Tőzsér Árpád (1935), a szlovákiai magyar irodalom első klasszikusa már a gimnáziumi évei alatt elindult a költői pályán. 1958-ban, egy antológiában jelentkezett nyolcadmagával, és azzal bekerült a szlovákiai magyar költészet élvonalába. A ma már Kossuth-díjas költő, szerkesztő, kritikus, esszéista, műfordító, főiskolai, egyetemi oktató nemrégiben a Bárka estjén, vendégként, mint legújabb Bárka-díjas, friss műveiből olvasott fel.  Egy önéletrajzában harminc-egynéhány létező könyvéből “csak a szívének kedvesebbeket sorolja föl”, és – az 1963-as Mogorva csillagtól a tavaly megjelent Szent Antal disznajáig – így is huszat nevez meg! Verseskötet az első, az utólsó a “naplók naplója” alcímet viseli. 

–  „Itt férfi szólt, ember szólt az emberiség anyanyelvén: költő!” – írja az Ön debut-verseiről Fábry Zoltán 1959-ben, a Fiatal szlovákiai magyar költők c. antológia megjelenése után. Ezt a Fábry-állítást bizonyítandó csak egyetlen képet ragadok ki a szóbanforgó versekből: „Anyánk képén a világ ráma.” – Azt hiszem, ezután már nem is volna szabad kérdezni semmit… Mégis, arra lennék kíváncsi, mai véleménye szerint miből áll a vers? Korábban azt nyilatkozta, „vágyból”. 

– Nem tudom, mikor és hol mondtam ezt. Ha mondtam, régen mondhattam. A vágy, mint versstrukturáló erő az általam úgy a hatvanas évek közepéig művelt vallomáslíra vonatkozásában igaz lehetett, ma már nem igaz. Az én-költészetben a szubjektum és a világ akarva-akaratlan úgy jelenik meg, ahogy a költő szeretné magát és a világot látni. A mai vers pedig, akármennyire közhely is már az egykori Mallarmé-bon mot, első fokon inkább szavakból áll, s nem vágyból. S a szubjektum abban a munkában mutatkozik meg, amely során a szavak formába állnak, tehát a szövegtextúrában, az építkezésben. Leegyszerűsítve: olyan vagyok, amilyennek az olvasó lát, s nem olyan, amilyennek én vágyom látni magamat.

– „Verset az írjon, aki költőként látja a valóságot, aki a részletekben az Egészet észleli” – vélekedik az Ön művészetéről Grendel Lajos. Az olvasó élvezi a verseiben a rész és az Egész játékát, az „építkezést”, a „nagyon komoly játékokat”: például ahogy a görög klasszikus irodalomból vett alakok mai lelki problémákkal küzdenek, máshol a mai köznapi élet emelődik be a klasszikus irodalomba, például egy aranyér operációról úgy ír, mint egy antik költő. Miért tartja fontosnak ezt az irodalmi játékot? 

– Igaza van Goethé-nek, az irodalom valóban „nagyon komoly játék”. Azaz olyan dráma, olyan könyörtelen „pszichotréning”, amelybe akár bele is lehet halni. De ha valaki belehal, akkor az mindig maga a költő, és soha sem más. S ha nincs meg a szövegnek ez a „halálosan komoly” tétje, akkor lehet akármennyire feddhetetlen a művészi kivitel, a vers olcsó ügyeskedés marad. S mindjárt el is kell mondanom, hogy a mai magyar költészet nagy részét ilyen ügyeskedésnek, olcsó játéknak érzem.

– Azt olvastam valamelyik kritikusától, hogy kevés olyan költő van a kortárs magyar irodalomban, aki annyira figyelemmel kísérné a 20. századi költészet változásait, megújulásait, mint Tőzsér Árpád. Korai verseiben kritikusai még csak Illyés, Nagy László hatását vélték felfedezni, később, a hatvanas években Önnel kapcsolatban az avantgárd kísérletezőket és T. S. Eliot-ot, Ezra Pound-ot emlegetik. Az azután született művei viszont azt jelzik, hogy ezektől a korábbi hatásoktól a közép-európai gondolat és szellemiség irányába mozdult el, arrafelé, ahol Danilo Kis és Zbigniew Herbert mellett Robert Musillal, Vladimír Holannal, Mészöly Miklóssal, Nemes Nagy Ágnessel, Lubomír Feldekkel kerülhetett egy társaságba. Kit olvas mostanában a legszívesebben? És miért?

– Az igényes szerző mindig az egész világirodalmat akarja magáévá írni, szeretni, lefordítani, átírni, folytatni, felülírni (lehet a kifejezések közül választani), de ahhoz, hogy bármit is kezdhessen vele, előbb ismernie kell. Mégpedig alaposan, belülről, mintha Homérosztól Tóth Krisztináig a világ minden versét ő írta volna. Távolról sem állítom, hogy én így ismerem a világirodalmat, de igyekszem így megismerni. Azaz mindenevő-mindenolvasó vagyok. Az utóbbi két-három évtizedben azonban a költészet ázsiója, súlya nagyon megcsappant. Vegyük csak az irodalmi Nobel-díjakat: az utolsó Nobel-díjas költő Wisława Szymborska volt, ha jól emlékszem 1996-ban. S előtte is hosszú ideig senki, csak Joseph Brodsky, 1987-ben. Tehát huszonegy év alatt (2008-ig) mindössze két költő kapta meg a legnagyobb irodalmi elismerést, szemben a csaknem húsz prózaíróval. De hát régen rossz lenne nekünk, ha Stockholm mércéje szerint olvasnánk. Akkor például nem szabadna kezünkbe venni Rilkét, Gottfried Bennt, Sylvia Plath-t.  Stockholmban valamennyi könnyűnek találtatott. Nekem viszont mostanában ők a napi verstextusaim. Az élő magyarok közül (csak a költőkről beszélek!) Tandori Dezső és Oravecz Imre verseiben érzem azt a „nagyon komoly játékot”, amelyről az előbb beszéltünk. S azt a világi transzcendenciát és metafizikai állandóságot, amely nélkül a költészet komolytalan dolognak tűnik. A többség arctalan, összecserélhető. Aztán vannak például olyan nagyon jó költőink, akik egyik napról a másikra hátat fordítanak a versnek, műfajt váltanak, s mondjuk regényeket, novellákat kezdenek írni. S ezzel valamiképpen a verseik megszűnnek izgalmasak lenni, nincs tovább titkuk. (Kertész Imre mondta valahol: egy könyv addig él, amíg titka van.) Tudom, Tandori is, Oravecz Imre is ír prózát, de az ő verseikben, érdekes módon, ennek ellenére is marad még bőven „rejtély”.

–  Az Ön utolsó verskötete a 2007-ben megjelent Léggyökerek volt. Ez három ciklusból áll, az elsőben antik témákat, mítoszfeldolgozásokat talál az olvasó, a másodikban mintha a mai társadalmi lét kísértené a költőt, „torral, fényes városokkal”, a harmadikban pedig úgy tűnik, a pőre egzisztencia versei kaptak helyet. Mi a „titka” ennek a kötetnek? 

–  Ezt, természetesen, ha tudnám sem árulnám el. De próbáljuk közelíteni. Már a könyv „hármassága” is, amit szóvá tett, úgy vélem, több jelentésű, tehát bizonyos értelemben orfikus. Nem lehet tisztem a saját könyvem értelmezése, de a három ciklusát talán a hegeli triádával is meg lehetne feleltetni, vagy mondjuk az idő ókor-középkor-újkor fejezeteivel, hogy Vico istenek-hősök-emberek „corsi-jairól” ne is beszéljek. Szóval a titok azért titok, hogy ne lehessen megfejteni, illetve minden megfejtés után következzen egy újabb, még valószínűbb megfejtés.

 – Legújabb műve, a Szent Antal disznaja az alcíme szerint napló, de tulajdonképpen, nem a hagyományos értelemben vett napló ez, hiszen olykor tudósítás, élménybeszámoló egy kiragadott időszak társadalmi, politikai és kulturális eseményeiről, máskor jelentés a naplóíró hétköznapjairól. De vannak itt bemontírozott dokumentumok, korábban megjelent írások, egy-egy ünnep kapcsán tett filozófiai eszmefuttatások, s olyan „pillanatképek” is, amelyeket egy hagyományos esszé- vagy tanulmánykötet nem bírna el. A műfajoknak ez a kavalkádja, montázsa vajon egy új műfaj óhajt lenni vagy később megírandó, nagy ívű konstrukciók csírái, vázlatai ezek? 

–  Naplójegyzetek naplója, reflektált napló, „naplók naplója” – pontosan úgy, ahogy a könyv alcíme mondja. Azaz az egykori, túlságosan személyes érvényű, esetenként unalmas naplóbejegyzéseimet igyekeztem ma is olvashatóvá tenni, valamiféle narrációba fogni őket. Közben megtartani a naplónak az „őstojás” jellegét, hisz ha úgy vesszük, az író írjon bármit is, mindig naplót ír. Csak egyszer regénnyé, máskor novellává, megint máskor drámává stilizálja. A napló ilyen értelemben a nem-írás műfaja, a még meg nem írt, de lehetséges „kapcsolatok dús káosza”, ahogy Gyergyai Albert írta Valéry nem-írásáról. Amint tudjuk,  Valéry húsz évig egyáltalán nem írt, s később mindig küzdött a nem-írás csábításával. A nem-írásából aztán, a mégiscsak megírt zseniális versei mellett, 270 füzetnyi napló lett. Nekem is van kb. negyven füzetem, s bennük írás előtti „dús káosz”. S most megpróbáltam ebből a káoszból kiragadni hat évet, s formát adni neki. Ennyi az egész.

–  Naplójában bőven van szó a műfordítás „műfajáról” is. Ön gyakorló műfordító is. Cseh, szlovák, lengyel, orosz, francia költőktől fordít. Hogyan illeszkedik ez a “műfaj” az oeuvre-jébe? Felkérésre fordít vagy maga dönti el, hogy mit tesz át magyar nyelvre?

–  Hol így, hol úgy. Néha felkérésre fordítok, de néha csak úgy saját örömömre. S persze ez utóbbi az igazi. Amikor úgy érzem, hogy egy idegen szöveg borzasztóan tetszik, csak nem tudom, hogy miért. S megpróbálok belőle magyar verset csinálni, magamévá szeretni, babusgatni, aztán a szerelmi játék, az enyelgés közben a cseh, lengyel vagy szlovák szöveg hirtelen magyarul is megszólal, s kikotyogja a titkait.

–  Szűkítsük a kört.  A nyáron a „Szlovák Paradicsomban” jártam (ez egy kiránduló hely a Felvidéken), és a szlovák nyelvet hallva, elkapott valamiféle „családérzés” (a nagyszüleim még beszéltek tótul is), tetszett, hogy egy idegen nyelvet „belülről” hallgathatok, néhány órára benne élhetek. Gondolom, a szlovák nyelv, mint Szlovákia állampolgárának, Önnek is meghittebb, mint az egyéb idegen nyelvek. Van-e a műfordító számára különbség a nyelv és nyelv, mondjuk az utcán tanult szlovák és az iskolában tanult francia között?

–  Számomra a szlovák nyelv is iskolában tanult nyelv, tizennyolc, húszéves koromig szinte semmit sem tudtam szlovákul. Úgy istenigazában katona koromban sajátítottam el a nyelvet. Legalább is azon a fokon, amelyről Wittgenstein azt mondja, hogy a nyelvnek nem jelentése, hanem használata van. Ma már többé-kevésbé a használatával is tisztában vagyok a szlovák idiómának, amit sajnos, mondjuk a francia-tudásomról nem mondhatok el. Az ideális az lenne, ha a műfordító a „használat” szintjén is bírná a forrásnyelvet, de máskor meg éppen az idegen szöveg homályban maradt részei ihletik a leginkább. Azaz különbség természetesen van a között, hogy iskolában vagy „utcán” tanult nyelvből fordítunk-e, de a műfordítás alaptörvénye változatlanul az, hogy csak a célnyelvet kell a kreativitás magas szintjén bírni. A forrásnyelveket aszerint bírjuk, hogy milyen közegben, kontextusban sajátítottuk el. Önnek a szlovák nyelv a család élményét jelenti, nekem a szlovák irodalom, illetve a katonáskodás élményét. Ha magyarul azt mondom: asztal, akkor életem minden látott asztala felidéződik bennem, ha azt mondom: stôl, csak azokat az asztalokat látom, amelyekkel a szlovák irodalomban találkoztam. S még pontosabban látom, sőt érzem (kezemmel, orrommal) azokat a durván gyalult, hosszú asztalokat, amelyekről katona koromban szinte napjában „vepřo-knedlo-zelo”-t (sertés-gombóc-káposzta) ettünk.

–  Egy interjúja végén így vall: „…hiszek Umberto Eco egyik aperçujében, amely szerint a halál után igenis lehetséges egyfajta élet: valahol a világűr mélyén elképzelhető egy metafizikus tartomány, amelyet megélt életünk elemei, eszméink, szenvedélyeink, szellemi műveink alkotnak. Én ennek a tartománynak dolgozom.” Mit jelent ez a „tartomány” a gyakorló költő számára?

–  Schopenhauer azt mondta: Az ember metafizikus állat. Én inkább azt mondanám: Az ember transzcendáló állat. Azaz főleg a képzeleténél fogva különbözik az állattól: az állatnak nincs képzelete. Az ember számára viszont a saját képzelete teljesen létszerű képződmény. Amit elképzelünk, az a számunkra létezik. Mikor a „posztmodern” költők a nyelvet abszolutizálják, s Wittgenstein nyomán azt mondják, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, vagy Gadamert kitekerve azt állítják, hogy a nyelv az egyetlen világtapasztalat, akkor tulajdonképpen bezárkóznak a nyelvbe, s kizárják világukból a képzeletet, a transzcendenciát, ha úgy tetszik a metafizikát. Pedig az igazi költészet kezdettől fogva arról szól, amiről nem lehet beszélni. Persze a nyelv segítségével szól róla, de ez a tényen nem változtat. Az Umberto Eco emlegette „metafizikus tartomány” a létszerű képzelet, amelyet az író, nagy költőhöz méltóan magán túlra, ezúttal valahová a világűr mélyébe transzcendál.