Erdész Ádám
A meghatározó évszázad történeteiből
Báró Augusz Antal nevét ma már jószerivel csak a zenetörténet őrzi, Liszt Ferenc barátjaként és támogatójaként tartja számon a magyar művelődéstörténet. Azt kevesen tudják róla, hogy komoly szerepe volt a kiegyezés előkészítésében, sőt, ő volt az, aki 1864 decemberétől személyesen közvetített Deák Ferenc és Ferenc József között. A budai helytartósági kerület alelnökeként a politika másodvonalába sorolt hivatalnoknak nemcsak a muzsikához, a politikához is jó füle volt. 1864 nyarán pontosan érzékelte, hogy a kül- és belpolitikai változások mind a bécsi udvart, mind pedig a magyar politikai elitet közelebb vitték a megegyezéshez. Személyi kapcsolatait megmozgatva, közvetítő szolgálatait felajánlotta mindkét oldalnak. A próbálkozás végeredménye az lett, hogy az egyik Habsburg főhercegen keresztül a legfelsőbb helyről megbízást kapott a titkos megbeszélések megkezdésére.
1864 karácsonyának második napján – gondos előkészítés után – bekopogtatott Deák Angol Királynőben lévő, politikai központnak számító szállására, s a Bécsből kapott kérdéseket feltéve három órán keresztül hallgatta Deák nem hivatalos véleményét a kialakult politikai helyzetről, s főként a megegyezés feltételeiről. A hallottakat rögzítette, formás jelentésben összegezte, s miután ezt a német nyelvű anyagot a biztonság kedvéért Deákkal is ellenőriztette, audienciára jelentkezett Ferenc Józsefnél. Az uralkodó Auguszt a „legkegyelmesebb fogadtatásban részesítette”, és február végén már írásos felhatalmazásával tárgyalt Deák Ferenccel. A februári, már konkrétumokat is érintő tárgyalásokon mondta ki először a haza bölcse, hogy az 1848-as áprilisi törvények által Magyarországnak garantált önállóságból hajlandó annyit engedni, amennyit „a birodalom szilárd fennállásának biztonsága múlhatatlanul megkíván”.
A titkos tárgyalások személyi hátterét, az egyeztetések során jelelentkező konfliktusokat és végül az Augusz báró háttérbe szorítását bemutató izgalmas történet Csorba László Haza, nemzet, felekezet című tanulmánykötetében olvasható – másik tizenkilenc ugyancsak színesen megírt, érdekes tanulmány mellett. A Hermann Róbert által szerkesztett kötetbe Csorba László az elmúlt évtizedekben megjelent, 19. századi magyar történettel foglalkozó írásaiból válogatott össze egy sokszínű, ugyanakkor egységes csokrot. Az alcím eligazít a tematikát illetően: Tanulmányok a polgári átalakulás politikai, társadalmi és felekezeti viszonyainak köréből. A kötetbe sorolt írásokban szó esik a korszak kiemelkedő személyiségeiről, Széchenyiről, Wesselényiről, Deákról, Kossuthról, vallási és felekezeti kérdésekről, az 1848-as emigráció dilemmáiról és szereplőiről, a kor vezéralakjait körülvevő kultusz kérdéseiről. A tanulmányok a polgári átalakulás, a formálódó modernitás egymáshoz illeszkedő és egymással szorosan összefüggő folyamatait mutatják be. Például az összeállításban hangsúlyosan szereplő vallás- és felekezettörténeti írások alapvető kérdése, hogy az egyes ember miként találta meg hitét a modernitás világában, hogyan alakul át az egyházkormányzat a gyorsan változó politikai közegben? Ezek a kérdések állnak a középpontban a Széchenyi hitét, Deák liberális katolicizmusát vizsgáló tanulmányokban. Az átalakulás indította a katolikus egyházat is a polgári forradalom idején a főkegyúri jogot felváltó katolikus önkormányzati struktúra keresésére. Még izgalmasabbak a zsidó felekezet történetével kapcsolatos tanulmányok, hiszen ezekben az írásokban a polgárosodás, a tőkés átalakulás, a felekezet, az asszimiláció, a magyar nemzeteszme vonzása kapcsolódik össze szétválaszthatatlanul. (Jákob háza, Izrael sátra – Kultikus terek a Dohány utcában és környékén.)
A tematikán túl mi az, ami összeköti ezeket a tanulmányokat? Először is az, hogy az írások kimondottan érdekesek. Csorba László szereti a mesélhető történeteket, s le sem tagadhatná, hogy sok ezer oldal 19. századi szöveget olvasott el. Összetett körmondatai könnyedén gördülnek, alkalmat teremtve arra, hogy egy-egy utalással az éppen soron lévő történet távoli összefüggéseit is felvillantsa. Nem kevés játék van ezekben a szövegekben: a Mészáros Lázár emigrációbeli szerepét, főként Kossuthhoz való viszonyát tárgyaló tanulmány egy Charlotte Oxford nyiladozó szépségét ecsetelő Byron-versrészlettel indul. Megtudja az olvasó, ki volt az a Caroline nevű hölgy, aki a költő életében és Széchenyi naplójában egyaránt szerepel. S ha már Caroline, akkor nem maradhat említés nélkül egy másik Caroline sem, aki a legnagyobb magyarnak annyi lelkiismeret-furdalást okozott. Így tovább és tovább, míg ki nem derül, hogy a szabadságharc hadügyminisztere abban az eywoodi kastélyban hunyta le szemét, ahol korábban a neves költő megénekelte szeretője leányának szépségét. A történészi közelítést és a stílust jellemzi az is, hogy az Andrássy Gyula emigrációból való hazatérését taglaló részben, nemcsak a politikai viszonyok változása, hanem Kendeffy Kata – későbbi felesége – többeket lenyűgöző fehér vállai is teret kapnak. A különleges pillanatokat, fontos személyiségjegyeket bemutató, narratív forrásokból kiemelt idézeteknek hangsúlyos szerepe van Csorba László tanulmányszövegeiben.
Csorba László
Tartalmi szempontból az írások közös jegye az, hogy a szerző a magyar történeti kérdéseket mindig nemzetközi, nagyhatalmi összefüggésben tárgyalja, érzékeltetve azt, hogy a kor formátumos politikusai azért emelkedhettek ki társaik közül, mert átlátták a nemzetközi játékteret. A külpolitikai meghatározókkal azonos súlyú tényezőegyüttesként szerepel a tanulmányokban Magyarország nemzetiségi összetétele. Csorba László hangsúlyozza, hogy ez a faktor ugyancsak ott volt minden jelentős politikus gondolatai között. A tanulmányok nyomatékossá teszik az idő dimenzióját, vagyis azt, hogy a politikai döntéseknek – tágabban a történéseknek – később, akár generációkon keresztül ható következményei vannak. Egyes döntések folytatható, utóbb módosítható történeteket indítanak el, más döntések megkötik a következő generáció kezét.
A 19. század történetét idéző tanulmányok sorát egy módszertani írás zárja, amely a Korunk történettudomány pillanatnyi helyzetét vizsgáló körkérdésére született. Csorba László a maga személyes motivációit és az utóbbi évtized teoretikus újdonságait számba véve, a következőképpen summázta a történészi ars poeticáját: „a történész nem szabad.” Kötik a források, kötik korának tudományos paradigmái, s ha ezt tudomásul veszi, a zárt rendszerű játékon belül újra elnyeri a maga szabadságát. A zárt játékrendszer szabályait betartva, úgy meséli el a legjobb tudása szerint feltárt történetet, hogy akarva-akaratlanul belerejti az egykorú eseményekkel kapcsolatos magyarázatát. A zárt játékrendszer szabályait betartó történészmunkának köszönhetően a mai olvasó számára izgalmas, a majdani kutatók számára tovább írható történetek születtek.
Magam úgy gondolom, a Csorba László által felidézett korszak számunkra különösen fontos. A 19. század a modernitás, a minket körülvevő világ kiformálódásának korszaka. Aki a kor archetipikus helyzeteit, a kiemelkedő politikusok dilemmáit – erkölcsi imperatívuszait – jól ismeri, nagyobb biztonságban van – talán ritkábban csúszik tévútra ma meghozott döntéseiben.
