Madár János
Ratkó Józsefhez
Aki szívével hívogat,
megszereti a halál. Kopjafát
faragnak arca fölé,
és csillagig meg nem áll.
Mint az elárvult égbolt,
úgy zuhan a folyónak medre.
A Tisza homlokunkra árad,
csönd hull rianó szemedre.
Jégtáblák úsznak el
Tiszadobtól a tengerig.
Kagylók zúgása hallik
már embertől emberig.
Minden kézfogásban ott élsz:
elhagyott tenyerekben a dal.
Fölzeng a tiszta lélek
– temetetlen halottaiddal.
Egy sincs köztük – – –,
kiért a harang naponta
ne szólna. Érces hang sikolt
gyermekre, bogárra, hóra.
Nyelvedre bilincselt földünk
hatalmas télben áll.
A fák torkáig ér a fagy,
fuldoklik fényben a táj.
Nyírség, Nagykálló – – –
fogadott fia; miért kell
Déva várának örökre
állnia?! Amit fölépítettél
vérből és húsból – – –
most lerombolja az idő.
Csaholnak a csontokért
marakodó évek – – –,
és az éjszakának csak
árnya nő. Fekete lombok
dőlnek a szélben,
eltévedt madarak
sírnak a térben. Űri
magányuk egyre gyászol,
keresztek előtt
– – – árva jászol.
Kisjézus sincs már,
hogy eljönne érted;
pedig a legszebb ünnepet
velünk megélted.
Közel hajoltál hozzánk
a karácsonyfa alatt.
Hű szavaid tűleveleiből –
mondd, mi maradt?!
Milyen keserű táncban,
szövetségben lehet még részünk?!
Sikolyból metszett verseid
a mi szent örökségünk.
Eldobált papírdarabkáiddal
kezdeni kellene végre valamit!
Kitépett könyvlapok – – –
sírnak a szélben – – –,
és mi mégis hisszük:
hogy konok szellemed
lázít – – – – – – –
– – – – – – – és tanít.
Megjelent a Bárka 2013/1-es számában.
