Beszélgetések

 

 Ibos Éva

 

Utat találni a közönséghez

Beszélgetés Lenkefi Zoltánnal és Lenkefi Rékával

 

A békéscsabai Napsugár Bábegyüttes az 1960-as években alapozta meg országos és nemzetközi hírnevét Lenkefi Konrád (1936–1995) művészeti vezető irányításával. Lenkefi Konrád nem csak az előadásokat rendezte, maga tervezte és alkotta iparművészeti igényű bábjait, s 1968-ban megszervezte és útjára indította a Békéscsabai Nemzetközi Bábfesztivál máig tartó sorozatát. Halálával a negyven éven át tartó sikerszéria megtorpanni látszott, de néhány csendesebb év után a helyi bábjátszás újra erőre kapott. 2004-ben Konrád fia, Lenkefi Zoltán díszlet- és bábtervező művész vette át az együttes vezetését, s egy év múlva hivatásos társulattá váltak Napsugár Bábszínház néven.

A bábszínház múltjáról és jelenéről, a professzionális színház feladatairól, szakmaiságról, de legfőképp a személyes indíttatásról és ambíciókról beszélgettünk Lenkefi Zoltán bábszínházigazgatóval, s néhány kérdés erejéig feleségével, Lenkefi Deák Réka díszlet- és jelmeztervezővel.

 

A te bábos múltad nagyon korán, már gyermekkorodban kezdődött Lenkefi Konrád fiaként. Hogy zajlott ez a mindennapokban?

L. Z. Rengeteget tettem-vettem édesapám mellett, mindig engedte, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek. Hol bábokat készítettünk, hol kasíroztunk, hungarocellt faragtunk, vagy egyszerűen csak rendeztük-pakoltuk az elkészült darabokat. Szinte minden előadásban játszottam is, így azon a téren is tettem szert némi gyakorlatra. Az együttessel sokat jártunk külföldre, ami abban az időben nagy szó volt, így korán kinyílt előttem a világ.

 

Kicsit olyannak képzelem Lenkefi Konrád műtermét, mint a varázsló barlangját, sok, kifürkészhetetlen rendeltetésű színes kellékkel, itt-ott heverő bábufejekkel és kész figurákkal, tényleg ilyen volt, vagy ennél prózaibb?

L. Z. Nem tudok reális képet festeni róla, mert gyerekként magam is ilyennek láttam. A műhely annak a háznak a földszintjén volt, ahol laktunk. Amikor beléptem, mindig erős ragasztó- és festékszag csapta meg az orromat, a falak plakátokkal és a rajzaimmal voltak tele. A folyosón az elkészült bábok sorakoztak állványokon, a többi helyiségben félkész figurák borították be az asztalokat. Mint a színházakban, itt is elkülönültek egymástól a munkaterületek, a „tiszta” szobában zajlott a varrás és a vasalás, a másikban pedig a piszokkal járó fúrás-faragás.

 

Kérlek, próbáld meg összefoglalni Lenkefi Konrád bábos- és társulatvezetői munkásságának a lényegét! Úgy gondolom, nem csak a helyi előzmények miatt fontos ezt felidézni, hanem azért is, mert ekkor még a budapesti bábszínházon kívül csupán a pécsi Bóbitának és a békéscsabai Napsugárnak volt neve és ázsiója.

002_L_Zolta__n_copy.jpgL. Z. A Megyei Művelődési Központ működtette a Napsugár Bábegyüttest, ugyanitt dolgozott édesapám népművelőként. Fiatalon festőművésznek készült, így megvolt benne a művészetek iránti érzékenység, tehetség, s nem kevésbé a szellemi szabadság iránti vágy. Eredeti végzettsége szerint 1–8. osztályos tanító volt, tehát a személyiségében minden adva volt ahhoz, hogy türelemmel és jó pedagógiai érzékkel foglalkozzon azokkal, akik a bábjátékozásban el akartak mélyülni. Magától értetődő volt, hogy a házban az ő kezébe kerül ez a „szakirány”, pedig csak huszonhat éves volt, amikor átvette a bábcsoport vezetését. (Én pont ugyanennyi voltam, amikor évtizedekkel később átvettem az ő hagyatékát.) Folyamatosan fejlesztette a tudását, számos továbbképzésen vett részt, melyeket Koós Iván, az ugyancsak festőnek készülő, de bábművésszé lett neves kolléga vezetett, így egyre felszabadultabb és színvonalasabb alkotómunka folyt az együttesben. Amikor 1968-ban elindult a Nemzetközi Bábfesztivál máig tartó folyama, már országosan és nemzetközileg is elismert csapatot vezetett. Valószínűleg, a tehetség mellett a benne élő, folyamatosan munkálkodó tettvágynak is köszönhető, hogy személy szerint ő, valamint az együttese hamarosan a legnagyobbakkal vált egyenrangúvá.

 

Ismerve a családi hátteredet, jogosnak tűnik a kérdés: az apai példa után te világéletedben bábművészettel akartál foglalkozni?

L. Z. Természetesen nem így volt. Gyerekkoromban mindig rajzoltam, rengeteg és sokféle ceruzám volt szanaszét a lakásban, a szüleim nem győztek pakolni utánam. Minden vágyam az volt, hogy majd grafikával foglalkozhassak. Szerencsére a tanárom, Vágréti János tehetségesnek talált, s ez annyira inspirált, hogy ettől kezdve minden energiámat a rajztanulásba fektettem. Hamarosan Görgényi Tamás kezei alá kerültem, aki remek tanárnak bizonyult, s nagy empátiával terelgetett a helyes irányba. Ekkor már abban is bíztam, hogy a szegedi művészeti gimnázium, a Tömörkény „csak rám vár”. Felvettek szobrász szakra, Fritz Mihály lett a mesterem, aki nyugodt személyiségével, szakmai tudásával nagy hatással volt rám. Érdekes módon, eleinte nem volt igazán kedvemre való a mintázás és a kőfaragás, de utólag már látom, hogy a plasztikai, illetve a térbeli gondolkodás elsajátítása mennyi pluszt adott a későbbi tevékenységemhez.

 

Innen a Képzőművészeti Egyetemre mentél tovább. Gondolom, gyerekkorodban sok mindent ellestél, mi újat nyújtott neked az egyetemi képzés?

L. Z. Édesapám jó kapcsolatban volt a magyar bábosok akkori vezéralakjával, Koós Ivánnal, aki épp abban az évben indított a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékén bábtervező szakirányt. Én erről még mit sem tudtam, amikor ők ketten már ebbe az irányba egyengették az utam. Édesapám, utolsó támogatásaként még aláírta a felvételi papíromat, de az érettségi előtt sajnos meghalt. Az egyetemi felvételi nagyon hosszú és nehéz volt, a tizennyolcszoros túljelentkezés sem biztatott túl sok jóval, de mivel bábtervezőnek csak négyen jelentkeztünk, nagy lendülettel dolgoztam. Nem bíztam az eredményben, így amikor kézhez kaptam a felvételi értesítést, szinte röpködtem örömömben! Nem tudtam, mi vár rám, de ezek a sorsfordító események megértették velem, hogy ez lesz az én utam.

Az egyetemen egy teljesen más világ tárult elém. A hivatásos színházak másképp működnek, mint az amatőrök, bőven volt mit tanulnom. Például azokat a bábtechnikákat is, amelyeket akkor még nem ismertem. Rengeteget kaptam a mestereimtől úgy szakmailag, mint emberileg, elsősorban az engem mindig támogató Koós Ivántól, és a keményen szigorú, de később a mentorommá váló Székely László tanár úrtól. Útmutatásaik még ma is tovább tudnak lendíteni egy-egy nehezebb helyzetből. Mindemellett a legfontosabb talán az, hogy egy életre megszerettették velem a színházat és a bábszínházat. 

 

Amikor az egyetemi tanulmányok, majd két éves budapesti bábszínházi tapasztalatszerzés után visszajöttél Békéscsabára, még csak huszonhat éves voltál, de rögtön egy egész együttes felelősségét vetted a nyakadba előbb művészeti vezetőként, utána társulat- és színházalapítóként. Nem találtad korainak, és túl nagy falatnak?

L. Z. Koós Iván maga mellé vett volna tervezősegédnek a Budapest Bábszínházban, de váratlanul elhunyt. Épp azon gondolkoztam, hova mehetnék rajzot tanítani, amikor megkaptam a behívómat a honvédségtől. Magam alatt voltam, részben, mert nem kezdhettem el a pályámat, de azért is, mert nem akartam fegyverek között tölteni hosszú hónapokat. És ekkor kipattant az isteni szikra! Polgári szolgálatos leszek, mégpedig a Budapest Bábszínházban! Felkerestem Meczner János igazgató urat, aki megértően és szívesen fogadta az ötletet, visszatért az önbizalmam, és hatalmas lendülettel vetettem bele magam az ott folyó munkába. A tizenöt hónap elteltével státuszt ajánlottak, így megoldódni látszott a sorsom. Újabb másfél évet töltöttem hát itt, számos produkció létrehozásában vettem részt. Közben azonban egyre gyakrabban hívott telefonon Békéscsabáról dr. Papp István, a Megyei Művelődési Központ igazgatója, arra biztatott, hogy költözzek haza és vegyem át a bábcsoport vezetését, mert szakmai irányítás nélkül a megszűnés veszélye fenyegeti. Én akkorra már meglehetősen nagy gyakorlatra tettem szert, az anyaszínházamon kívül meghívottként dolgoztam Sepsiszentgyörgyön és Szatmárnémetiben is, s díszlettervezőként nem csak báb-, de kőszínházi feladatokat is kaptam. Semmi okom nem volt rá, hogy elhagyjam a fővárost, s ennyi professzionális tapasztalat után már nem is akartam amatőr bábcsoportot vezetni. A kocka akkor fordult, amikor kiderült, reális esélye van annak, hogy Békéscsabán hivatásos bábszínház alakuljon. Ez viszont már rögtön elkezdett érdekelni. 2003-ban hazaköltöztem a családommal Békéscsabára, átvettem a Napsugár Bábegyüttes vezetését, s ezzel egy időben elkezdődött a hivatásos színház megszervezése. Hogy mindez nagy falat volt-e, azzal nem foglalkoztam. Pedig akkor még nem is tudtam, mivel jár egy színház vezetése.

 

Réka, te is művészcsaládból származol, de földrajzilag nagyobb kanyart tettél meg Békéscsabáig, mint Zoli. Ennek az útnak melyek a legfőbb állomásai?

L. D. R. A szüleim a sepsiszentgyörgyi színházban dolgoztak, így én szinte „oda születtem”, s ott LenkefiReeka_kozepmeret.jpgnőttem fel. Mindketten képzőművészként csöppentek ebbe a világba, édesanyám textiles, édesapám grafikus, s a tervezéstől a díszletfestésen át a színház műszaki vezetéséig különféle munkakörökben tevékenykedtek. Természetes közegemmé vált a színház, otthonosan mozogtam a műhelyekben, a jelmezraktárban, a kellékes csodabirodalmában. A reflektorfény sosem vonzott, de a háttérterületek is csak addig érdekeltek, amíg egy-egy szakmai fogást elsajátítottam, s azokat a magam szórakoztatására hasznosítottam. Iskoláimat reál szakon végeztem, akkor még nem volt a városban művészeti iskola, de különben is az öcsémet tartottam tehetségesebbnek a rajzolás terén. Így én maradtam a matematika-fizika szakiránynál, amelyet valamelyik mérnöki karon gondoltam megszilárdítani. A sors azonban más utat szánt nekem. Egy ismerősünk biztatására jelentkeztem a budapesti Képzőművészeti Egyetem díszlet- és jelmeztervező szakára, ahová fel is vettek. Nem azzal a szándékkal érkeztem, hogy itt maradjak, úgy képzeltem, az egyetemi évek után visszatérek Székelyföldre, de amikor megismertem Zolit, minden megváltozott! Összeházasodtunk, Pilisszántón kezdtük a közös életünket, Sára lányunk Budapesten született. Közben már aktívan dolgoztam különböző erdélyi színházakban, így néha egy-egy hónapra visszatértem Erdélybe, Sárát már öt hónapos korában vittem magammal Szatmárnémetibe. Aztán újabb fordulat következett, Békéscsabára költöztünk, így a második gyermekünk, Soma már csabai gyerek lett. A bábszínház alapítása engem is inspirált, hiszen a szüleim révén jól ismertem egy színház belső működését, s a Csíki Játékszínben szerzett saját tapasztalataimat is hasznosítani tudtam. 

 

Ma már sok rendező kér jelzésszerű, kortalannak ható díszletet. Melyik feladat áll hozzád közelebb, a látszólag egyszerű, de gondolatébresztő, vagy a hagyományos, illúziókeltő térteremtés?

L. D. R. A színház társasjáték. A tervezői munkafolyamat mindig a rendezővel kezdődik, először végigbeszéljük a koncepciót, a mondanivalót, az üzenetet. Én jobban szeretem, ha partnerként gondolkodunk együtt, mint amikor szabad kezet kapok, és csak magamra hagyatkozhatom. Talán a jelzésszerű megoldások közelebb állnak hozzám, mert minimális eszközökkel többet, és tömörebben lehet közölni. Az ilyen előadások egészen másképp szólnak, mint amikor csak illusztrálva van a történet, ugyanis észrevétlenül a néző is partnerré válik, mert a szimbolikus megoldások továbbgondolásra késztetik. Egyébként az a mondás járja, hogy az az igazán jó díszlet, amit a néző szinte észre sem vesz, mert belesimul az előadásba.

 

Mindketten terveztek „igazi” színház számára is díszletet. A méreteken kívül mi a legnagyobb különbség a kétfajta munka között?

L. Z. A nézőnek nem biztos, hogy előadás közben eszébe jut, de a díszlettervezés is egy komoly felkészültséget igénylő szakma, amelynek a színpadkép „csak” a látható végterméke. Egy színházi előadás létrehozása felelősségteljes folyamat, hiszen nemcsak a néző szórakoztatása a cél, de a szereplők biztonsága is. Ha például a színésznek át kell repülnie a színpad fölött, azt technikailag csakis tökéletesen szabad megoldani. Ha az a feladata, hogy egy keskeny pallón kell átsétálnia, akkor meg arra kell figyelni, hogy a deszka ne törjön el alatta. Sok mindent megtanultunk az egyetemen a színpadtechnikáról és a szcenikáról, de az elméletet alkalmazni is tudni kell. Székely László tanár úr gyakran példálózott azzal, hogy tervezhetünk mi lila ködöt is a színpadra, csak aztán legyünk is képesek kivitelezni. A mi színházunkban például könnyen előfordul, hogy a meghívott tervező nincs tisztában a bábtechnikai megoldásokkal. Ilyenkor jön jól a tapasztalat, mert szerencsére nem vagyok egy öltönyös igazgató, a mai napig sok időt töltök a műhelyben. Annak idején a Budapest Bábszínházban rengeteget tanultam az anyaghasználat és a megmunkálás fortélyairól, így nem jövök zavarba, ha egy technikai probléma nem adja meg magát elsőre.

 

A bábszínházak általában maroknyi társulattal rendelkeznek, a műhelymunkát legfeljebb két-három kolléga végzi, s a munkaterületek átfolynak egymásba, mert több mindenhez kell érteni. Ti hogy látjátok, mi a leglényegesebb különbség egy bábszínházi produkció és egy kőszínházi előadás létrejötte között?

L. D. R. A kőszínházakban elkülönülnek a feladatok, az asztalos, lakatos, kárpitos, festő, adott esetben a szobrász és a kellékkészítő munkája mind önálló műhelyekben, vagy ahogy a színházban nevezik, tárakban zajlik. A tárak a bábszínházakban maximum kettő-háromra szűkülnek, ebből következik, hogy a műhelyeknek egyszerre több funkciójuk is van. Igaz, hogy így a munka összetettebb, ugyanakkor a hangulat családiasabb.

L. Z. Nehéz megmondani, hogy miért állt be ez így, de az biztos, hogy a hazai bábszínházak nagy része harmadannyi munkatárssal dolgozik, mint amennyire szükség lenne. Ebből adódóan mindenkinek sokrétű a feladata, még nekem is. Sokan ágálnak ez ellen, küzdenének az optimálisabb helyzetért, ami persze kívánatos lenne, de sokszor azt gondolom, hogy pont ennek a túlterheltségből adódó szolidaritásnak köszönhető a bábszínházakban érzékelhető családiasabb légkör.

 

Jól gondolom-e, hogy egy város bábszínházának olyasféleképpen kell működnie, mint egy népszínháznak, abban az értelemben, hogy egyetlen társulatnak kell teljesítenie a különféle helyi és a művészi igényeket?

L. Z. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a saját elképzeléseink utat találnak a közönséghez. Az is igaz persze, hogy sokat teszünk ezért, folyamatosan próbáljuk formálni és befolyásolni a nézői igényeket, hogy nyitottá váljanak az újféle megoldásokra is. A mai szülők generációja sokszor még mindig a saját gyerekkorának az élményeit szeretné viszontlátni, Paprikajancsit és Vitéz Lászlót. Csakhogy azóta sokkal színesebbé vált a bábjátszás, ráadásul rengeteg mai hangvételű, új darab születik. A mi feladatunk ebből a sematikus gondolkodásból kihúzni a felnőtt (!) nézőt – hiszen nem a gyerek, hanem a szülő és a pedagógus dönti el, hogy mire viszi el a nálunk sokkal nagyobb képzeletvilággal rendelkező kicsiket. Úgy tűnik, most már Békéscsabán is kialakult egy tábor, akik értik és szeretik, amit csinálunk. Nevezhetjük népszínházinak is a törekvéseinket, mivel sokféle előadást hozunk létre, hogy legyen miből választani, ám – és itt jön a mi felelősségünk –, a választás képességét nekünk kell kifejlesztenünk a közönségben.

 

A Békéscsabai Nemzetközi Bábfesztivál kissé elüt a többi színházi fesztiváltól. Az nyilvánvaló, hogy a helyi hagyományt folytatja, hogy a báb-színjátszás és a technikák sokféleségének bemutatására törekszik, de ezen túlmenően mi a cél a szakmai jelenlét tekintetében?

L. Z. A mai Magyarországon a szakmai jelenlét sokszor azt jelenti, hogy jól megmondjuk a másiknak, hogy mennyire szakmaiatlan, és hogy eleve abba kellene hagynia a szakmával való foglalatosságot. Az értő és tartalmas beszélgetéseknek természetesen van létjogosultságuk, mert lehet, hogy pont egy erős kritika billenti helyre a dolgokat, de ez csak akkor működik jól, ha a felek tiszteletben tartják egymás munkáját. Egyébként van egy kifejezetten szakmai fesztivál itthon, a Kecskeméten rendezett Bábszínházak Országos Találkozója, zsűrivel és szakmai beszélgetésekkel, amelyek aztán kinek sírással, kinek jókedvvel fejeződnek be. Én kissé rossz szájízzel emlékszem vissza ezekre a találkozókra, ezért mi a békéscsabai fesztiválon „csupán” annyit kérünk az ide érkező alkotóktól, hogy érezzék jól magukat, játsszanak el egy jó előadást, s a toleráns, szeretetteli hangulatot vigyék magukkal tovább. A visszajelzésekből úgy tűnik, ezt sikerült elérnünk.

L. D. R. A mi fesztiválunk egy háromnapos, mindenki számára nyitott, varázslatos hétvége, amelyre az odalátogatók úgy emlékeznek vissza, mintha csoda-országban jártak volna! A hangulatot aligha lehet szavakban megfogalmazni, át kell élni, a részesévé kell válni! A komoly, elméleti szakmázás egészen más irányba vinné el a rendezvényt. Nálunk még a zsűri is gyerekekből áll, számunkra az ő szavuk a döntő, hiszen ők a legfontosabb kritikusaink!

 

Az eddigiekből egy kreatív, munkabíró, összetartó társulat képe bontakozik ki. Gondolom, ennek köszönhető, hogy alapítottatok egy saját zenekart is, amely egyre népszerűbb a városban. Mikor és hogyan jött létre, s milyen zenét játszotok? 

L. Z. Zenei általánosba jártam, így a zeneelmélet is megvan, sőt, még kottát is tudok olvasni. Persze, ennek semmi köze a zenekarhoz, mert nem a kotta a lényeg. Három éve a bábszínház munkatársai közé keveredett gyerekkori legjobb barátom, Lovas Gábor, aki a helyi képzőművészeti és zenei élet egyik meghatározó alakja. Hosszú kihagyás után, az ő hatására kezdtem én is újra zenélni, aztán énekesként csatlakozott Soós Emőke bábszínész, és dobosként Rákóczi Antal hangtechnikusunk. Először Kiss Manyi számokat kezdtünk játszani, majd Emőke eltérített minket a népdalok felé, ami mindannyiunkat megihletett. Később belépett a zenekarba Balázs Csongor is, aki szintén fantasztikus energiákat hozott a zenekarba. Szóval, egyaránt vonzódunk a népzenéhez, a sanzonhoz és a rockhoz, amit talán a nevünk, a Rokodál is kifejez, amit mellesleg Tamkó Sirató Károlytól kölcsönöztünk, a Rádi-rádi rokodál című verse után.

 

A bábszínház működése az előd-együttes és Lenkefi Konrád hagyatékán nyugszik, ezt többször nyilatkoztad. A következő nemzedéknek azonban már nem ők, hanem Lenkefi Zoltán lesz az előképe. Mit szeretnél továbbfejleszteni, illetve megteremteni, milyenné szeretnéd formálni a jövőben a Napsugár Bábszínházat?

L. Z. Gyakran mondják nekem, kell hogy legyen egy saját stílusa a színháznak, vagy legalább ikonikus színészei, akik meghatározzák a rólunk alkotott összképet. Az utóbbi talán már meg is valósult, az előbbi felvetésre pedig egy korábbi kérdésed kapcsán részben már válaszoltam. Ne feledjük, hogy a mi bábszínházunk a legfiatalabb a hivatásos mezőnyben, s bár az egyik legfontosabb feladatunk a helyi közönséggel való kapcsolat, ugyanakkora hangsúlyt fektetek a folyamatos szakmai megújulásra is. Abszolút nyitott vagyok a kísérletezésre, te is láttad az egyik legfrissebb előadásunkat, a Kiss Ottó verseiből szerkesztett, élő zenével kísért Emese almáját. A darabok kiválasztásánál arra törekszem, hogy minél több újdonságot mutassunk meg. Gyakran hívok vendégalkotókat, a tervezők mellett képzőművészeket és zenészeket, olyanokat is, akik addig soha nem dolgoztak színházban, de friss látásmódjukkal, újszerű értelmezésükkel gazdagítják a produkciókat. Igazgatóként arra is törekednem kell, hogy ne csak a közönség, de a munkatársak is jól érezzék magukat, hiszen ez meglátszik az előadásainkon is. A bábszínház játékossága nálunk a színfalak mögött, a gyártásban is érvényesül, mert a kollégáim igen kreatívak. Csak ilyen körülmények között lehet sikeresen lebonyolítani egy nemzetközi fesztivált, vagy a Drámaíró Versenyt, ami gyorsasága folytán a szokásosnál is fegyelmezettebb munkát kíván, s alaposan próbára teszi mindnyájunk rugalmasságát és improvizációs képességét. Lehet, hogy közhely, de számomra nagyon fontos, hogy harmonikus, kiegyensúlyozott légkörben dolgozzunk, mert úgy gondolom, a színház energiája visszatükröződik a színpadon is.

 

Megjelent a Bárka 2015/6-os számában.


 Főoldal

2015. december 09.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA