Ütőér

 

ÜTŐÉR

 

Új rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

Mark___B__la_m__ret.jpg

 

Markó Béla

  

Mackómesék felnőtteknek is

 

Jókedvű évfordulós eseményen vettem részt a minap Kolozsváron. Rendhagyó volt a derű, és szokatlan volt a résztvevők nagy száma is: tanítók, tanárok, szerkesztők, írók, grafikusok ünnepelték a Napsugár című gyermekirodalmi lap hatvanadik születésnapját. Engem is legfeljebb csak az ejtett gondolkodóba, hogy tiszteletre méltó kora ellenére is fiatalabb ez a folyóirat nálam, hiszen 1957 januárjában, az első szám megjelenésekor ötéves múltam már, és kezdettől fogva olvasója lettem. Lelkendezve szaladtam haza pénzt kérni édesanyámtól, amikor egy újságárusnál megpillantottam a hamvaskék fedelű lapot, ma is emlékszem az illusztrációra, egy kislány és egy kiterjesztett szárnyú galamb volt rajta, ujjbegyemen érzem az enyhén érdes papírt, és közhely bár: felrémlik a nyomadafesték sajátos illata is.

         Nem tudom, volt-e köze a folyóirat megjelenésének a magyarországi ötvenhathoz, vagy csak véletlen egybeesés, de gyanítom, hogy ilyen ártatlannak ígérkező magyar intézmények alapításával próbálta az akkori román kommunista vezetés visszaszorítani az Erdélyben is felszínre tört elégedetlenséget, és hát ehhez hasonló fájdalomcsillapítókkal, valamiféle helyi érzéstelenítéssel akarták enyhíteni előre is a már készülő megtorlásokat. Van-e ártatlanabb irodalom, mint a gyermekirodalom, kérdezhetné valaki, és hozhat-e ajándék nagyobb hasznot az ajándékozó hatalomnak, mint egy színes gyermeklap? Nos, a sok évtizedes történet azt bizonyítja, hogy a szándéktól függetlenül, az írói-művészi szabadságvágy akár a gyermekeknek szánt versben és prózában is menedékre lelhet. Ilyen értelemben tehát a Napsugárnak mindenképpen köze volt – köze lett – az ötvenhatos szabadságharchoz. Persze nem rendhagyó, hogy az igazán ravasz hatalom elsősorban a gyermekek lelkéért száll harcba, hiszen az új gyermeklap megjelenésének idején is már elárasztottak minket a szovjet regények, kisiskolásként mohón olvastam mindent, ami a kezembe akadt, Arkagyij Gajdar könyvétől, a Timur és csapatától Alekszandr Fagyejev tragikus végű regényéig, Az Ifjú Gárdáig. Fogyasztottam garmadával a propagandisztikus műveket, de néha-néha érvényes irodalmat is. Ki tagadhatná, hogy erkölcsi példát és magatartás-mintát éppen gyermek- és kamaszkorunkban lehet a leghatékonyabban belénk sulykolni, és minden bizonnyal nagy szerencsénk nekünk, hogy az említett ideológiai kísérleteken meg kísértéseken innen és túl immár évszázadosan az egymást követő generációk korai olvasmánya lehet az Egri csillagok vagy A Pál utcai fiúk. Igen, a Napsugárból sem az lett, aminek szánták, szánhatták a létrejöttekor. Éppen ellenkezőleg, a rákövetkező években számos nagy tehetségű írónk és illusztrátorunk kapott közlési lehetőséget itt, sőt, többen közülük megélhetést is. Rajongó olvasója voltam már a kezdetektől, aztán szerzőjévé avanzsáltam később, és tudom, mit jelentett például a nyolcvanas években, hogy már csak ezópuszi nyelven lehetett az igazságot kimondani. Micsoda fordított világ volt az, mondhatná valaki, hogy csak a gyermekek láthatták, hallhatták az igazságot. De mégsem csak... A vége felé már felnőttek is kézről kézre adták Kányádi Sándor és mások gyermekverseit is. Kellett ehhez természetesen abban a rendszerben az olyan főszerkesztő is, aki ahogy mondani szokták, „tartotta a hátát”. Néhány évig Asztalos István, aztán évtizedekig Farkas János, aki nem írt ugyan, de mindvégig vigyázott arra, hogy mások írhassanak. (Ma pedig, cenzúra nélkül, de sokszor bizony pénz nélkül is: Zsigmond Emese főszerkeszti tovább a folyóiratot.)

         Mert hát ez a hatvanéves Napsugár cáfolata annak is, hogy a tehetség mindenképpen ott vág medret magának, ahol akar. Nem, a tehetség bizony ide-oda kanyarog, és ott halad tovább a képzelt tenger felé, ott tör át, ahol valahogy szétrepesztheti, elmorzsolhatja az akadályokat. Mutatis mutandis: annak idején a hatalom ugyan elzárt utakat az írók és művészek elől, és a gyermekirodalmat is szerette volna saját ideológiájának alárendelni, de mivel a tücsök, hangya, fecske vagy veréb erkölcseire a hivatalos propagandában nem volt kánon, ez a próbálkozása kudarccal végződött. Ha máshol nem is érvényesült, a gyermekeknek szánt szövegekben előbújt a szabadság, mint az aszfalt repedéseiből a fű.

         És született egy rendkívül gazdag gyermekirodalom, amelynek egy része – jelentős része? – valószínűleg nem íródott volna meg másképpen. A velem egyívásúak Magyarországon minden bizonnyal Kormos István mackótörténetére emlékeznek nosztalgiával, amit én is olvashattam annak idején egyébként, de vannak nekünk itt Erdélyben külön emlékeink is mackótémában: Veress Zoltán Irgum-Burgum Benedek című verses elbeszélése éppen úgy hozzánk nőtt, bár jóval kevésbé ismert, mint a Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról. (Erdélyi művek sorsa ez gyakorta.) Vagy ugyancsak Veress Zoltántól a két kiskakas története: Tóbiás és Kelemen... Meg aztán ott volt a zseniális Bajor Andor ötlettel és humorral teljes, halhatatlan meséje, az Egy bátor egér viszontagságai. Kisgyerekkorom meghatározó olvasmányai ezek, együtt Kányádi Sándor egész gyermekköltészetével. Új meg új generációk merítkeztek meg ebben a folytonos áramban, a következő nemzedék számára ugyancsak felejthetetlen Fodor Sándor nagyszerű, szeretnivaló leleménye, Csipike. És Bálint Tibor élénk, precíz, okos történetei... Folytathatnám: Marton Lili, Méhes György, Szilágyi Domokos... Nem beszélve az illusztrátorok csillagseregéről, köztük sok kiváló festőnő, úgy látszik, itt tudtak ők igazán feltörni: Soó Zöld Margit, Rusz Lívia, Unipán Helga. Mennyi nagy művész, karakteres rajzok,  mesefigurák!

Igen, hinnünk kell abban, hogy a diktatúrák kompromittálják ugyan a társadalmi rendelés gondolatát, hiszen valójában nem a társadalom, hanem a zsarnoki érdekek szolgálatába próbálják állítani az alkotót, szolgává alázni úgymond, pénzzel, terrorral, amivel tudják, de mindig lehetséges egy másfajta rendelés is, amelyre rossz korokban is tisztességgel válaszolni tud az író, a művész, őszintén, lelkesen, és ha kell, gyermekeknek címezve azt, amit felnőtteknek is szán. Ráadásul lehet-e szebb kihívás, mint a vers, a mese, a rajz múlhatatlan erejét szembeszegezni egy múlandó hatalommal?

 


 

A költészet rendeltetésszerű használatáról

 

Világéletemben a körülöttem levő tárgyak rendeltetésszerű használatára törekedtem. Azt hiszem, konformizmusnak nevezik az ilyesmit, bár nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is lehetne tartósan, reggeltől estig nonkonformista. Ugyanis ez azt jelentené, hogy lassan-lassan megszűnne köztünk a kommunikáció, mert ki íróasztalnak, ki vasalódeszkának használná a Lautréamont által emlegetett boncasztalt, amelyen egyébként is ott van már véletlenül egy varrógép meg egy esernyő. Szóval nyilvánvalóan csak úgy érthetjük meg egymást, úgy vagyunk képesek értelmes mondatokat alkotni is, ha mindannyian ismerjük a szavak jelentését, és a konszenzusnak megfelelően használjuk őket. Vagyis rendeltetésszerűen, ahogy ezt újabbkori nyelvújítóink nyakatekerten, de alapjában véve pontosan megfogalmazták. El kell ismernem, hogy nem minden torz formájú szavunk pontatlan is, de többségük azért tartalmában is szörnyszülött, példaként a valamilyen dilettáns nyelvújító műhelyben összeeszkábált nyílászárót említhetném, amelyről az ajtón és ablakon kívül még sok minden eszembe jut, pajzánabb pilanatokban akár intim ruhadarabok is. Meg aztán, csakis az ajtónál és ablaknál maradva, tessék elképzelni népies szövegkörnyezetben ezt a balladai fordulatot: az éjjel a legény egy nem rendeltetésszeűen használt nyílászárón át jutott be a leányhoz. A biciklikereket a konyhaszékkel társító Marcel Duchamp is megirigyelhetné időnként kincstári nyelvújítóink fékevesztett fantáziálásra késztető fantáziátlanságát. De ismétlem, némely kitalációjuk igazán jól használható. Ki tagadná, hogy mindennapjainkban rendeltetésszerűen, a művészetben pedig éppen hogy nem rendeltetésszerűen kell használnunk ugyanazokat a dolgokat. Micsoda ellentmondásos életutak ezek, az enyém is, ha jobban meggondolom: folyamatosan vágyni az állandóságra, ragaszkodni a megszokotthoz, hogy ma is ugyanabban a fiókban legyenek ugyanazok a tárgyak, és ugyanazon a szegen lógjon ugyanaz a kulcs, közben pedig irodalmi újdonságra, újításra vagy másságra törni.

         Mert hát a vers nyilvánvalóan nem a nyelvnek a Magyar Értelmező Kéziszótár szerinti használatából születik. Ha verset írunk, nem az ajtón, hanem az ablakon jutunk be a szavakba, és egészen máshonnan érkezünk oda, ahol az ajtón belépve tulajdonképpen már sokszor jártunk. Ettől viszont akár az untig ismert világ is egészen más lesz egy csapásra, izgató és lefegyverző. Egyedül az irodalom képes erre az átváltozásra, hogy hapax legomenonná, első olvasattá lesznek a sokszor használt szófordulatok is. Azt mondják, valójában ez a rendeltetése az alkotónak. Hogy másképpen, ne az eredeti céljuknak megfelelően használja a körülötte levő szavakat. Mi pedig, sok mai esztéta elképzelése szerint is, éppen akkor olvassuk rendeltetése szerint a szépirodalmi szöveget, ha képesek vagyunk elgyönyörködni vagy elszörnyedni az író rendhagyó nyelvhasználatának következményein, ahogy egy-egy szó alól is, akár a váratlanul felemelt napsütötte kövek alól, szertefutnak a bogarak, vagy ahogy egy újonnan épült magasház tetejéről egészen másnak látjuk városunkat. Igen, igaza volt hajdan Esterházy Péternek, hogy az írónak elsősorban alanyban és állítmányban kell gondolkoznia. Itt van például Arany János, akiről természetesen sok szó esik az idén, kétszáz esztendős születésnapján (költőként nem halt meg egy pillanatra sem), de ettől függetlenül is folyamatosan kellene beszélni róla, mert ha mást nem, hát a magyar nyelv szókapcsolási és mondatfűzési lehetőségeinek mindig precíz, de mégis végtelenül bátor kiaknázását leginkább tőle lehet megtanulni.

         De nem csak ezt. Amióta olvasásra és (majdnem egyidejűleg) írásra adtam a fejemet, úgy adódott, hogy a vers – meg a próza is persze – mindig több volt nekem, mint alternatív világérzékelés, világtapasztalat. Olyan rendszerben kellett élnem, amelyben a hatalom birtokosai nem rendeltetése szerint használták az államot, nem a kockázatmentes egyéni és közösségi szabadságot akarták biztosítani nekünk, hanem önös hatalmi érdekből szervezték át és manipulálták az egész társadalmat. Romániában a kommunista – valójában nacionálkommunista – diktatúrában nem tanították nekünk a magyar történelmet, csak érintőlegesen, többnyire hamisan, amikor Erdély történetéről volt szó, illetve a világtörténelem keretében itt-ott. Így aztán, mi tagadás, én bizony akaratlanul is rendeltetésétől eltérően használtam többek közt Arany János költészetét is. Soha jobb történelemtanárt, mint ez a zseniális költő, aki a vibráló lelkű, dekadens, modern Charles Baudelaire kortársaként (a francia költő csupán négy évvel volt fiatalabb nála) valami egészen különös feladatra vállalkozott: végigírta a magyar történelem fontos, drámai pillanatait, és nekilátott pótolni minden tartalmat és formát, ami többé-kevésbé hiányzott addig a magyar irodalomból, a hőseposztól a vígeposzig, a balladától a modern, a mű korpusza mellett még a lábjegyzetektől, vagyis a referencialitástól sem irtózó alkalmi versig. Máig nem tudom másképpen, jobban vagy rosszabbul a magyar történelmet, mint ahogy az irodalom tanított rá, főképpen Arany János, de természetesen Vörösmarty, Jókai vagy Gárdonyi Géza is. Idealizált, érzelmes történelem ez, ilyen az én történelemtudásom, mit tegyek, így kellett nekünk a hátrányból előnyt kovácsolnunk. Mátyás anyja, Szondi két apródja, V. László, Zách Klára: csupa állócsillagai a magyar poézisnak, de nekem emellett halhatatlan fejezetcímek is egy lenyűgöző történelemkönyvben. És hát az idézetek: „Szilágyi Örzsébet / Levelét megírta”, meg az, hogy: „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom”. De persze a pontos társadalomrajz is, a cseppet sem elvont társadalomkritika A szegény jobbágyban, a János pap országában, Az elveszett alkotmányban vagy akár az Eldorádóban, beleértve a kezdőrím groteszk fintorát is: „Van egy ország: Eldorádó, / Innét a nagy Királyhágón”. Azt sem árt észrevennünk, hogy az Arany János-i történelemkép nem mindig esik egybe az állítólagos – talán csak utólagos - nemzeti közvélekedéssel, például amikor Görgey Arthur leányának emlékkönyvébe úgy ír nyolc sort, hogy nem a Kossuth véleményét szajkózza, és érezhetően nem csupán kötelező udvariasságból, az egykori hadvezérről: „Mese, mese: mit találtam / E világban járván? / Szép ibolyát villámzúzta / Délceg cserfa árnyán; / Oroszlánnak felszakított / Kebeléből mézet, - / Így elegyít erőt bájjal / Az anya-természet!” Lábjegyzet is van a furcsa oroszlános metaforához: „Bírák könyve XIV.8. A.J.”

         Nem olvashattam hát rendeltetésszerűen az Arany János-i költészetet, mert történelmet is kellett tanulnom belőle, meg ki tudja mire is kellett még nekem az ő életműve. A könyv olvasásra való, de jó arra is – horribile dictu! -, hogy aládúcoljuk Lautréamont billegő boncasztalának egyik lábát, miután lecsaptunk vele egy legyet ugyanazon a boncasztalon. Mint ahogy, mi tagadás, nem írhattunk mi sem igazán és kizárólag rendeltetésének megfelelő irodalmat Erdélyben 1989 előtt: egy irodalmi szövegben mindig volt valahol egy mondat vagy egy szó, amely inkább késként vagy puskagolyóként, netán Don Quijote lándzsájaként szolgált egy kilátástalannak tetsző küzdelemben a diktatúra ellen, amely aztán egy adott pillanatban mégis összeomlott, de nem lehet tudni, hogy a mi néhány nem rendeltetésszerűen használt verssorunknak vagy strófánknak volt-e ebben bármilyen csekély szerepe is.

         Maradjunk annyiban, hogy máig fogalmam sincs, milyen a rendeltetésszerűen írt vagy olvasott irodalom, és talán ezért is szeretem gyermekkoromtól folyamatosan azt az Arany Jánost, aki meggyőződésem szerint élete végéig kételkedett abban, hogy a költészetnek egyáltalán van valamilyen saját, semmi másban fel nem lelhető célja. Éppen ettől a kételytől annyira hiteles és mai.


Főoldal

2017. április 03.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Szőcs Géza verseiHáy János verseiBotyánszki Ági verseiKerényi Kata versei
Prózák
Molnár Vilmos prózáiBeck Tamás prózái Vági János: ViszonyVajda Albert ismét csütörtököt mond
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
„… szívébe égették a szabadságot!”Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikéről
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA