Fodor György

A japán szilva magja: 1Q84

rendhagyó olvasónapló egy Murakami-regényről

„Egy Murakami-regény olyan, mint a szilva, a külseje nagyon puha, de a mag, belül, az nagyon kemény... és az nem látszik. Ettől olyan japános, föl kell szeletelni, lefordítani, és az ember akkor veszi észre."

(Interjú Erdős Györggyel; Jam light, ATV, 2010. 07. 09.)

Erdős Györgyről (1944-2011) még Wikipédia-szócikk sincs, szerencsére a Japán Alapítvány honlapján méltóbban emlékeznek meg róla. Egy kiváló fordítóról, aki hosszú évekig tanított az ELTE Kelet-Ázsiai Tanszékén, közben japán tolmácsként és turisztikai tanácsadóként dolgozott. 1989-től Japánban élt, ahol a szigetország állami televíziójánál volt kelet-közép-európai szakértő. 1998-tól a tokiói turisztikai külképviselet vezetőjeként a magyar-japán kulturális és turisztikai kapcsolatok fejlődését segítette. 2005 óta a Geopen Kiadónál, egy tokiói fordítói szeminárium után vállalta a szürrealista, posztmodern Murakami Haruki (1949-) életművének magyarra ültetését (előtte még Komáromy Rudolf segített ebben). Eközben több mint 130 cikket írt, és tucatnyi könyvet fordított le más japán szerzők tollából - Nacume Szószeki, Maszaoka Siki, Misima Jukio.

Olvasónaplóm apropóját az adta, hogy a 1Q84 című Murakami-regényfolyam (2009) első kötete csak 2011 tavaszán kerül a magyar olvasók kezébe. Erdős ezt még befejezte, a második rész felénél azonban sajnálatos esemény történt. Hosszas betegség után a fordító elhunyt. Nem tisztem nekrológot írni, csak felhívom a figyelmet egy karakteres, példaértékű fordítóra és egy immár világhírű japánra. A fordítót hajtotta a japán kultúra megismerésének vágya, és remélhetőleg, ha posztumusz is, de jutalmazzák életművéért. Murakami pedig 2008-ban Nobel-jelölést kapott (díjat eddig két japánnak sikerült elnyernie: Kavabata Jaszunari, 1968; Óe Kenzaburó, 1994; bár Abe Kóbót is többször jelölték), majd 2009-ben megkapta a rangos Jeruzsálem-díjat. A The Guardian „a jelenleg élő legnagyobb regényíró" állandó jelzőt adományozta neki.

Legújabb regényét a magyar rajongótáborban is nagy várakozás előzi, előzte meg. Óhatatlan - ahogy a Harry Potter vagy A Gyűrűk ura-láz idején -, hogy egyesek nem bírják kivárni, amíg Nagy Mónika (a Geopen Könyvkiadó munkatársa) és Horváth Krisztina (Erdős özvegye, maga is japanológus) befejezik az „átültetést". Magam sem magyarul jutottam a szilva magjához, hiszen az új Orwell-toposz már 2009-ben világszinten felcsigázta a japán irodalomhoz vonzódó írói és kritikusi köröket. 2010-ben, ahogy a 3. kötet elhagyta a nyomdát Japánban, a nemzetközi sajtó és a fordítók hada rákapott. A regényciklust az USA és a britek 2011. október 25-én jelentetik meg angolul. Előzetesen azonban - úgy vélem, részemről egy kicsit Erdős előtt tisztelegve - magyarul is „beleolvashatunk" a történetbe.

A cím rögtön egy jól eltalált, murakamis allúziós-játék. A szerző ugyanis hajlamos irodalmi kontextusokat, toposzokat, zenei metaforákat elrejteni a szövegeiben. Még nem is olvastuk sorait, de már felidéződik bennünk egy darab, egy korszak, egy életérzés.

(Eddigi könyveiben is felfedezhettünk már mestereket (Tolsztoj, Vonnegut, Brautigan, J. D. Salinger, Truman Capote, F. Scott Fitzgerald és John Irving) és zeneszerzőket, zeneszövegeket (Beethoven: Nagyherceg trió, Mozart: Varázsfuvola, Schumann: Madár mint próféta; Beatles: Norwegian Woods, Beach Boys: Dance; Nat King Cole: South of the Border, West of the Sun). Nem véletlen, ma aktuálisabb lenne Kazinczynak így szólnia: „mondd, milyen zenét szeretsz, s megmondom, ki vagy!". A zene összeköt - nemzetközi, kor- és stílus-meghatározó, gondolkodást formáló. A 1Q84 elején példának okáért egy Leoš Janáček Sinfonietta csendül fel egy taxiban.)

Jelen esetben bevillan Orwell 1984 című utópisztikus regénye. Az asszociáció alapja a japán nyelvben a 9 és a Q kiejtésének homofon játéka. Nem beszélve arról, hogy a regényidő éppen 1984 (ezen belül az 1. rész: április-június; a 2. rész: július-szeptember; a 3. rész: október-december).

A történet is összetett, hiszen egy fiatal párról szól, akik szembesülnek a kortárs szocializáció problémáival: gyilkossággal, erőszakkal, történelemmel, vallással, családi kötelékkel és szerelemmel. A The Japanese Times egyenesen a magnum opus sajátjának nevezi a vezérszálak efféle, mesteri kézbentartását, és állítja, hogy e grand œuvre a kortárs japán kultúra komplexségének, illetve megismertetésének hiteles letéteményese.

A mágikus realista polifóniát négy egyedi karakter különös története szolgáltatja. Aomame (azaz „zöldbab") egy több oldalról bemutatott, 30 éves asszony, aki egy rejtélyes szervezetnél dolgozik, ahol tökéletes gyilkosságokat készítenek elő. Tengo (kb. „égbevágyó") egy zsúfolt iskola matematikatanára, aki rejtett irodalmi tehetséggel rendelkezik, de még sohasem adták ki műveit. Korán elveszette édesanyját, mindemellett gyermekkori emlékei sem túl kellemesek róla, ugyanis egy férfival látta az ágyban, aki nem az apja. „Valós őse" a Japán Médiatársaságnál dolgozik behajtóként, régen körútjaira vasárnaponként fia is elkísérte. Komacu („kis erdei fenyő") egy 45 éves, sikeres szerkesztő egy jól menő újságnál. Leginkább arról ismeretes, hogy hajlamos elfeledni, hogy a körülötte élők bioritmusa más, mint az övé, így gyakran az éjszaka közepén ébreszti fel az általa mentorált Tengo-t. Magánélete - jobbára mogorva hangulatának köszönhetően - homályos, csak szóbeszédekből következtethetünk rá. Fukaeri (esetében várom a korrekt magyar fordítást) egy extrém módon visszahúzódó, szűkszavú, meglehetősen emotikus, diszlexiában szenvedő, ám feltűnően csinos, 17 éves diáklány, aki igen apatikusan látja a világot, noha irodalmi tehetsége - Léggubó címmel megírt kéziratával irodalmi pályázatra nevezhetne - kiemelné a spleenből.

Murakamit a szálak mozgatásában számos alkalommal a nyugati regényíróktól eltanult prousti emlékezéstechnika segíti (nem véletlenül tanult drámaírást a Waseda Egyetemen, és tanít regényírást ma is amerikai egyetemeken). Gyakran szembesülünk a ténnyel, hogy a szereplők tér-idő kinézisében a Madeleine-effektust egy-egy dallam vagy szöveg idézi elő. Olybá tűnik, hogy Aomame egy mátrixvalóságban ugrál, amelyben a fluxust egy taxiban hallott Janáček-darabnak, majd a Sibuja hotel-negyedben elolvasott újságcikknek köszönheti. Tengo pedig, a Fukaeri-kéziratnak hála, kezd dimenzionális mozgásba. Komacu arra kéri, írja át az esetlen szöveget. Tengo fenntartásokkal fogadja a kérést, hiszen a szerző egy középiskolás. Fukaeri megismerésével idősíkok és terek csapnak össze. A párhuzamos dimenziókban való ugrálás ellenére a találkozások elkerülhetetlenek. A kísérteties kontextus-hálót a múltbéli Takasima-klánnak (amely tulajdonképpen az Orwell-utópia, a Belső Párt tökéletes mása) és vezetőjének, Ebiszuno-szenszeinek a („ősi japán halászisten", akár a Nagy Testvér szerepben) felbukkanása idézi elő. A történet misztikus pontja, amikor rádöbbenünk a kapcsolatrendszerre: Aomame azokról a fegyveres összecsapásokról olvasott a hotelben (1. fejezet), amelyet a Takasima-klánból megmaradt Akebono-klán (korábban Szakigake-klán) folytatott a rendőrökkel a Jamanasi-prefektúra Motoszu tavánál. Az Akebonók vezetője Tamocu Fukada, aki Ebiszuno-szenszei kollégája, hovatovább tanítványa volt, és Fukaeri apja. Így Fukaeri ugyancsak korán elveszti szüleit, akár Tengo. Egyedül képtelen megírni történetét, Azami (Ebiszuno lánya) segítségét kéri. Megszületik az emlegetett kézirat, amely egy lányról szól, aki egy klánban törpék között él, akiket sokat sejtetően csak Kis Embereknek nevez...

Vajon a Kis Emberek képesek-e a Nagy Testvér szerepét betölteni? Izgatottan várom. Megjelenéséig pedig elolvasásra ajánlom a Kafka-díjas (2006) Kafka a parton című Murakami-regényt.

Murakami Haruki: 1Q84. 1. kötet. Geopen, 2011.