Beszélgetések

 



 

mellettem_elfrsz_bort

 

 

 

Darvasi Ferenc


„.... egy történet további tíz-tizenöt történet kapuját nyitja ki"

Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal a Mellettem elférsz című regényéről



A Mellettem elférsz egyszerre család-, emlékezet- és identitásregény. Egy fiú a Kurca-parti telepről Budapestre kerül, ahol elhagyja a barátnője, és ebben a krízishelyzetben elkezd kutatni a családi múlt után. Abban reménykedik, hogy önmagát is jobban megismerheti, ha szembenéz azzal, mit örökölt az ősöktől, mit hozott otthonról. A személyes nyomozás kiindulópontját a nagymama, Jusztika naplójában szereplő rejtélyek jelentik. Mikor belekezdtél a regény előmunkálataiba, mi volt a kiindulópontod? Úgy voltál ezzel a munkával, mint a másik békéscsabai (már ha téged egyáltalán csabainak nevezhetünk), Szilasi László a saját könyvével? Ő akként kommentálta a Szentek hárfáját: mindig is tudta, hogy egyszer ír Békéscsabáról egy regényt. Te is készültél már régóta egy a családotokról szóló könyvre?


Nem, nem gondoltam egyáltalán, hogy ezt a könyvet valamikor is meg fogom írni. A Tánciskola jórészt egy Tótváros nevű településen játszódik, amely helyszín elég könnyen beazonosítható. Mivel adta magát a kritikusok számára, hogy ahová költözöm, arról fogok írni, az összes recenzió azzal végződött, hogy a fővárosba került a „népi író", kíváncsian várjuk, miről fog írni most, vajon hogy fogja Budapestet feldolgozni. Minden alkalommal leszögeztem magamban, amikor ezeket a kritikákat olvastam, hogy én ezzel nem foglalkozom, engem ez nem érdekel. Majd amikor azt hittem, hogy ezt letisztáztam, a legnagyobb szolgalelkűséggel elkezdtem arról írni regényt, amit „megparancsoltak" nekem. Össze is jött egy rendkívül unalmas, nagyon vontatott szöveg. 150 ezer leütés, 3 szakdolgozatnyi terjedelemnek felel meg. Borzasztó volt. Arra gondoltam, hogy ha én, aki mégiscsak elfogult vagyok a saját műveimmel szemben, unom, akkor az olvasóval mi lesz. Félretettem az egészet. Most is megvan persze a gépben, nem dobtam ki. Hozzátartozik az útkereséshez, ami az új könyvig vezetett. Valahogy nem tűnt izgalmasnak, hogy a megparancsolt asszimilációs folyamatot kezdjem el földolgozni. Azt, hogy milyen, ha az ember elmegy otthonról máshová, ahol aztán egyáltalán nem találja önmagát. Eléggé elkeseredtem, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Próbáltam higgadt maradni, azt mondani, hogy dolgozom, dolgozom, de egy ideig igazából kiinduló ötletekig sem jutottam.


Itt-ott olvasgatva a mostanában veled készült beszélgetéseket, több tippünk is lehetne, mi indított el a regény felé. Tudjuk, hogy a nagymamád valóban írt naplót. De a litera.hu interjújában említettél egy Berlinben készített fényképet is, amelyen döbbenetesen hasonlítottál az apádra, és amely beindította a fantáziádat.


Az első fontos élmény a fotózás. A regény témája még messze nem volt meg ekkor. Viszonylag banális helyzetbe kerültem, ismerős lehet a történet, hiszen sokakkal megesik ilyen. Egyetlen jó minőségű fotóról van szó, ami ott rögtön elkészült. Ahogy ránéztem, az volt az első reakcióm, hogy ez az apám. Nagyon fölkavart. A fotós azt hitte, rosszul sikerült a kép. Ebből még persze nem írtam volna regényt, ez kevés önmagában. De ehhez kapcsolódott egy másik fotós történet. Fölkértek egy magazintól, hogy írjak nekik tárcát, méghozzá úgy, hogy ahhoz mellékeljek egy képet is, arról szóljon a szöveg. Mikor körbenéztem otthon, eleve régebbi képet kerestem. Csupa beállított fotót találtam gyerekkoromból, meg a szüleim fiatalkorából is, műtermi képeket. Ennek persze viszonylag egyszerű technikai oka van: húsz évvel ezelőtt még az emberek nem ontották úgy a képeket, mint manapság. Minden születésnapomkor készült rólam fénykép: hokedli van mellettem, torta, állok ugyanabban a kötött pulóverben, csak a gyertyák száma változott a tortán. Nem mondhatnám, hogy erről izgalmas tárcát lehetne írni. Legfeljebb a folyamatról, ha egymás mellé tesszük a fotókat. Ugyanilyenek készültek a nagymamámékról is.  A valódi életünk egyetlen képen sem volt rajta. Egyetlen olyan fotót találtam, ami érdekesnek tűnt valamilyen szempontból. Apám nagybátyjáról készült, 1941-ben áll a pannonhalmi apátság udvarán, fölfegyverezve, de papi gallérban. Erről írtam a tárcát, és ez tulajdonképpen már a regényhez született, csak akkor még nem tudtam. Nem a nagybátyámról szólt a szöveg, hanem rólam. A párhuzamosságokról, hogy az ő kitörési kísérletei hasonlítanak az enyéimhez. A párhuzamos életrajz technikáját működtettem. Észre sem vettem, hogy az ő ürügyén önmagamról beszélek. Az már elsőre is érdekes volt, hogy az élete mennyire sokat mond nekem. Elküldtem a tárcát, el is felejtettem volna úgy, ahogy van, de jött Pannonhalmáról egy levél, melyben az állt: ez az ember soha nem volt Pannonhalmán szerzetes.

 

Igazán nem akarom rád olvasni, hogy azonos lennél az én-elbeszélővel - de ekkor elkezdtél nyomozni, ki is lehetett valójában a nagybácsi, ahogy a narrátor is kutat a saját nagybátyja után?

 

Felhívtam a bencéseket, de semmit nem találtak, nyoma sem akadt náluk az apám nagybátyjának. Elővettem a fotót, és újra elkezdtem vele foglalkozni. Azt tudni kell, hogy én nagyon erős katolikus neveltetést kaptam. A családunk szigorúan vallásos a mai napig, az én generációm is. Apám nagybátyja minta, családi ikon volt két generációval később is. Ezt kérdőjelezték meg a bencéseknél. Mikor megfordítottam a fotót, láttam, az áll rajta: Budapest, Teréz körút... Eleve látszik a képen, így utólag okoskodva, hogy nem Pannonhalmán készült, hiszen ilyen tág terek ott nincsenek, hanem a fővárosban. Ekkor azért elgondolkodtam a megfigyelői képességeimet illetően... Végül Óbudán, egy ferences könyvtárban sikerült adatokat találnom. Nagyon lelombozó volt, mert kiderült, hogy semmi sem igaz abból a sztoriból, amit én otthon hallottam. De semmi nem derült ki abból, miért hallgatták el előlem a valóságot. Nem szerzetes volt, csak laikus novícius, vagyis kiszolgáló személyzet. Csak három elemit végzett, hogy is lehetett volna szerzetes? A családi mítoszokat nem szoktuk megkérdőjelezni. Ha valamit valahogy elmondott a nagymamán, akkor az úgy van. Egyik oldalról ott voltak ezek az információk, a másikról a családi mítosz. Olyan feszültségek, titkok, hogy sejtettem, ebből könyv lesz. Élt még a nagymamám. Hazamentem Szegvárra. Mikor rákérdeztem, hogy is van ez a történet, ő elkezdte mesélni nagyon édesen a hivatalos verziót, ugyanazokkal a mondatokkal, mint korábban - akár egy öreg lemezjátszó. Hiába szóltam közbe, hogy mama, ebből egy szó sem igaz, valahogy nem tudta abbahagyni rögtön, még két mondatot azért elmondott belőle, majd kicsit hallgatott, és bevallotta, hogy tényleg nem így történt. Nem az érdekelt, hogy az apám nagybátyja Pannonhalmán vagy Nagykanizsán volt-e szerzetes, ebből nem is lehetett volna könyvet írni. Inkább az a szerintem gyönyörű történet, ami két férfi szerelméről szól, és amely sok mozzanatában fikció, mert nyilván nem tudhattam - hiszen nagymamám nem részletekbe menően mondta el -, valójában mi hogyan esett meg. Mániámmá lett, hogy ezzel kell foglalkoznom. És itt kapcsolódnék vissza az első fotóhoz, amikor apámat láttam a képen saját magam helyett. Minden, ami a múltból szól hozzám, nem pusztán történet. Ha szerencsések vagyunk, akad 10-15 jó történetünk a nagyszüleink generációjáról. Ennél sokkal többről szólnak ezek a históriák, globálisabb, mélyebb összefüggésekről, szokásokról, és identitásképző erőről. Ebből az ember felépítheti a saját személyiségét. És nem is csak arról van szó, hogy általuk más kárán tanulnék, mert az nagyon kevés lenne. Ugyanazokat a köröket futották, ugyanúgy szorongtak, hasonló kihívásoknak voltak kitéve. Sok minden azonos bennük és bennem, hiszen tőlük örököltem például a habitusomat. Teszem azt, éppen úgy simítom meg a hajam, mint az apám, ugyanolyan türelmetlen vagyok, és a többi. Ha végiggondolom a történeteiket, nem az a lényeg, hogy megláthatom, milyen kudarcokat kell, elkerüljek - főleg, mert ha az ember valamit el akar kerülni, azt biztosan nem tudja -, hanem, hogy magamat ismerhetem meg általuk. Tele vagyunk énvédő technikákkal. A legkönnyebb önmagunkról hamis képet adni. A múlt viszont nem hazudik, olyan dolgokat hozhat elő, mint semmi más.

 

Nem hátráltatott az írásban a személyes érintettség? Nem volt nehezebb ezt a könyvet megírnod, mint a többit? Hiszen az anyaggyűjtés, de maga az írás is amolyan önismereti kurzus lehetett a számodra...

 

Ha többet tudok a múltamról, hátráltatott volna. Nagyon érdekes helyzet, ha már sok információ birtokában vagy. Kemény István nyilatkozta egyszer, hogy a nagynénjéről - akiről a Kedves Ismeretlen című regényt írta részben - van 25 kazettája, amiben a rokona régi történeteket mond el. Mikor megkérdeztem tőle, hogy egyiket is elővetted már valaha, és a regényhez legalább egy kazettát meghallgattál, azt felelte: nem mertem. Engem azért nem hátráltatott a múlt, és azért mondhatom, hogy gyakran szerepelnek fiktív részek a regényben, mert sajnos nagyon keveset tudtam. Olyan boldogan mondanám azt, hogy ez az én családom regénye. Gondold el, ha én ennyit tudnék a saját múltamról... Mondok egy példát. Van egy történet az elbeszélő nagyszüleiről. Összeházasodnak, a férjet elviszik a Donhoz a II. magyar hadtesttel. Szétverik a sereget, a férfi majdnem hazaér a falujába, attól 8 kilométerre lefogják az oroszok, és visszaviszik a Donhoz. Ezt apám nekem többször is elmesélte a nagyapámról. A nagynénéim szerint viszont ebből egy szó sem igaz. Egy ilyen családban, mint az enyém, csak a szóbeli emlékezetre lehet hagyatkozni. Az anekdoták pedig mindig úgy alakulnak, ahogy alakulniuk kell. A csattanóhoz idomul a sztori, továbbá a mesélő egy idő után maga is elhiszi, hogy úgy történt, ahogy ő azt számtalanszor előadta. Ezek a helyzetek az én könyvemben sajnos nagy részben fiktívek. De ahol volt valódi érzelmi viszonyom a családi történetekhez, az nagyon felkavart.

 

Egy dolog a szóbeli emlékezet, de ezúttal nagymamád naplóira is hagyatkozhattál.

 

Az Isten hozottban is van ugye egy napló, egy fiktív történet. Itt most viszont rendelkezésemre állt egy önéletírás nagymamámtól, aki négy elemit végzett, a makói internátusban nőtt föl. Nevelőszülőkhöz adták, mint József Attilát, csak őt nem Öcsödre, hanem Kiszombor mellé, a tanyavilágba, ahol hat éves korától szolgált - ami akkoriban viszonylag gyakorinak számított. Az írással egész életében bensőséges maradt a viszonya. Van két regénye, az egyik önéletírás. Ily módon nekem most először az életemben írásbeli forrás is a rendelkezésemre állt. A regényem fiktív elbeszélője nagyon hálátlanul nem foglalkozik a nagymama naplójával, ami csak véletlenül kerül elő. Velem ez másként történt meg. Én mikor megkaptam, az átírótömbbe írt szöveget (a termelőszövetkezetekben használtak ilyet, az egyik oldal kockás, a másik sima), az önéletírását, azonnal legépeltem. Bájos szöveg, csodálatos, ízes mondatokat írt. Havi rendszerességgel küldözgettem egy már nem létező világ üzeneteit a Szegvári Napló nevű világlapba. Ettől nagymamámnak különös tekintélye lett a Kinizsi-telepi vénasszonyok körében. A leghosszabban egyébként a lánykérésről írt, három és fél oldalban élete legszebb pillanatáról. Ott sincs elmondva, valójában ez hogyan történt, a technikai részleteket fejtegeti részletesen, volt-e öltöny vagy sem. Ez persze nekem jól jött háttérinformációként, el sem tudtam képzelni, 1939-ben hogy néz ki egy lánykérés, és annak a gazdasági háttere. Leírja, hogy átment nagyapám Mindszentre, ott megreggeliztek, majd fölülnek a vonatra ünneplő ruhában, és átmennek Szegvárra, közben pedig fűtik a vonatot - mert akkoriban még az utasoknak kellett fűteni a vagont. A technikai keretek ott vannak, nyilván az érdemi részek nincsenek, de ez akkor is olyan hátteret, segítséget adott, hogy onnantól örömmel és szívesen képzeltem el, hogy nézhetett ki a lánykérés. Segített is és nem is a leírás.

 

Korábbi könyveiden eléggé erőteljesen érzékelhető a mágikus realizmus hatása. Ez itt teljesen hiányzik: illetve a mágikus vonások eltűntek, a realizmus maradt. Ez rögtön feltűnik az olvasónak, mint ahogy az is, hogy egyszerűbb mondatokat használsz, mint az előző, jóval díszesebb prózáidban. Milyen megfontolások előzték meg ezeket a változtatásokat? Folytathatatlannak ítélted a Tánciskolában követett utat? Vagy szimplán azt gondoltad, hogy ehhez a történethez nem illene a mágikus realizmus és az összetettebb mondatalkotás?

 

A könyveim egyre egyszerűbbek. Az Isten hozotthoz képest már a Tánciskolára is érvényes ez az állítás. Olyan könyveket szeretnék írni, amiket olvasni szeretek. Utálom, ha egy mű túl van bonyolítva, mert arról azt gondolom, hogy valamit leplezni akar - és legtöbbször így is van. Ha túlcsavarnak egy szöveget, akkor legtöbbször nincs valami megoldva rendesen benne. Ami a mágikus ügyeket illeti: ezek a Mellettem elférsznél annyira jó történetek önmagukban is, hogy bűn lett volna bármivel is terhelni őket. Itt van például a két férfi szerelme. Az egyikük elmegy Pannonhalmára bencés szerzetesnek, ahol kap egy szerelmes levelet a másiktól, és emiatt kiteszik. Eztán ferencesnek áll, és 13 évig, amíg az oroszok be nem jönnek, laikus novíciusként nyírja a füvet Nagykanizsán. Én nem becsülöm le az alázatos munkát, de azért ez nem a szerzetesi pálya csúcsa, nem feltétlenül szükséges hozzá lelki elmélyülés. Menekül valami elől. Aztán hazamegy, és 13 év után találkozik a másik férfival. Gyakorlatilag el sem tudom képzelni, hogy milyen szerelem, milyen vágy, milyen őszinteség munkál ilyenkor, de az teljesen mindegy, hogy éppen azonos neműek. Vigyáztam is rá, hogy ez ne legyen fontos a történetben. Mert az a lényeges, hogy ennyit vártak egymásra. Manapság elképzelni sem tudom sajnos, hogy effajta hűség vagy alázat létezzen. Ebbe betenni valami furfangot, mágiát mekkora bűn lett volna. Ez a történet elmondja önmagát, nem kell hozzá semmi más. De valószínűleg vége is annak az útnak, nem fogok többé a mágikus irodalomhoz közeledni. Nekem egy ilyen egyszerű történet is van annyira varázslatos, és remélem, az olvasónak is, és van olyan aurája a könyvnek, hogy nincs szükség semmi díszre. Szerintem a regényem a Für Elise kontrasztja, amelyről Szabó Magda azt állította, hogy ez végre most már az önéletrajza - miközben egész életében saját magáról és a családjáról írt... Akkor mihez képest újdonság a Für Elise, gondolkodhatott az ember. Hát ahhoz képest, hogy ez aztán fikció volt teljes egészében. Ő a fikcióról állította, hogy önéletrajz, én meg a részben önéletrajzi elemekkel átszőtt történetről, hogy fikció. Van egy személyes élményem is a szerzőről. Fiatal kritikusok és írok beszélgettünk a Für Eliséről a Műcsarnokban, egy sorozat keretében, amely hatalmas érdeklődés mellett zajlott, 3-4 fő előtt, akik nagyon izgatottan, kíváncsian várták, mit mondunk a művekről. Ám a Für Elise-beszélgetésnél elterjedt, hogy Szabó Magda is eljön rá, mint ahogy tényleg tiszteletét is tette. Egyből telt ház lett, a csilláron is lógtak. Számon kértük az írón, hogy miként képes becsapni az olvasókat, a fikciót valóságként feltüntetni. A végén megkérdeztük tőle, szeretne-e hozzászólni a bírálathoz. Ő félredobta a járókeretet, kivágtatott, mert ha szerepelni kellett, akkor erőre kapott, és 25 percben, egy levegővel válaszolt. Őrült jól beszélt. Közben a Cili nevű húgának az unokájáról mutogatott fényképeket. Aki olvasta a könyvet, tudja, hogy abban terhesen, gyermektelenül hal meg a Cili... De annyira szépen beszélt, hogy a közepe táján már én is azt gondoltam, hogy jó, akkor tényleg ez a valóság. A realitás és a fikció teljesen össze tud mosódni az író fejében, most már én is látom. Nekem is vannak olyan történeteim az új könyvben, amiket ha sokat mesélek, egy idő után egyáltalán nem fogom úgy gondolni, hogy kitalációk. Visszatérve a könyv nyelvére: nagyon sokat dolgoztam egyébként egy-egy mondaton is. Akadt olyan rész, ahol esküszöm, minden mondatot kidekáztam, mint egy versnél.

 

Ha már Szabó Magdát említed, más előkép is megemlíthető a regényednél, amit ha kinyitunk, rögtön ott egy családfa - ami bizony elég erőteljesen a Száz év magányra utal.

 

Tudod, miért került bele a családfa? Mikor odaadtam négy ismerősömnek, barátomnak a kéziratot, hogy tanácsoljanak valamit, mind a négyen családfát rajzoltak a tetejére, úgy küldték vissza. Ne haragudjak, mondták, de olyan sokan vannak ezek a figurák, hogy nem tudták követni, ezért rajzolták le. Amikor már a negyedik ilyen válasz jött, adta magát a dolog, hogy figyelembe vegyem ezt a megjegyzést, és beletegyük a könyvbe. Írás közben eszembe sem jutott García Marquez. Ráadásul csak az újabbi kiadásokban van benne nála a családfa, a régebbiekben nem. Úgy is emlékszem, hogy amikor egymás közt adogattuk körbe, mindenkinek azt tanácsoltuk, hogy írjon hozzá családfát, máskülönben nem fogja tudni követni. Én az ötletet Ulickaja Médea és gyermekei című könyvéből vettem, ami egy csodálatos családregény. Nem akartam tehát egyáltalán a Száz év magányra rájátszani, de a hatása olyan lett, mint amit te mondasz.

 

De persze éppen az is érdekes, hogy amennyire azt gondolnánk, hogy hajaz a könyved García Marquezére, annyira különbözik is tőle, például a mágikus realizmus hatásának teljes levetkőzését tekintve. De akkor ezek szerint nagy olvasmányélmény volt neked a Száz év magány?

 

Természetesen. Szokták mondani, hogy két szerző van, akit a magyar irodalom részének kell tekinteni: Hrabal és García Marquez. Ők már magyar íróknak számítanak, annyira nagy, kiiktathatatlan hatással voltak az irodalmunkra. Olvastam én is, hogy azt a párhuzamot vonják a Száz év magány és a Mellettem elférsz közt, hogy a családot létrehozó nők a központi figurák, a későbbi nagymama, aki generációkon átívelve tartja össze a családot. Bízom benne, hogy azért sokunknál van ilyen, nem csak García Marqueznél, hanem az életben is... Ezt a dolgot azért nem ő találta ki, még ha erről ő is jut leghamarabb eszünkbe.

 

Véleményem szerint a pszichológia számára is érdekes lehet ez a könyv, már csak az öröklődés tematizálása miatt is. Azért meg végképp, mert olyan, mintha a főszereplő valamiféle közös családi lélekben hinne, amiről például beugorhat a Hellinger-féle családfaállítás. De ha akarjuk, az intermedier öröklés elmélete is ráhúzható a könyvre, hiszen a gyermek, aki először a papnál, majd egy lélekmosónál keres - hasztalan - segítséget gondjaira, nem pusztán a szüleitől látszik továbbvinni a habitusát, szokásait stb., hanem a nagyszülőktől is. Érzékelhetően a nagyszülők generációjára koncentrál a könyv... Pszichológiai búvárkodás megelőzte a regényre való felkészülést?

 

Békéscsabán végeztem a tanítóképzőn, ahol a pedagógia, pszichológia vonal nagyon erős volt. Amit én ezekről a dolgokról tudok, azt a főiskoláról kaptam. Akkoriban épp a drámapedagógia volt a legmenőbb. Nem ismerem az általad említett módszereket konkrétan, családállításon sem vettem részt. De tulajdonképpen rá lehet ösztönből érezni az ilyesmire. Vannak például ilyen fontos családi történetek, melyek gyakran bevillannak az embernek egy-egy másodpercre. Érdekes ezekkel eljátszani, nem elengedni, hanem végiggondolni őket a lehető legrészletesebben. Ha így teszünk, egy történet további tíz-tizenöt történet kapuját nyitja ki. Egyetlen pillanat rengeteg emléket tud beindítani. Nem is gondolnánk, mennyi emlékünk van... Nagyon fölkavart, mennyi minden beugrik a múltból, amire nem is gondoltam volna. Volt egy másik önismereti tréningem is a regény mellett, a Nők Lapja, ahol szerkesztőként dolgoztam: 40 kolléganő munkáját kellett koordinálni. Ez a munka sok mindent elárult a személyiségemről, például arról, hogyan kezelem a konfliktusokat.

 

Némi meglepetésre két Kassák Lajos-mottója van a könyvnek. Meglepetésre, mert eddig nem tűnt úgy, hogy bármilyen szempontból fontos lenne a számodra Kassák. Az egyik mottó a gyökértelenségről („Nincs bennem semmi a múltból."), a másik a múlttal való folytonosságról tanúskodik („[A] múlt az, ami jelenemet és jövőmet nagy részben meghatározza."). Könyveidben mindig nagy szerepe van az emlékezetnek, illetve az emlékezés lehetségességének, illetve lehetetlenségének. Ez a két idézet gyakorlatilag az Isten hozott két mívesebb mottójára is rájátszik, amelyek ugyanezt a kettősséget jelenítik meg. A Móricz-mottó a folytonosság hiányáról vall: „A földmíves élete rövid, mint a gazdasági év. A tavasz már kimossa az emlékezetből a telet, a tavaszt a nyár. A falu kis házaiban nem marad jel, hír, emlék azokról, akik elébb lakták." A Krúdytól vett idézet pedig éppen ennek az ellenkezőjéről: „...nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időnek, a lábnyomok továbbmennek ugyanazon az úton, jó szem kell hozzá, hogy megláthassa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma és hol folytatódik az új nemzedéké."

 

Az elmozdulásban, a változásban van a lényeg Kassáknál. Hogy ugyanaz az ember miként jön rá arra 11 évvel később, hogy igazából mi a lényeges a számára - mint ahogy ez nekem is egy fontos folyamat volt. Abban az értelemben Kassák itt nem utalás, mint ahogy az Isten hozottban a Móricz- és a Krúdy-idézet, hiszen az a két szerző nagyon fontos nekem. Kassákot szívesen olvasom, szeretem, de nem vettem volna be a könyvbe, ha nem jön ennyire kapóra a két mondat. Én a lehető legteljesebb mértékben tagadtam mindent, ami a múltamhoz kötött. Sokáig biztos voltam benne, hogy én nem fogom elkövetni azokat a hibákat, amiket az őseim. Nyilván kapott egy plusz árnyalatot ez azzal, hogy a falusi származásommal például nem lehetett csajozni a középiskolában. De nem akarom elbagatellizálni a kérdést, mert a probléma a legkevésbé sem vicces. Szóval volt egy olyan korszak, amikor azt éreztem, hogy mindaz a tudás, amit a rokonaimtól kaptam, semmire sem használható. Mert annyira más elvárásoknak kellett megfelelnem. Mindent tagadtam. A múltamhoz való viszonyt egy-két korai interjúban nagyon kikértem magamnak, ami eléggé komikus, mert ugye mit kérek ki rajta, könyörgöm. Asszimilálódni akartam, és elfelejteni, honnan jöttem. Abban az esetben, ha ez megtörténik, nem lett volna belőlem író. Nem lenne mögöttem semmi hiteles. Nem tudnék olyanokról írni, ami mögött ott van az ember. Ha úgy tetszik, ebből a két Kassák-idézetből a saját viszonyulásom megváltozása mérhető le. Végre megtanultam tisztelni, szeretni az otthoni történeteket. Egyébként, ha irodalomórát tartok, próbálom a családhoz tartozás fontosságát a gyerekek fejébe beleverni. Szoktam olyat csinálni, hogy aki el tudja mondani, miként ismerkedtek meg a nagyszülei, annak adok egy ötöst. Mert ennél nagyobb hatást nem lehet elérni, mint ha a gyerek hazamegy, és megkérdezi a nagyszülőket. Az egyik kedvenc történetem is arra vonatkozik, hogy milyen helyzetek árulhatnak el sokat a múlthoz való viszonyról. Föltámadt a gasztrokultúra itthon, és a kolbászfesztivál hatására - amit, mikor Ambrus Zoltán kitalálta, még megmosolyogtak - mi minden előjött az emberekből. Nem is a fesztiválra gondolok most, hanem a kulturális hozadékára, hiszen ez a város lakóinak identitástudatát megerősítette. Kitaláltuk a barátaimmal, hogy kolbászt gyúrni márpedig mi is tudunk, soha nem csináltuk, de attól még menni fog. Mikor belefogtunk, némi pálinka után előkerültek román és szlovák népdalok. Én meg csak álmélkodtam, hogy ezeket a többiek honnan tudják. Hiszen sosem mondták, hogy ismernek ilyeneket. El lehet persze bagatellizálni, hogy ez csak néhány népdal, de nem érdemes, mert ott, a zsíros hús és a pálinka fölött állva valami igenis létrejött, ami máskülönben soha nem született volna meg.

 

Keresztbe-kasul hasonlóságok mutatkoznak a rokonok között. A regény vége felé egyre inkább az én-elbeszélő és a nagyapja, Domos közti analógia lesz hangsúlyos. Én mégsem éreztem az én-elbeszélő és a nagyapa szerelmi históriáját teljesen párhuzamosnak. Domos ingázik, úgy jár a fővárosba dolgozni, ahol beleszeret egy nőbe, akit ugyan megkaphat egy-egy alkalommal, de reménytelen, hogy hosszabb távon az övé legyen. Ezt egy mély, súlyos szerelmi drámának éreztem. A Pesten már letelepedett és a várossal kapcsolatban igazán nagy identitásproblémákkal nem küzdő elbeszélőét viszont egyáltalán nem. Ő ugye megvesz egy alkalommal egy prostituáltat, utána véletlenül találkozik vele a buszon, egy kávézóban, és különösebb kapcsolat híján is beleszeret - illetve olyan, mintha csak bemagyarázná magának, hogy beleszeret, mert ennyi erővel bárkiért rajonghatna. Ráadásul párhuzamot vél felfedezni a múltbeli szerelem és a sajátja között, pedig a kettő, nekem legalábbis, nagyon különböző. Mintha a fiú teljesen belegabalyodna a múltba, agyonnyomná a múlt...

 

Ha azt mondanám, hogy nem így van, akkor is felmerül a kérdés, mihez képest nem. Miután kinyomták a könyvet, az én értelmezésem sem erősebb, mint a tiéd. Ha számodra agyonnyomta a múlt, akkor agyonnyomta. És ebben természetesen semmi pejoratív nincsen, hiszen a múlthoz való viszonyról beszélünk. Egyébként ezzel a cselekményszállal akadt a legtöbb baj a családban, mert ez teljes egészében fikció. Érdekes és fontos kihívás volt az '50-es, '60-as évek Budapestjéről írni. A regény egy jó része a fővárosban játszódik, nem elég, hogy nem a szokásos helyszínemen, hanem időben is máskor. Aztán kiderült, hogy nem a helyszín az érdekes önmagában. Sokkal inkább az, hogy van itt egy fiú, aki a fekete vonattal jár fel Budapestre, amit Tar Sándor novelláiból ismerhetünk. Domos állványozómunkás Budapesten, építi a várost a II. világháború után. Nem csak emberekkel, kultúrákkal találkozik. Innentől kezdve erről szól a könyv. Az ilyen szituációkat már el tudtam képzelni. Ezentúl így szeretnék könyveket írni, bárcsak sikerülne, hogy befogadó is vagyok, miközben jegyzem le a sorokat. Annyira élveztem csinálni, annyira visszavágytam a '60-as évek Budapestjére, Domosék szerelmébe, hogy szabályosan én is ott voltam a szereplőkkel. Ez a szerelem csodálatos néhány hónapot ad Domosnak. Nem gondolom ezt kudarcnak a részéről. Nem biztos, hogy beteljesült szerelmek mentén épül az életünk. Jöttek már ilyen reakciók a könyvre, hogy nehéz sorsok, beteljesületlen szerelmek vannak benne, meg a nyomasztó Alföld. De hát miért? Ezek az emberek nagyon akarják egymást. Arról szól a könyv, hogyan kell és lehet szeretni.  

 

A regényre jellemző egyfajta filmes vágástechnika, az idősíkok egymás mellé keverése. Különösen szembetűnő ez a befejezésnél, ahol a két idősík közt néhány mondatonként váltasz. Nyilván attól jó egy narráció, ha az a szerző világszemléletét is tükrözi. Érthető, miért kerülnek egymás mellé az eltérő korokban élő személyek történetei. Mégis megkérdezem: hogyan találtál rá erre az elbeszélésmódra? Az első pillanattól kezdve evidens volt a számodra, hogy ezt kell alkalmaznod?

 

Ez az első könyvem, amit különböző technikai okok és a nagyobb fegyelmezettségem miatt félretettem bő fél évre. Rendkívül tanulságos volt újra találkozni a szöveggel. Soha többet nem adok ki úgy könyvet, hogy ne tartanék ilyen pauzát. Sok mindent átírtam utána, letisztáztam. A narráció is akkor jó, ha a legegyszerűbb. Rakosgattam otthon a konyhában folyamatábrán, hogyan álljon össze a szöveg. A végső megoldás volt a legegyszerűbb verzió - de egész délelőtt ezen kellett gondolkoznom, hogy kitaláljam. Esterházy szokta mondani, hogy ha az ember leír egy mondatot, átjavítja, majd visszajavítja az eredetire, az a látszat ellenére egy nap munka. Óriási kacskaringókkal találtam meg a legegyszerűbb szerkezetet. Ami nagyon jellemző rám, és amit nem tudok kinőni: imádom kommentálni a dolgokat. Megírok valamit, majd utána elmagyarázom, hogy mi miért úgy történt meg benne. Az ilyen oldalakat ki kellett húzni. A Mellettem elférsz eredetileg húsz oldallal hosszabb volt, mint az Isten hozott - a húzásokkal pedig nagyjából ennyivel lett rövidebb. Tehát negyven oldalnyi kommentárt, magyarázatot szedtem ki belőle. Ahogy kihúztam egy-egy bekezdést a fejezetek végéről, szabályosan azt éreztem, hogy megemelkednek.

 

A regény, bár beszél az asszimilációról, az '50-es és '60-as évek Budapestjéről, a homoszexualitásról, mindenekelőtt a személyes történetre koncentrál...

 

Fontos dolgot mondasz, mert nekem ilyen ehhez a történethez a viszonyom. Egy mai kamasznak a hősökön, tankokon keresztül beszélni '56-ról lényeges dolog, de azt is tudni kell, hogy ennek elidegenítő hatása is van. Mint például annak is, hogy 500 ezer vidéken élő zsidó polgártársunkat elvitték a II. világháború alatt, ami hihetetlennek tűnik a szám nagysága miatt, és általánosságban nem jelent semmit az embernek. De ha tudnánk, hogy a saját szülőhelyünkön hol laktak ezek a polgártársaink, mivel foglalkoztak, hogyan hagytak nyomot maguk után a településen - mert hagytak, és ezzel foglalkozni kell -, mindjárt más lenne a helyzet. Vagy éppen Békéscsabán van egy gyönyörű '56-os történet, amit viszonylag könnyű lehet a diákokkal megszerettetni. És ezt Szilasi is nagyon szépen megírta a Szentek hárfájában. Persze erről nyilván konkrét visszaemlékezések is vannak. Az, hogy a tank előtt vonul egy ember, mint ahogy az Békéscsabán történt, annyira szép, hogy az egész '56-os forradalom metaforája lehetne. Ezeket az egyedi történeteket kell tudni. Megkérdeztem a nagyapámat, hogy hol volt és mit csinált '56-ban. Azt mondta, Pesten, és félt, nem mert semmit csinálni. Ez a válasz őrült jól esett nekem. Ily módon, a könyvben a családi múltakon keresztül ott van a történelem - de csak azon keresztül. Amolyan női nézőpont és bölcsesség, ahonnan Domos beszél erről, a nagymamám nézőpontja. Igen, persze, itt van a környezetünkben a politika, valahogy el kell viselni, de nem olyan fontos az egész, túl kell élni. Ettől alázatosak is lettek. Nagymamámék az '50-es években is hordták a gyerekeiket templomba, de a '90-es években soha eszükbe nem jutott volna hőzöngeni, hogy ezt néhány évtizeddel korábban is megtették. Azért vitték a templomba őket, mert jobban félték az Urat, mint a kommunistákat. Belső kényszerből. Nagymamámnak nem jutott eszébe történelmi hőstettként feltüntetni később, amint sajnos annyi polgártársunknak viszont igen. Mert ő nem erre volt büszke, hanem, hogy öt gyereket becsülettel fölnevelt. És ez sokkal alázatosabb és fontosabb nézőpont, mint a férfiaké, a miénk.

 

A 20-21. századi irodalom egyik kulcsfogalma az idegenség. A Mellettem elférsznek is ez az egyik központi, újra és újra felbukkanó témája. Nem pusztán arról van szó, hogy mondjuk Domos idegennek érzi magát Budapesten, vagy az elbeszélő küzd a fővárosi létezéssel, a telepen élőknél is előkerül ez a probléma. Beszéltünk már arról, milyen kritikusi elvárások voltak veled szemben. Szinte előirányozták neked, hogy akkor most majd jön a Budapest-regény. Ez a könyv azonban legalább annyira a legkisebb települési forma, a telep regénye, mint a legnagyobbé, a fővárosé. Ha most a beszélgetés vége felé feltehetek egy abszolút civil kérdést: te, aki Szegvárt, Szegedet, Békéscsabát megjártad és jelenleg Zuglóban élsz, hol érzed igazából otthon magad?

 

Mennyire szeretnék valódi csabai lenni, mint a Szilasi. Jó lenne, ha az anyukám itt élne, akkor ide jöhetnék haza. A barátaim is itt vannak, és akkor a gyökereim is ide kötnének. De ezt nem lehet megváltoztatni. Egyszer már képviseltem Békéscsabát Kassán, mint tót író. Jól sikerült este volt, azt viszont nem részletezném, hogy a helyi televíziónak hogyan nyilatkoztam szlovákul, mert eléggé közepesre sikeredett. De a kolbászom, hogy a városba jöttem, jelentem tisztelettel, elkészült. Szerintem most először versenybe szállhatok a konkurenciával, a barátaimmal, akik mindig kiváló kolbászt készítenek. Máskülönben érdekes, hogy Békéscsaba mennyivel nehezebben fogadott be, mint a főváros - de mennyivel mélyebben és tartósabban. Jó lenne, ha sokkal többet tudnék jönni Csabára. Amikor Kassán én lettem kinevezve a tót írónak, zavart nagyon, hiszen ez egy komoly történeti hagyomány, amivel nem lehet viccelődni. Szívesen lennék, de nem vagyok az.  Hiszen aki Békéscsabán tősgyökeres tót, az két-három generációra vissza tud mondókákat, recepteket, a hozzáállása is olyan. Én szívesen vagyok tiszteletbeli csabai, és nagyon szeretem, hogy Pesten van egy csabai „maffia". Van gyulai is, de azzal ugye nem állunk szóba... Van egy összejáró csabai közösség Pesten, rendes klubélettel. Sok jó nevű zenész került el innen, és ha elmész egy koncertjükre, látod, hogy micsoda tót identitás szakad ki a közönségből. De szeretem Szegvárt, soha nem tagadnám meg, hiszen az a szülőfalum. Egyébként akkor békélt meg velem a falu, amikor megtanultam egy kicsit elengedni a dolgokat. 1995 óta tavaly volt először kötetbemutatóm Szegváron. A Pletykaanyu után szó nem lehetett róla, hogy én ott bármilyen módon föltűnjek. És amikor úgy istenigazából elfogadtam, hogy nem lesz közöm többé a faluhoz, és már nem haragudtam, akkor hívtak meg. Onnan vettem észre egyébként, hogy haragszom, hogy a szentesi kötetbemutatóimon mindig azt mondtam: nagyon örülök, hogy ilyen közel kerültem a szülőfalumhoz, ennél közelebb úgysem juthatok - miközben ott ültek a szegvári könyvtárosok. A legutóbbi alkalommal már nem mondtam...

 

Lassan megszokjuk, hogy - menetrend szerint - három évenként előrukkolsz egy regénnyel, de tudtommal sok-sok kisprózád is van talonban. Mikor lesz ez utóbbiakból kötet? Annál is inkább aktuális ez a kérdés, hiszen tíz éve nem jelent meg novellagyűjteményed.

 

Kevésnek találom a novelláimat, hogy egy igazán erős kötet legyen belőlük. Most írtam egyet rákbetegek felkérésére. Egy konferenciára kérték, hogy majd ott fölolvassák. Ilyen felelősséget még életemben nem éreztem, őszintén mondom. Ezt a novellát szánták abba a katalógusba, amelyet akkor kap meg egy ember, amikor megtudta, hogy rákos. Sok rákbeteggel beszéltem ezután. Mindig a hivatalos verziót mesélték el, nehéz volt e mögé bepillantani. Én meg folyamatosan azt éreztem, ha megszépítem a dolgot, a hivatalos verziót mondom, akkor azt, aki megkapja ezt a katalógust, becsapom - mert amit ő érez, egészen más. Kaptam titkos naplókat, kéziratokat, ezek alapján írtam meg a szöveget, ami az Élet és Irodalomban jelent meg, Ahol a lélek címen. Fölkavaró volt, mert elhangzott a konferencián. Ültünk bent a Szirtes Ágival, minden tünetet produkáltunk, mikor egy orvos tartott előadást. Döbbenetes volt látni, hogy a betegséget leküzdő túlélők gyakorlatilag orvossá képezték magukat közben, szakkérdéseket tettek föl az előadónak. Aztán Ági fölolvasta a novellát ezeknek az embereknek, akik átéltek már ilyet. Elég kemény a szöveg. Fölemelő volt, ahogy fogadták. Éreztem, hogy rendben van - és megnéztem mellé néhány másik novellámat, amelyek ehhez képest nem működtek. De miért nem ilyen a többi is? Miért nincs megmunkálva ennyire? Ha az időm engedi, dolgozom rajtuk majd, és akkor talán lesz belőlük novelláskötet. De azt akarom, hogy ha lesz, akkor tényleg jó legyen.




Megjelent a 2011/3-as Bárkában.


Grecsó Krisztián Sűrű szövés című novellája (2011/3)

Antal Balázs kritikája Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényéről (2011/3)

 




 

2011. július 04.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png