Ütőér

 
Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

NKZs_-_Czimbal_Gyula_felv__tele.JPG

 

Nagy Koppány Zsolt

 

Az ihletett állapotról, avagy

égnek-e lelkemben – maguktól –

kis rőzsedalok?  

 

„A medve meg se moccant.

Olyan ábrándozva nézte a tüzet, mint egy erdélyi író, akinek nincs témája.”

Nyirő József: Uz Bence

 

Amikor néhány gyorsan elröppenő másodperc alatt a Rockyéhoz hasonló gyakorlatsorokkal felkészültem arra, hogy lehetőleg könnyednek tűnő hangon igent mondjak a kedves felkérésre, mely szerint egy éven keresztül tárcát kéne írnom a Bárkaonline számára, igyekeztem erős önszuggesztióval (aminek – mint látni fogják – fontos szerepe van az ihletett állapot elérésében a pálinka, a fejenállás és a ceruzahegyezés mellett) arra összpontosítani, hogy hát hiszen évekig írtam tárcát, volt olyan is, hogy hetente, és valahogy mindig sikerült… A magaduramhaszolgádnincsen-hipnózis működött, az igen kimondatott, én pedig nyomban elkezdtem végiggondolni ezt az ihletdolgot, valahogy szégyenben ne maradjak. (Az írók, különösen ha elapad az irályuk, szívesen nyavalyognak az ihletről, illetve annak hiányáról – igyekszem hát most nem az érintettek fájdalmával, hanem az elemzők ironikus-önironikus közönyével és természetes eleganciájával értekezni róla.)

Azt figyeltem meg – nem csak magamnál ám, hanem szinte minden kollégánál! –, hogy a pálya elején az a hülyeség, hogy ihlet, egyszerűen szóba sem kerül. Az írás jön, van, és már kész is: természetesen bugyog fel, miként(h)a forrás. Megy részegen, egyetemi órán ülve, kocsmázás közepette és alvás közben is.

Aztán megjelenik az embernek egy-két könyve, szembesül a keserű tapasztalattal, hogy a világot megváltani írott szóval nem lehet, komolyabb pénzt pedig nem ezzel keres, ha keres egyáltalán, de azok a fránya megjelent könyvek mégiscsak köteleznek, ezért hát némi rásegítéssel – itt aztán igen széles a módszerek palettája, a rohadt alma szagolgatásától a drogozáson és/vagy a pálinkavedelésen keresztül a születésükkor halhatatlannak érzett sorok petyhüdt-józan-másnapos javítgatásáig minden előfordul, sőt biztosan van olyan módszer is, amelyet jóízlésű ember le sem ír, nemhogy végiggondoljon – kénytelen alkotni. Valahogy sikerül így is írni, de érződik közben, hogy egyre nehezebb a szükséges hangulat (miért szükséges ehhez hangulat?! pár éve még nem kellett semmi ilyesmi!) megteremtése.

Ez – mármint a hangulatteremtéshez szükséges nehézségek gyalázatos sokasága – fejlődik aztán szörnyűséges alienkirálynővé a harmadik és egyben utolsó fázisban… Az ember csak egy pillanatra nem figyel oda, és máris elragadják a napi teendők, így aztán önmagát önmaga előtt felmentve nyugodtan panaszkodhat – önmagának –, hogy így nem lehet írni, kérem! Persze, néha kell egy kis segítség: apa most írni fog, mondjuk hangosan a másik szobában békésen játszó gyerekünknek, mert akkor biztosak lehetünk benne, hogy néhány percen belül, mikor már majdnem testet ölt a gondolat, miszerint „Soha az életben nem fogok tudni többé egyetlen sort sem leírni, baszki!”, csemeténk berohan, és akkor a megrendelő és saját magunk előtt is vállvonogatva ott lehet hagyni a rohadt fehér papírt meg a villogó kurzort…

Vagy: rá lehet írni Messengeren a rég nem látott barátokra, akik aztán „megzavarnak” a hülye válaszaikkal, de mivel nem vagyunk parasztok, hosszasan elbeszélgetünk velük… és ha minden kötél szakad, ott van az internet, rögtön az összes ceruza – a témahiányt tematizáló Efrájim Kishon által érzékletesen leírt – kihegyezése után, amelyik nem hagyja dolgozni az embert, különben is koronavírus van, tudnom kell a legújabb számokat, mert anélkül nem tudom megírni életem főművét. Erről pedig már Jonathan Franzen is megmondta: „Kétséges, hogy bárki tud jó prózát írni úgy, hogy írás közben van internethozzáférése.” (Milyen igaza van a mesternek, mélázunk el pár órán keresztül – addig sem kell írni.)

De a szöveg mégis megszületik valahogy.

És a szöveg mégis megszületik valahogy.

(Az elkezdés szempontjából mellesleg alig különbözik egy tárca és egy regény.)

Nem tudom, más hogy csinálja, sőt azt sem, én hogyan, de mégis. (Alighanem itt kell keresni az alkotás csodáját, nem a csillagokban, nem az üvegcsébe zárt és a Hold porában heverő elmében, nem a múzsák csókjában, esetleg dévajabb akciójában, nem a metafizikában, sem a mitológiában.)

Arra már rájöttem többszáz elkezdett írás tapasztalatának leszűrésével, hogy nem szabad halogatni – de erőltetni sem. Tehát a ceruzákat igenis ki kell hegyezni, az utoljára 1996-ban látott osztálytárstól meg kell kérdezni, hogy sziahogyvagyjólvagymivanveled, az internetet végig kell olvasni, a gyerekkel játszani kell, és a Tescóba is el kell menni, mert heteken belül lejár a 200 forintos Clubcard-utalvány, én se lopom a pénzt. De ezeken túl tényleg semmi halogatás. A lényeg: leülsz, és írsz, nyomorult kis féreg!

Az agyat ki kell üresíteni: nem kell ehhez már pálinka, sem egyéb bódítószer, néhány egyszerű gyakorlattal – köztük a fej levágásával, alapos kiöblítésével és visszaigazításával – a hülyének is sikerül. Aztán elkezdjük járatni a kezet: még nincs meg a téma, de máris írtunk két oldalt, hát igen, az újságíró-rutin, ugye.

És akkor megtörténik a csoda.

Esküszöm, nem tudom, hogyan: magam is leborulok magam előtt ilyenkor, vagyis utána, szívszélpetyhüdéskor: elkezdenek épkézláb mondatok születni, hamarosan csikorgó gumikkal elstartol egy erős kép, és akkor már csak abba kell belekapaszkodni, visz magával, percek alatt kész a szöveg, jöhet az elégedett pihegés.

 

Egyetlen baj van, és ettől szorongok évek óta: hogy ez a csodapillanat… ez egyszer csak nem fog megtörténni.

Mi lesz, ha egyszer nem sikerül – és aztán soha többet?

Még nem tudom, persze, hogy azonnal észreveszem-e majd, és ott lesz vége mindennek (beleértve az életemet is), vagy elhaldoklom pár hónapig, évig, miközben Rutin koma megcsinálja helyettem a melót – de rettegek tőle, álmatlan éjszakáim vannak miatta, és amikor nem, akkor meg rémálmaim vele kapcsolatban. 

Úgyhogy minden alkalommal, amikor leülök az üres képernyő elé, sokmillió idegsejtem hal el az őszítő, rettegő izgalomtól, megnövekszik a vérnyomásom, és tovább veszítenek rugalmasságukból az ereim, majd felrémlik és horrorbohóc arccal fejszét lóbálva közelít felém a félsz, hogy most sikerül utoljára, sőt nem is: hogy a múltkori alkalommal sikerült utoljára helyzetbe hozni magam. Talán az oroszlánszelídítő munkájához tudnám hasonlítani az érzést: mikor újra (és aztán megint) bemegy a vadállatok közé, azzal a tudattal, hogy talán az lesz az utolsó.

Persze, ez most sikerült, és érzem, még egy évig menni fog. Aztán: meglátjuk, érdemes-e (élni) tovább.

 


Főoldal

2021. április 05.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Múltbéli járványokrólErdész Ádám: Oly távol vagy, hazám…
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA