Kollár Árpád
A nyelvről
van, hogy állsz a pult előtt, kalimpálsz,
dadogsz hülyén, mutatod, ilyen és ekkora,
mondanád, hogy való, ha tudnád, mire,
a mondás helyett a levegőbe rajzolsz,
valami szaküzlet, szakmák járnak ide,
mert szerelni kell, mert minden javítható,
ami javítható, az mester nélkül is,
rajtad apák, nagyapák munkás szeme,
pénzt arra nem, amit, ha magunk is,
de nincs meg a szó, az a basz neve,
ami kell, nagyon kell a másik baszhoz,
és látod, hogy tudja az, a pult mögötti,
övé a név, az ország, a hatalom és a dics,
de nem mozdul, nem szól az, aki érti,
fáraszt még ki a szaküzlet porondon,
mert nem figyeltél, amikor ők szereltek,
most apák, nagyapák szégyenkulcsa rajtad,
és veled mozdul a gyerek a pult előtt,
akinek a szerszámot a kezéből kiverték,
ketten kínlódtok meg az apanyelvért,
megy a motyogás, megy a pantomim,
már ketten gyűlölitek azt, a pult mögöttit,
míg a varázsszót végre ki nem mondja.
Турска Чаршија
A bolgárok el akarják venni tőlünk a nyelvet,
a szerbek el akarják venni tőlünk az egyházat,
a görögök el akarják venni tőlünk a nevet,
az albánok el akarják venni tőlünk a földet,
a Vatikán meg el akarja venni Teréz Anyát,
mondja a szomszédom, a nyugalmazott katonatiszt,
ki ott volt a rohamnál, amikor az albánok nem
nem törtek át Szkopje külvárosában –
a napot, mint egy síró kisgyereket, mindig magánál tartja,
hallom, makedónul beszél a fiával a folyosón,
megmutatja nekem Nagy Sándort és Simeon Cárt,
a fényes műnyomóra nyomtatott belvárost,
melynek kulisszáin fölhabzik egy vágyott történelem,
mint a Vardar vize a Šar-hegység szikláin,
meglep, hogy a bolgárokra haragszik a legjobban,
örömmel sorolja, hogyan lopták el a makedón múltat –
az albánok bazárját meghagyta ’63-as földrengés,
ott kérdezem meg tőle, hogy vannak most az albánokkal,
körülnéz, elmondom később, mondja halkan,
mintha értenék a régi török kövek, mit mond egymásnak
a Turska Čaršiján két bácskai magyar.
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
