A Hullám, híd, háló és az Élni a mélyben című versesköteteit követően regényt ír. A klasszikus, ábrándos tekintetű, Duna-parton üldögélő, kávéházakban cseverésző írói művészlét sose jellemezte. Akkor tudott írni, amikor tele volt élményekkel és minden pörgött körülötte. A győri fiú sportolónak készült, de irodalomtanár lett és tizenkilenc éves korától már dolgozott. A Sárkányfű nemzedék tagja jelenleg a Szabad Föld és a MOHA magazin szerkesztője. Botrányos versében, a Dacia Expressben túltengett a profán erotika. Második verseskötetében, Az élni a mélyben címűben a transzcendens felé mozdult látásmódja. 

-          A szexualitás erőteljesen témája a költészetednek. Ez hogy változott a két kötet között?

-          Érik az ember, semmi extra. Nem az történt, hogy elraktam a korbácsot, mert meguntam. Hiszek abban, hogy több dimenziósak vagyunk, van a szellemi dimenziónk, a spirituális és az intellektuális, és én nagyon hiszek a testi dimenzióban.

-          Milyen az írói munkamódszered?

-          Nekem nagy iskola volt a mindenki által megvetett újságírás. Szokásos kortárs fanyalgás, hogy az újságírás ne keveredjen a költészettel, meg az irodalommal. Én például az újságírásból tanultam meg a mondatok feszességét vagy a különböző műfajok közötti átlépéseket. Az egy másik kérdés persze, ha valakit beszippant a zsúrnál.  Akkor az illetőben egyszerűen nem volt elég a szépírói töltet, és nagy valószínűséggel az újságírás nélkül is elapadt volna a lírai forrás. A munkamódszer helyett, hogy a kérdésedre is válaszoljak, inkább írói állapotról beszélhetek. Megfigyeltem, hogy két jól elkülöníthető műnemi állapotom van: a lírai és az epikai.  A lírai, vagy mondjuk így, versállapot, a félálom előtti fázis, amikor az ember ugyan nagyon fáradt, de az agya még pörög. Fizikailag inkább az alváshoz közelít, de szellemileg még nem, és a kettő átitatódik egymással. Ilyenkor elkezdenek csúszni a szavak és a jelentések. Ez a versállapot úgy másfél óráig tart. Amikor létrejön, szavak, mondatok születnek, és csak le kell ülni és írni. A másik állapot a prózaállapot, amit leginkább a hideg, januári havas, napsütéses ragyogó tájhoz tudnék hasonlítani. Ez fizikailag a tökéletes kialudt állapotnak feleltethető meg, amikor minden teljesen tiszta, és csak írom, írom a szöveget. Ilyenkor 6-8 órát dolgozom, és összedobok vagy 15-20 oldalt, amiből pedig egy hónap alatt jó alaposan visszafaragok.

-          Ez a köztes állapot, amit említettél, gyakran előjön a verseidben is. Idézhetnék több helyről, például:   az Élni a mélyben kötet címadó verséből. „Jó lenne két ágyazás között így élni, jó lenne erről mesélni”.  Aztán az Egyetlenben: „csak a fények viszonya változik. / Sötét, világos, sötét, világos – / csak villódzó szavak, / csak villódzók, / csak szavak.” Aztán: „Amit szeretnék: pontosan látni – úgysem lehet” -, meg „Adja az Úristen, akkor is, ha / nincsen, hogy legyenek angyalok.” –  az angyalokkal egyébként hogy vagy?

-          Az angyal nagyon fontos, szinte már magam sem tudok szabadulni tőlük. A mai napig nem tudom megmondani, hogy miért, de a szőke haj, kék szem – rám elemi szinten hat. A kék szemnek rám biztosan van egy behúzó hatása, de ez nem szexuális jellegű. Úgy érzem magam egy kékszemű ember társaságában, mint gyerekkoromban a Mikulásváráskor, teljes áhítat, valami átsuhan. Most éppen angyalnak szoktam nevezni az érzést, és nem elsősorban a keresztény vonulatot emelném ki, hanem annak az Egynek, az Egységnek a tudatát, hogy van Egy, amihez mi, földi lények tartozunk.

-          Van kedvenc versed a kötetedből?

-          Azt hiszem van. A Tagolatlan tagokban.

-          Miért?

-          Valami olyasmit sikerült létrehozni benne, hogy ez az úgynevezett alanyiság nem alanyi, mégis erősen érződik a személyesség. Valahogy sikerült úgy leegyszerűsíteni, hogy elemi szinten hasson.

-          Az elemi szinthez hozzá tartozik nálad a hangzás, a szavalhatóság?

-          Fontos számomra, hogy az írásaim hangzó szövegek. Az írás műveléséhez nálam hozzátartozik, hogy mindig hangosan olvasom vissza a verseket, a prózát, még néha az újságcikket is. Ellenőrzöm, ha már szövegben megvan az írás, akkor a fülemnek is megvan-e? A hang egy dimenzió, én a verset értelemmel hangzó aktusnak tartom.

-          A Forgó című novellád mottója: „Jün-men e szavakkal fordult tanítványaihoz: / – Orvosság és betegség egymásért vannak. / Az egész világegyetem orvosság. / Ti vajon hová tartoztok?”/ (Nefrit Szirt 87.) – ezt a szöveget választottad hozzá, miért?

-          Nagyon erős távol-keleti érdeklődés ébredt föl bennem az elmúlt 5-6 évben. Azonban nincsenek illúzióim. Nem füstölőködbe burkolózott, a világból ki nem látó embernek gondolom magam, hanem tudomásul veszem, hogy mondjuk Nepálban azért olyan sokan vegetáriánusok, mert nincs pénzük húsra. A misztikum mögött igyekszem fölfedezni a valóságot is. És ami keletben nekem nagyon szimpatikus, hogy a mindennapi félelmek legyőzésére használható módszereket fejlesztettek ki. Csak hogy a legközhelyesebbet említsem: a természettel megtalálni és megtartani a harmóniát. Még akkor is, ha Kína a világ legszennyezőbb országa, az emberek csak kiállnak tajcsizni. Persze lehet, hogy mellette elszív két doboz cigit az emberünk, de mégis próbálja valahogy egyensúlyban tartani magát… A készülő regényemben mindegyik fejezetnek tervezek egy kis mottót, különböző keleti iratokból. Az általad idézett mottóban nem arról van szó, hogy valamit valami ellen alkalmazunk: – nekem ebben nagyon fontos a folyamat kölcsönös és egymást feltételező.  Ezáltal megszűnik a jó és a rossz fogalma, egyszerűen van orvosság meg van gyógyszer és kész. Ha a pillanatnyi dimenzióban nézzük az eseményeket, a cselekedeteket, akkor persze létezik rossz, ellenben ha megpróbálunk efölé emelkedni, akkor a megélt rossz csupán egy szükséges változás.

-          Miről szól a regény?

-          A sztori egy 1935-ben született ember életét követi nyomon, aki a Fényes Szelek nemzedékével emelkedik fel, majd egyszer csak eltörik ez a pálya. Ő úgy lesz a kommunizmus áldozata, hogy vérkommunista, és nem 56-ban törik meg, hanem az 1980-as években. Aztán látunk egy l990-es években szocializálódó, leginkább az én korosztályomnak megfelelő figurát is, aki még úttörőtáborokban akadályversenyeken vett részt, de érettségi után már azt kérdezték tőle, hogy számlaképes vagy-e… Ezeket a folyamatokat akarom megmutatni. Anyám mondta egyszer, hogy ma egy huszonéves fiatalemberrel szemben viszonylag magas elvárásokat támasztanak: 25-30 között legyen családod, készüljön az első gyereked, legyél felelős állásban... Apám, bátyám valamilyen formában belebukott ebbe. Ellenben a nagyapáim, meg az előtte lévő generáció nem bukott bele. Egyszerű az ok, állítja anyám: nagyapáim, dédapáim többnyire 23 éves korukra egy világháborún katonaként már túl voltak, és megtanulták az élet valódi értékét. Ha nagyapáink meg akartak nősülni és gyereket akartak, akkor ők tényleg életet akartak, amiről tudták, hogy azt óvni, védeni kell. Ez persze nem azt jelenti, hogy akkoriban minden tökéletesen és jól működött, de volt valami másfajta felelősségrendszer. A mi generációnk ebben a kérdésben egyelőre elég gyengén teljesít.

                                (Szepesi Dóra)