Ungvári László Zsolt

 

Vénasszonyok nyara

Őrizd meg az őszi nedűt, az érett baracksárgát,

óbor hordóiban nyárfürt emlékező lilája,

mellényed színe, min napjaim nehéz, ében árnyát

karcsú sugárba köti hajad vékony, barna lángja,

szép hangod, tekinteted mélyen ülő, bölcs rejtelme, -

megfejhetetlen álmaimban engem tudón vigyáz,

hajnalonta vigaszom, a lélek vérszínű szerelme,

a gyermekedé, ki röppen a szó csillagán, mi száz.

Az almáskertünk csillogó mézzel dongó nyarain

lestem vadkörtefát, ezüst pisztrángfényt patakban,

nem voltál még, de ma hordozlak ősz dermedt sarain,

hótlan időn, ablakon át, futó fákkal maradtan.

Két ollószárnyú fecske marad itt a kába hóban,

éles csőrrel elbújt bogárt, pörgött magvakat szedő,

halálkék szárnyukon fagy ül, lila torkukban hó van,

nemlétbe forr két fázó, lélekzetét vesztett tüdő.

Napéjegyenlőség. Eltelt a Vénasszonyok nyara,

faludban szólnak szürke bivalyok rézkolompjai,

holdfogyatkozás; vacsorátlan az estidő szava,

síró nádfuvola és háztetők rőt, mohás tornyai.

Nem vagy egyedül, a különlétben is társad vagyok;

nőnek a szülés: ősteremtés, ebben nő holnapod,

nőm volt már, mikor először láttalak - meghatottál,

ismertelek máslétben, mielőtt kisdedet fogantál.

 

 

Mécsláng

Őzbőr cipődben nászunk forró dombján jársz,

álmos Nap nyugszik, rád süt meztelenségben,

múlt perc;  gesztenyeszín fürtöd lobog, rám vársz -

nő vagy, kiben a hűség versévé égtem.

Fújd el a hófehér gyertyát minden este,

elpihen benned a kék éjjeli lepke,

szárnya kínai legyező - rajta szavam,

gyújt, ha hallgatok, hamvaszt, ha kimondalak.

Éj van, indulj kopár szántókhoz, határig,

senki nem követ, nagy csillagköntös az ég,

kimondhatatlan tettet rejt, aki jár itt,

ködben vadludak - elérnek Délre tán még.

Haza érsz, házban félszavak, csönd a kertben.

Integet nagyapám, mécsek énekelnek.

Halottak Napja, november hava sírhelyen.

Isten hangjai most mélyebbek és szebbek.

 

 

Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.

 

---