Kiss Judit Ágnes
Kísértés
A nagy kísértés mindig elkerült.
A kicsiknek nem tudtam ellenállni.
Hogy az vagyok, ki lettem, az csak mázli,
Hoztam a formám: a középszerűt.
Lehettem volna cégéres gazember,
Hős is talán, ha úgy hozza a sorsom,
Megpróbáltam mindent megúszni olcsón,
Ki nem kockáztat, az nem veszít, és nem nyer.
Nem jogos bárkin bármit számon kérnem,
Ha mindenki helyzetbe hozható,
S nem tudom, mitől romlik meg a jó,
Vagy mit kezdenék hatalommal, pénzzel.
Meglapultam eddig a kegyelemben,
Uram, ne kísérts erőn felül engem.
Poszttraumás
Kösz, jól vagyok. Azt mondják, alig látszik.
És nem is fáj, csak hogyha nevetek.
Persze néha az időváltozás is,
de azt meg tűröm, mi mást tehetek.
Csak amit írnak annyi tanulmányban,
csak a beígért poszttraumás
növekedés maradt el, amit vártam,
a belátás, a szenvedni tudás.
Mindegy. Felnőttem. Ideje volt végre.
Az évek gyűltek, mint cápák a vérre.
Mire van szükség? Nincsen sok a listán.
Rezignált lettem, mi több, bölcs, igen.
Csak sír bennem valami, mint a kislány,
kit ott felejtettek a bölcsiben.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
