Elek Tibor
Magyarország irodalmi névjegye?

Tiszteletre méltó és eleddig páratlan vállalkozás a Hungarian VisitCard Magyarország irodalmi névjegye (úgy tudom, október elején a Frankfurti Könyvvásáron is bemutatják) a Typotex Kiadó gondozásában: „Magyarország soknyelvű irodalmi névjegye. Válogatás a magyar irodalom európai rangú klasszikus, modern és kortárs műveiből. A közel 700 eredetiben és fordításban párhuzamosan olvasható szöveget angol-magyar felhasználói felület, képek, életrajzok, bibliográfiák és internetes hivatkozások gazdagítják.” – olvasható a borítón, s ehhez nincs mit hozzátenni, esetleg azt, amit már Karádi Éva a CD felelős szerkesztője mond el egy interjúban (http://www.typotex.hu-recenziók) Gömöri Györgyöt idézve, hogy „külföldön az az író létezik, akinek van fordítója” – ezért is nagy jelentősége van, lehet egy ilyen összeállításnak. Annyit azért megjegyeznék, hogy a Magyarország irodalmi névjegye cím helyett szerencsésebb lett volna A magyar irodalom névjegye cím, hiszen köztudomású (talán külföldön is), hogy a magyar irodalom határai nem esnek egybe Magyarország határaival (s ezt az összeállítás készítői nagyon helyesen, ha korlátozottan is, de figyelembe is vették), miközben az országon belül más nyelveken is születik irodalom.
A 77 szerzőt 3 kötetbe csoportosították a szerkesztők (a lemez borítóján furcsa módon senki nem szerepel, a lemezen olvasható előszó Karádi Éva mellett Márton Róza Krisztinát nevezi meg szerkesztőként, és a III. kötet alapjaként a Kukorelly Endre által szerkesztett A ’84-es kijárat. Antológia 17 nyelven című 1995-ös kiadványt jelöli meg).
Az I. kötet öt klasszikus (Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János), öt modern (Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes), és öt kortárs költő (Tandori Dezső, Petri György, Balla Zsófia, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc) verseit tartalmazza magyar, angol, német nyelven. Kitűnő költőkről, a magyar líra jellegadó alkotóiról van szó, szerepeltetésüket megkérdőjelezni botorság lenne, ha ennek az összeállításnak a második fele nem az ún. posztmodern paradigmaváltás melletti végletes elköteleződésről tenne tanúbizonyságot, s ebből következően nem mondana le a magyar líra más jellegadó értékeiről, miközben Karádi Éva azt hangsúlyozza, hogy „Valamilyen módon átfogó betekintést próbáltunk adni a magyar irodalomba”. Nem mondana le például a magyar irodalom nemzeti kérdések iránti elköteleződésének hagyományáról, illetve az ezen a hagyomány továbbélésének eredményeiről a XX század második felében. Azt sugallva, hogy József Attilával megszakadt a magyar líra azon több évszázadig meghatározó hagyománya, mely az egyéni és közösségi lét kérdéseit együtt, egymással összefüggésben (is) próbálta láttatni (lásd például a korábbi korokból szerepeltetett költőket!), mintha például Illyés Gyula, Nagy László, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Nagy Gáspár sem nem élt, sem nem alkotott volna. De mintha nem lett volna olyan sziporkázó és öntörvényű zsenialitással megáldott világirodalmi rangú költőnk sem, mint Weöres Sándor (akitől a lemezen annyit sem olvashatunk: „tojáséj”).
Ellenben a lemez II. kötete három költő („1 klasszikus, 1 modern, 1 kortárs”) verseit tartalmazza 15 európai nyelven: Petőfi Sándor, József Attila és Kukorelly Endre verseit… Mondhatnám, hogy „No comment”. S gondoljon mindenki, amit akar, de ez nem lenne tisztességes kritikusi eljárás. Ezért annyit csak leírok, hogy a lemez első kötetének öt kortársával szemben, de akár az általam említett hiányzóakkal szemben sem egészen korrekt egy effajta hármasság. Talán szerencsésebb lett volna inkább az első kötet öt kortársának számát Kukorellyvel hatra emelni, vagy netán még többre, hogy esetleg mások is szerepelhessenek. Még annak tudatában is meghökkentő ez a hármasság (vagy ezért még inkább?), hogy a harmadik kötet a Kukorelly által szerkesztett antológián alapul, néhány szerzővel kiegészítve.
A 66 kortárs alkotót 22 európai nyelven bemutató III. kötet szerzőinek névsorát látva (Ottlik Géza, Határ Győző, Mándy Iván, Somlyó György, Mészöly Miklós, Erdély Miklós, Kertész Imre, Csoóri Sándor, Eörsi István, Konrád György, András Sándor, Kalász Márton, Bertók László, Ferdinandy György, Bodor Ádám, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Lengyel Péter, Balaskó Jenő, Tolnai Ottó, Tar Sándor, Végel László, Hajnóczy Péter, Nádas Péter, Várady Szabolcs, Dalos György, Oravecz Imre, Petri György, Szentjóby Tamás, Spiró György, Csaplár Vilmos, Nádasdy Ádám, Grendel Lajos, Rácz Péter, Kornis Mihály, Marno János, Esterházy Péter, Rakovszky Zsuzsa, Szilágyi Ákos, Vámos Miklós, Markó Béla, Tasnády Attila, Földényi F. László, Forgách András, Parti Nagy Lajos, Szőcs Géza, Ferencz Győző, Krasznahorkai László, Závada Pál, Forgács Zsuzsa, Garaczi László, Hekerle László, Németh Gábor, Láng Zsolt, Szijj Ferenc, Márton László, Háy János, Kemény István, Darvasi László, Borbély Szilárd, Lovas Ildikó, Tóth Krisztina, Erdős Virág, Térey János, Grecsó Krisztián, Varró Dániel) természetesen ismét csak dicséret illeti a kiadvány létrehozóit, amiatt legalábbis, hogy ilyen nagy számú kortárs költőt, írót, ha többnyire csak egy-egy szöveggel is, ha inkább csak figyelemkeltő jelleggel is, de kiajánl a külföldi irodalmak számára. Ugyanakkor ismét csak feltűnő, hogy kimaradtak a (némi leegyszerűsítéssel) nemzeti elkötelezettségű paradigmához sorolt szerzők (például Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Ágh István, Tornai József, Lászlóffy Aladár, Utassy József, Nagy Gáspár, Gál Sándor, Király László, Vári Fábián László, Ferenczes István), akiket, ha többnyire nem lírájuk egy-egy vonása alapján írnának le, akkor hamar kiderülhetne róluk, hogy mennyivel sokoldalúbb, színesebb is valójában a költészetük. (Csoóri Sándor és Kalász Márton szerepeltetése mintha csak azért lenne, hogy ne érhesse szó a ház elejét, de érheti, sajnos.) Jelen vannak ugyanakkor azok az idehaza és külföldön sem igazán ismert (inkább a hatvanas-hetvenes években alkotó) neovantgárd szerzők, akik Kukorelly Endre többször előadott koncepciója szerint jelentős szerepet játszottak az ún. paradigmaváltás előkészítésében, miközben kimaradtak azok a szerzők is, akik rendre ki szoktak maradni a kortárs irodalomról folyó meghatározó diskurzusokból, csupán csak azért, mert nem mozogtak szinkronban (ahogy Szilágyi Zsófia fogalmazott a minap egy konferencián), vagy nem mindig mozognak szinkronban a posztmodern tendenciákkal és elméletekkel, a költők közül például Faludy György, Marsall László, Juhász Ferenc, Szepesi Attila, Gergely Ágnes, Vasadi Péter, Tőzsér Árpád, Aczél Géza, Kovács István, Zalán Tibor, Baka István, Balla D. Károly vagy a prózaírók közül például Szabó Magda, Szilágyi István, Székely János, Sütő András, Gion Nándor, Sándor Iván, Lázár Ervin, Bogdán László, Mózes Attila, Száraz Miklós György, Podmaniczky Szilárd, Kőrösi Zoltán, Kiss Ottó, Temesi Ferenc. Az utóbbiról jut eszembe, amit nehezen hozok szóba, mert senkit sem szeretnék politikailag inszinuálni, stigmatizálni, meg amúgy is nehéz ilyesmivel előhozakodni, de a CD-n lévők többsége alapján úgy tűnik, mintha a szelektálást ideológiai szempontok is meghatározták volna. Ugyanakkor vélhetően esetleges szempontok, pontosabban a szerkesztő szubjektív szempontjai (barátság, „együtt focizás” stb.) is érvényesülhettek a válogatás során („Nem volt kedvem berakni. Nem figyeltem oda rendesen.” – idézi az előszó a korábbi, az alapul szolgáló hasonló válogatás előszavát.) Ezek közé sorolnám azt is, hogy az 1981-ben sajnálatosan korán meghalt Hajnóczy vagy az 1986-ban eltávozott Erdély Miklós itt van például, de az 1983-ban meghalt Illyés itt sincs. De ha a posztmodern előzményei oly fontosak, akkor akár Szilágyi Domokos is itt lehetne. Meglepő, némiképp érthetetlen, hogy egy-két esszéista, a kritikus Hekerle László is szerepel a szépírók között. Nagyon helyesen a fiatalabb nemzedék képviselői is jelen vannak, de hogy miért éppen ők, s nem mondjuk Bartis Attila, Jász Attila, Hizsnyai Zoltán, Cserna-Szabó András, Hazai Attila, Jónás Tamás, Orbán János Dénes, Lövétei Lázár László, Fekete Vince azt nehezen tudnám megmondani. Tudom én, hogy nem készíthető olyan válogatás, amivel mindenki elégedett lehetne, az ilyen listákat pedig bárki hosszan tudná bővíteni, variálni (sokak szerint bizonyára én is sokakat kihagytam). Miközben már a 66 is sokszorosa annak, ahány magyar szerző iránt a külföld érdeklődést mutathat, de a 66 is elég nagy lehetőséget biztosíthatott volna – véletlenül sem az innen is egyet, onnan is egyet elv, vagy bármiféle kiegyensúlyozottság érvényesítésére!, hanem – arra, hogy a magyar irodalom többszólamúságáról, értékeinek változatosságáról egy sokkal gazdagabb, izgalmasabb képet (de legalább egy „Valamilyen módon átfogó betekintést”) nyújtson a lemez az idegen nyelvű olvasó számára. Azzal sem lenne semmi gond, hogy Kukorelly Endre „markáns” válogatási szempontjait tükrözi a névsor, hogy a saját kánonja szerint állította össze – ahogy Karádi Éva fogalmaz –, ha az lenne a címe, hogy Kukorelly Endre magyar irodalmi kánonja, s ha nem a magyar állami pénzekből valósult volna meg a CD (a Külügyminisztérium „magyar értékek külföldi bemutatása” pályázatára, annak támogatásával – olvasom az előszóban). Karádi Éva az említett interjúban elmondja azt is, hogy már meglévő fordításokat, korábbi antológiákat használtak csak, de az általam említettek többségének is vannak jobbnál jobb fordításaik, csak talán szélesebb körben kellett volna tájékozódni. És nyilván kényelmesebb és olcsóbb volt kész antológiákat felhasználni, mint egyes, esetleg frissebb fordításokat megkeresni, esetleg újakat készíttetni, különböző jogdíjkérdésekkel szembesülni, így azonban nemcsak a névsor nem képes „átfogó betekintést” nyújtani a kortárs magyar irodalomba, de gyakorta még a szereplő szerzőktől választott szövegek is esetlegesek, nem igazán jellemzőek.