Tornai József
K i l e n c s z e r e l m e m t é b o l y a
Kilenc szerelmem tébolya:
együtt s külön sem érzem.
Csókjuk és ölük illata
száll valahol a szélben.
Milyen Nap- és Hold-hatalom ébreszt
agyamban vén szerelmet?
Nem maradt semmi más, csak a szégyellt
versek, versek, versek!
L e g t é b o l y í t ó b b
Egy ötvenöt éves
szűz vére veszélyes:
menekülne, sikolt,
mikor beleáll
legtébolyítóbb
vágya kapuinál
a nyíl.
S ö t é t
Tizenegy évig sirattam.
Ma abbahagytam.
Nem hívom, nem gyászolom.
Van egy afrikai szobor
az íróasztalomon.
Azt nézem. Imára emeli kezét.
Egyszer leesett. Eltört a lába.
Megragasztottam. Ébenfa.
Sötét.
É j - h o z t a , é j - e l l o p t a
Hátha még él valahol, hátha csak
az én házam kerüli el? Valaki beemelte
a kocsijába, messzire vitte, ahonnan
már nem lopakodhat ide az az
aranyszemű árny, fekete szőrzetű isten-
alak: a legszebb macskafajok
keveréke: szeliden fordult kerek alma-
feje a vad kandúrok után. Sose láttam
fölemelni a mancsát, fújni, morogni, mint
a többi cicák, ha verekednek. Mindegy, hol
heveredik most bokrok alá, mindegy, kinek
az ölébe ül, álmodozik vadonában: csak éljen
éj-hozta, éj-ellopta halottam!
Megjelent a Bárka 2009/4. számában
