. 5. 37.
[4] Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. 2. kiad. Bp., 2009. 359.
[5] Buday György: Radnóti Miklós emlékezetére. Tiszatáj, 1972. dec. 36–37. In.: A 2 x 2 józansága. Emlékezések Radnóti Miklósról. Bp., 1975. 68–72.
[6] Lengyel András: Egy erjedő kor kreatív útkeresője. Buday Györgyről, történeti kontextusban. Kortárs, 2018. dec. 80–86.

 

Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.


Főoldal

2019. június 04.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Mogyorósi László verseiSzálinger Balázs: Zrínyiújvári dalTompa Gábor verseiTóth László: Badar radar
Prózák
Abafáy-Deák Csillag: VeronikaEgressy Zoltán: ÖtvenSzabó T. Anna: AlagsorsKontra Ferenc: A faun és a feketerigó
Kritikák
Maradunk a FöldönAz azsagonjáróKínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújra
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA