Esszék, tanulmányok

 

 tandori_dezso_k__zepes.jpg

 

Nagygéci Kovács József

 

TD (Touchdown)

– Tandori Dezső halálhírére

 

/naplólapok/

 

Február 13.

 

nézek az internetre, ott mindig vannak hírek, több buborékban is tag vagyok, a hét amúgy is erős volt irodalmibulvár szempontból, hátha van fejlemény. Itt Ady-csörte van, amott kötet-megjelenés, megint másutt felolvasást hirdetnek.

Egy egyszerűsített Platón-féle barlang-hasonlatban élünk, én is. Ami a falra vetül, csak az az igaz, a többi semmiség. Épp ezt gondolom, mikor, ahogy mondani szokás, szembejön a valóság. TD. Hogy a család nevében. És hogy elhunyt. És nem is sokára a díjak. Meg a megérintettségnek ezer és ezerféle módja, foka, lehetsége.

Ahogy először olvastam a hírt, elkezdett zümmögni (Cserepes Károly zenéjére, Dévényi Ádám hangján) Nick Tooldie („Toldi”, you know) búcsúja: „Nyugalmazz Istenem, ki eddig profiként / hajszolódtál velem... /kérlek, szállj le nagy „I” / körűlem és alólam..”. Nagy levegő, újraéneklés. Évtizedeket repít vissza, helyből, távol.

Az élet nevű ügymenet ment szépen tovább, iskolában élek, dolgozom, nem nevelőtanárként, de. Hasonlíthatunk, ennyi év távolából is. Egy emailre válaszolok, kérlelek épp egy szerzőt, jóságosan írom: a meghívás fennáll. Mire ő: TD. Mire én: ki más?

Hazaérek, de előtte kérdezem Dávidot, mit ír a szívemnek legkedvesebb hetilap. Küldi, mutatja, így tudta megírni, megrendültségi foka a legteljesebb. Írom: én még így sem.

Valaki kérdi, mi van velem, mondom TD-t olvasok, aztán kész.

 

Február 14.

 

Pályakezdő és pályajáró kollégákkal irodalmazunk egy jól megtervezett rend szerint. Diákok közt, majdnemha békességben. Egy szót sem szólok, reggel óta egy koan, A Koan (Koan I.) zúg a fejemben.

Észre sem veszem közben, csak később, hogy mindent ahhoz mérek, ami TD. A természettudományos szaktanteremben vagyunk (Fót, ökumenikus iskola, az állami-mecenaturált íróakadémia karavános programja). TD mértékegység. TD: touchdown, naná. Mennyi játék, szín, élet, elevenség, barátság, ajándék, hitel van egy-egy szövegben. Van, amiben sok, van, amiben semmisem. De a nulla TD is mért eredmény, legfeljebb nem sokra megyünk vele.

De a név nem hangzik el. Én lapítok. Sunyítok. TD az én titkom, így mentem magam. A megnyerhető veszteség, így okoskodok.

Este aztán megemlékezések árja, sokak sokféle touchdownokat érnek el, emlegetnek, idéznek. Sok el is talál: A damaszkuszi úton, a sakkversek, a Töredék Hamletnek. Arthur Rimbaud még mindig a sivatagban forgat, nincs is ilyen címmel kötet, és mégis van, tudjuk, amit tudunk. Közös A Puszta létige szomorúsága, a (nekünk) talált tárgy, megtisztítva.

Zúg a fejem, ezernyi TD-kép és mind valódi, értékes, fontos. Ilyen lehetett ’89-ben Weöres halálhíre. Nem emlékszem, kicsi voltam. De tudom milyen, ismerem, a prózapárja 2016. július 14.

 

Február 15.

 

Megyek a hegyek közé, vezetek egész nap. Egy autó a mindenem épp. Menedékünk tele van. Gödöllőről indulok, a táblánál eszembe jut a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse: Táj két figurával. Az egymás mellett lépdelő szereplők, ahogy eggyé válnak a mezőben.

Aztán vezettem tovább, egész napos program, végül is, a költészet ne akarja beelőzni az életet. Majd, később, máskor, amikor, ahogy Rilke írja, az angyal hónunk alá nyúl s „tetteink megvizsgálja”. De ezt nem is tudhatom, nem magyarul van írva. De mégis van magyarítás, újabb (végtelenedik) megköszönés a forDíTónak.

A nap telik, az autóm megáll a város kicsike főterén. Körülnézek és hallom ám, halk, tört szavukkal ők üdvözölnek elsőként, ők, a verebek. Áhá, szóval ezért jöttem ma idáig el, ezekért a verebekért. Mindent értek és közben, persze, semmit sem tudok.

 

Február 16.

 

Lesz vigasz

Kis hazánk sok szép, de kis fiai, köztünk én, a legkisebb (mert olvasó ő-én, csakcsupán), lakjunk a történet s a kép kedvéért egy csatorna kies, jól tervezett, de sötét rendszerét. Legyen ez a kép szűkített, lássuk csak azokat, akik ugyanezt irodalmilag, művészetileg, kulturálisan lakják. Lakjuk.

És akkor a csatorna egy pontján, a felvilág felé, van egy járat, „bele, a másba” (Cseh-Bereményi). Nézzük most innen, a század kult. dolgai felől. Egy izgága alak, jópofa, tréfás sísapkában ott áll a kijárat tövében, fejével kinyomva a csatornafedelet. (Ezért van a sapka?) Onnan kukucskál felfelé. Körülnéz és közvetít lefelé. Nekünk. (Mint a Nagy Gombfocikönyvben. Tényleg, vannak még metrumok? Van még „Nagy Vízivárosi Gombfocitorna” (Varró D.)? Skandáljuk csak el!)

És ez a lefelé nem kvalitatíve helyez el minket a történetben, jaj, dehogy! Csak az van, hogy őt küldtük oda. Ő lett küldve, hogy fejével, azzal a szép, sapkás fejével felemelje azt a fedelet és nézzen szét. Szétnézzen, hogy merre van a mennyezet és a padló, és hogy aztán erről beszámoljon nekünk. 

„Az író dolga a kotlás, a miénk a csetlés-botlás” – mondta és jó volt elhinni ezt úgy, hogy láthattuk őt is fennakadni, megakadni, kóvályogni lóversenypályák folyosóin, vagy a Víziváros és a Lehel tér között, egyre kisebb súlyú jelenlétben. Most már majd nem látjuk, aztán majd a kánonokból is – mint ki soha benne sem volt – kikopik. De amíg az utolsó előtti magyar nyelven beszélő meg nem hal, majdnem minden szó és majdnem minden mondat nem ismert, rejtett alanya és állítmánya TD lesz. Amikor meg már csak egy magyarul tudó marad, mondogathatja majd, mint én most: Horror / akkor inkább / el / gat-getek / Rémületemben”.

 

Mellékdalok: Összekészítettem ezt a pár naplóoldalt, közben mindenféle zene ment, ahogy szokott. Nem kerestem, mégis megtalált egy rég nem hallott hang: Linda Perry. Egy slágerük volt, de az ezer közül is felismerhető, What’s up, ez a címe. TD ódákat írt annak idején róla és hozzá. Akkor most egy pár napig majd felváltva hallgatom ezt és a Hommage II-őt.

 

Aztán a múlt mindig jól alakul.
Az lesz belőle, ami lehetett
Volna, amit az ember szeretett
volna – s szeret, csak nem nyugtalanul,

Mert ott semmi se üthet ki balul,
semmi se olyan túlrészletezett,
Mindig mindennek végét vetheted,
semmi nem nyers és semmi nem avul.

Mint egy jéggé fagyott állóbüfében,
úgy jár-kelhetsz, akár egyhelyben állva:
hökkenni sincs min, megörvendni sincs min.

Mint az a szárnya-zsebredugta pingvin
a könyvborítón: itt akármiképpen
süthet a nap! Neki már ott az árnya.    

 

Linkek:

 

Hommage II https://www.youtube.com/watch?v=sSyjRE_gQEY

Menedékünk tele van koalákkal https://www.youtube.com/watch?v=wBRM1RNcsBk

Nick Tooldie búcsúja https://www.youtube.com/watch?v=a1swUczWCWc

 


Főoldal

2019. február 16.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Turai Laura verseiNógrádi Gábor verseiPéter Erika: PalettákZentai Adél versei
Prózák
Csabai László: HármanPapírváros-szilánkokOravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás haza
Kritikák
Az árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondataitZsánertetoválások kontinense - Horváth Benji: A dicsőséges Európa Szimfónia regényre
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA