Beszélgetések




Pécsi Györgyi
"Én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni"
Beszélgetés Kányádi Sándorral
(részlet)



           Nem vagyok könnyű helyzetben. Kányádi Sándort rengetegszer kérdezték, talán már mindenről megkérdezték: szülőfalujáról, iskoláiról, életéről, mestereiről, ars poeticájáról, a költészetről, az internetről, mindenről. A legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk. Domokos Mátyás a kilencvenes években figyelt föl arra, hogy itthon is Kányádi Sándor verseit mondják legtöbbször szavalóversenyeken – s népszerűsége azóta is töretlen. Ismerik, olvassák, mondják verseit „karon ülőtől a botra támaszkodóig”. Költészetét a számos rangos szakmai és állami díj mellett az irodalomtörténet-írás is a legrangosabbnak kijáró jelzőkkel illeti.

            Az idén májusban nyolcvanadik esztendejét betöltő költő derűs kedvvel fogad budapesti otthonában. De mielőtt leülnék beszélgetni, meginvitál a Kárpátia-udvarba a Kolta Galériába, Erdélyi Lajos fotókiállítására. A székelyföldi származású, nemzetközileg elismert – szintén idén nyolcvanéves fotóművész –, Erdélyi Lajos félszáznál több, itt kiállított fekete-fehér, a romániai magyar szellemi élet kiváló képviselőiről készített portréja, csak töredéke hatalmas életművének.  Kányádi Sándort régi koloszvári barátság fűzi Erdélyi Lajoshoz – mindketten a Dolgozó Nő című lap munkatársai voltak. 

          Sándor bácsi sok mindent elmondott már költői indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Egészében volt nagyon mozgalmas az a kor, saját költészetében viszont a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában enyhült a politikai-, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt nemcsak a romániai, de a magyarországi, sőt, a szlovákiai fiatal magyar írók, az akkortájt induló Egyszemű éjszaka költői számára is. Első köteteinek versei ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében íródtak, ekkor viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Dialogikus versek, tárgyversek sora jelenik meg a kötetekben, láthatóan a személytelen líra, az objektív költészet, és a hatvanas évek kordivatja, az újra felfedezett avantgárd is inspirálta ezeket a verseket. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?

 

           Tényleg mindent elmondtam már ezzel kapcsolatban, de csak a jóisten tudja, pontosan hogyan is volt. Egy dologról viszont ritkán szoktunk beszélni. Persze, hogy figyeltük a magyarországi magyar irodalmat is, de legfőképpen a Nagyvilágot. A Nagyvilág abban az időben elég jó világirodalmi kitekintést adott. Megjelentek benne például Ionesco-darabok. Viszont a mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelől is tájékozódtunk, főleg a román irodalom felől. A román költészet a latin voltánál fogva több csatornából táplálkozott. Például a francia költészetet, a klasszikus francia irodalmat viszonylag olcsón, szinte fillérekért, banikért meg lehetett kapni Romániában. Nézze meg a könyvespolcomat, ott vannak a gyönyörű Gallimard kiadások! Azon kívül a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én Borges verseivel később megismerkedtem, emlékszem, Bécsben vettem egy kétnyelvű német-spanyol kötetet, s elkezdtem Borgest olvastam, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével.

A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky körül több jó román költő is föltűnt Kolozsváron, Victor Felea, Aurel Gurghianu, Aurel Rău – az úgynevezett Baconsky-iskola tagjai, akik ehhez a latinos modernizmushoz közvetlenebbül kapcsolódtak. Őket fordítottam, s ezekből a fordításaimból később Öt kolozsvári román költő címmel antológiát akartam összeállítani. A nyolcvanas évek elején Domokos Jánossal, az Európa Kiadó igazgatójával meg is beszéltem a kiadást, de a megjelenést a román kulturális vezetés végül megakadályozta. Ebben az antológiában be akartam mutatni azt a költői iskolát, amit Baconsky teremtett, akit különben „költői iskola teremetésének alapos gyanúja” miatt menesztették a folyóirata, a Steaua éléről. Elment Bukarestbe, szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata is, német, olasz, francia ösztöndija is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Kötünk szerződést az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt mondják, hogy hol vannak a költők, én nem tehetem meg azt a luxust. Különben is, ha én lefordítok egy francia vagy egy német költőt magyarra, és elviszem a kultúrattasénak, az elcsodálkozik, hogy miért nem Budapestre viszem, ha magyarra fordítom, mert ennek ott van a központja.

 

           Baconskyék, Ioan Alexandruék metafizikusabb, lágyabb költészetet műveltek, Sándor bácsi viszont szinte csontig lecsupaszított tárgyverseket írt ekkortájt.

           Az ember figyelte ezeket a román költőket, Baconskyt, Feleát, Ioan Alexandrut, a többieket, de mellettük másfelé is tájékozódtunk, más világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottunk. Például az objektív líra felé is orientálódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… kitaláltam. Nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, hogy kitaláltam, aztán utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Ezeket a modernnek mondott verseimet is én találtam ki, mert rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember.

 

           A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás-nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övékéhez rokonítani.

           Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról is, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Ha úgy tetszik, egy érettségiző diáknak, vagy megtanulja, vagy puskának használhatja. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamire való költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? És nem is az volt a baj, elmondtam már sokszor, hogy elvárták a költőktől, hogy Petőfi modorában írjanak, hanem hogy aki nem úgy írt, arra zászlórúddal rávertek. Azért nehéz közvetlen hatásról beszélni, mert minden jó íróba kapaszkodtam. Nagyon vegyülnek az úgynevezett hatások, az ember itt-ott meglát, észrevesz valamit, de amikor a magányban összegyúrja, egészen más lesz belőle. Nem is annyira az irodalmi iskolák esztétikai vagy konstrukciós részei voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizáló verseket, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Mondok egy közismert példát. Illyés Gyula azt mondja, A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni.


Megjelent a Bárka 2009/2. számában.




Főlap

2009. március 27.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Lövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatok
Ecsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás ember
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png