Változatos múlt

 

 J__kai_a_Hortob__gyi_Cs__rda_u89-ben.jpg
Jókai a Hortobágyi Csárda udvarán, 1889-ben

 

Erdész Ádám

 

Hol van a világ közepe?

 

A társadalom- és a művelődéstörténet különösen érdekes látószögekből vetíti elénk a múlt eseményeit. A nagypolitika, a gazdaságtörténet folyamatai helyett apró történetek, lokális színterek, a hétköznapok historikuma kerül a középpontba. Valami ilyesmire vállalkoztak a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár munkatársai is, amikor kiválasztották új tanulmánykötetük tematikáját. A sorban immár 37. évkönyv címe Szabadidő, kultúra és szórakozás, a 18–20. században. A gondosan szerkesztett kötetben olvashatunk csárdákról, bálokról, a korcsolyapályán zajló életről, a debreceni sörfőzésről, s egész tematikus összeállítás idézi fel a fürdőélet különböző korszakait. Más világot villant elénk a Rákosi-korszak szórakozási lehetőségeit – és kötelezettségeit – összefoglaló tanulmány, valamint a Kádár-kori művelődés állambiztonsági forrásokból kibontható vetületét feltáró összeállítás.

Színes, olvasóbarát tematika, változatos történészi módszerek, de az írásokból érezhető a szerkesztői intenció: „Aztán a kézirat érdekes legyen!” Szendiné Orvos Erzsébet szerkesztő jó példával járt elöl. Ő kísérletezett a világ közepének meghatározásával, írásának címe: „Itt a világ közepe” Csárdák és vendégfogadók Debrecen környékén a 18–19. században. A világ közepére vonatkozó kérdésre az irodalmi igényű válasz az Aligálló Kocsma falán volt olvasható valaha: „Itt van a világ közepe, / Ha nem hiszed, gyere be, / Bort mérnek itt literbe, / De nem adnak hitelbe.” A teoretikus kérdés tisztázása után – ahogy egy jó és lelkiismeretes levéltárostól elvárható – mindent megtudunk a csárdákról. Mikor keletkeztek, kinek, mikor volt joga bort mérni, az év melyik időszakában működhettek a parasztok fertálykocsmái – a kurta kocsmák –, kinek hoztak jövedelmet. Érdekesek a csárdanevek, a ma is működő Látóképi csárda onnan kapta nevét, hogy az ivóban volt egy arckép, amelynek szemnyílásai egy tolózár segítségével nyithatóak voltak, s a nyílásokon keresztül ki lehetett hallgatni az ivóban folyó beszélgetést. A törzsközönség összetétele miatt az ivóbeli diskurzusok orgazdának, hatósági embernek egyaránt érdekesek lehettek. A Nesze csárda talán onnan kapta nevét, hogy amikor a kocsmáros a bor árát kérte, a betyárok „nesze” kiáltásokkal kezdték ütlegelni. Olvashatunk egy másik etimológiát is, de azt nem is merem idézni, a Bárkaonline sikamlósabb témák iránt vonzódó olvasói feltétlenül keressék a kötetet. Ha egy cégéren üveget látunk, tudhatjuk, hogy ott bort mérnek, ha faforgácsot is ragasztottak rá, azt jelenti, enni is adnak, s ahány piros szalag van az üvegre kötve, annyi csaplárnő áll a vendégek szolgálatára. – Az ilyeneket jó tudni, s azt is, hogy, ha valahol nyújtott galuskát kínálnak, túrós csuszára számíthatunk.

Sziklai Gergő egy 1853-as, jellegzetes abszolutizmuskori forrást publikált a Gyapjui járás csárdáiról és csaplárosairól. Ebből a forrásról minden adatot megismerünk a járás kocsmáiról. Például azt, hogy a Puszta Bikács melletti Drúmúrzmiki csárdában Vajda Anna volt a csaplárosnő. Az ő személyleírása: „35 éves, középtermetű, kerek tiszta ábrázatú, gesztenyeszín hajú és szemöldökű, rendes orrú, ismertetőjegye nincs, parasztruhában”. Persze ez a dokumentum a korabeli rendszer „személyleírását” is adja. Annak ábrázatja kevésbé volt rendes, hisz igyekezett még a legeldugottabb kocsma kármentőjébe is belesni.

A_postagalamb_jelmez_rajza1.jpgA csárdák és korcsmák meglehetősen vegyes közönsége után Kovács Ilona a debreceni bálok és korcsolyapályák világába kalauzolja el az olvasót. Aranybika, Korona, a bálozókat helyszínre szállító kétfogatú kocsik zörgése, bálrendezők, rafináltan elegáns báli belépők. Az elsőbálozó lányokon dekoltált fehér ruha, a többin rózsaszín, világoskék, almazöld. Az urak klakkban, frakkban, lakkcipőben, glaszékesztyűben. A klakk összenyomható cilindert, azaz kürtőkalapot jelentett. A Kovács Ilona által használt források többnyire elsődleges referenciával szólalnak meg. Egyszer-egyszer a mögöttes világból is felvillant néhány képet: például, hogy a tisztviselő családfők a bálokat elsősorban anyagi teherpróbának látták, s olykor az elegáns fiatalemberek báli programja azzal kezdődött, hogy a zálogházból kiváltották frakkjukat. Szívesen látnánk kicsit többet a bálok körüli kommunikációból, mert ez a sokszálú diskurzus a társadalmi hierarchiának nagyon finom rajzú lenyomatát vetíti elénk. A tanulmány egyik legszínesebb része egy cívis lány első báljának leírása. A különleges élményt a lány naplója őrizte meg. Az egykorú feljegyzésekből kiderül, hogy egy bőkezűen finanszírozott, gondos logisztikával előkészített első bálozás alkalmával milyen meglepetéseket okozhat néhány pohár meggondolatlanul felhajtott pezsgő.

A csárdákban bort ittak, a bálokon pezsgőt, de a cívisek is szerették a sört. A debreceni sörgyártás 16–19. századi történetét Katona Csaba foglalta össze. Az írás ajánlása: „T. Varga György (1942–2021) barátom és kollégám emlékére.” Ha T. Varga Györgynek a túlparti levéltárban van módja olvasni az írást, biztosan beinvitál magához egy barátságos, beszélgetni szerető angyalt, kinyitja szekrénye egyik ajtaját, kivesz két illendően apró – épp ezért többször is megemelhető – poharat, megtölti azokat, s azt mondja az angyalnak: „Igyunk egyet a Csaba egészségére, látod, milyen rendes fiú, arról nem is beszélve, menyire jól tud írni.”

A két, szocialista kort idéző tanulmány más hangulatot sugároz. Kovács Gergely – Szórakozás a Rákosi-korban – azzal kezdi, hogy definiálja a szórakozás fogalmát. Ennek a definíciónak van egy meglepő, de korántsem indokolatlan eleme. Eszerint a szórakozás lehetőleg szabad akaratból választott program. Aztán jön a korabeli kulturális-szórakozási paletta áttekintése, tömegrendezvények, foci, tömegsport, tánczene és hasonlók. A részvétel nem mindig volt önkéntes. Óriási a kontraszt más tanulmányokhoz képest is, Kovács Ilona már-már regényes bálok színtereként írt az Aranybikáról, Kovács Gergely arról tudósít, hogy „az Aranybika dísztermében Lenin elvtárs halálának 26. évfordulóján egy központi ünnepséget kell szervezni, rendkívül szép dekorációval, a legjobb műsorral”.

A másik, közelmúltat érintő tanulmány szerzője Varjasi Imre: Adatok a szórakozás és művelődés hajdú-bihari történetéhez a Kádár-korszakban, az állambiztonsági dokumentumok tükrében. Varjasi Imre írása egy regiszteren szólal meg, értelmezése szerint 1956 után brutális erőszakkal megfélemlítették a magyar társadalmat, s ezután az erőszak-apparátus, az állambiztonság végig agresszív nyomás alatt tartotta a kultúrát és annak szereplőit. Aczél György képen is megjelenik illusztrációként, a képaláírás: „a főcenzor”. S következnek a példák, hogy jelentettek a klubmozgalomról, képzőművészeti táborokról, előadóművészekről. Miként próbálták megakadályozni a határon túli tematika megjelenését. A leírtak pontosak, de – szerintem – a történések kontextusa, különösen a hetvenes évek végétől, jóval összetettebb. Nem kétséges, a kádári puha diktatúra csak látszatra volt puha. A szolgálatok százszor, ezerszer végighúzták a terepen a maguk hálóját, s ha találtak benne valamit, a háló fojtogatni kezdett. Ám a hetvenes évek végétől jelentős erővel épült a szellemi életben egy másik, sokféle autonóm kört megteremtő világ. Ezek a körök adták később a rendszerváltás mozgató erejét. S a játszmában Aczél György azért tudott egy darabig eredményesen működni, mert nemcsak az erőszakot, hanem a befolyásolás, a manipuláció sok-sok más, finomabb eszközét is alkalmazta. Mindemellett Varjasi Imre példái rendkívül érdekesek, talán a legizgalmasabb Váradi Gábor ügynök – Székelyhidi Ágoston – pályája. Ő, miután a szolgálatok meg tudták zsarolni, nemcsak jelentett a kulturális színtérről, de az egyik ellenzéki párt helyi szervezetének organizátora lett. A történet nem egyedi eset. Lám, egy-két lépés, és hova jutunk a kultúrától.

Írásomban a kötetnek csak néhány tanulmányát érintettem, nem tértem ki a hajdú-bihari fürdőkről szóló blokkra, Tóth Ágnes színháztörténeti tanulmányára, pedig hasonlóan érdekesek. Ezek legyenek az olvasó karácsonyi meglepetései.


Főoldal

2021. december 17.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Egressy Zoltán verseiSzabó T. Anna: Alkalmi és rögtönzött versekFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnek
Grecsó Krisztián: Apám üzentBanner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: Eltűnők
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png