Limpár Ildikó

Egy műalkotás emlékiratai

Számos olyan művet ismerünk, melynek alaptémája a műalkotás, mely életre kel - gondoljunk csak a kínai népmesére a varázsecsetről, vagy az én korosztályom számára meghatározó lengyel rajzfilmre, a Varázsceruzára, avagy Pinocchio történetére; de távolabb is evezhetünk a gyermekkor fantáziavilágától, és felidézhetjük Oscar Wilde híres regényét, a Dorian Gray arcképét. A tehetség, mely képes életet lehelni az élettelenbe, isteni tulajdonság, nem csoda, ha eljátszunk a gondolattal, és elképzeljük, hogy valami csoda vagy varázslat folytán részeseivé válhatunk egy ilyen tapasztalásnak. De vajon hányan gondolunk arra a folyamatra, melynek során egy egyszerű ember válhat élettel teli műalkotássá? És egyáltalán, ki az, aki egy ilyen változást kívánatosnak tartana életében? Az Egy gésa emlékiratai ezt a témát járja körül - anélkül, hogy túlzottan filozofálna, s anélkül, hogy bármiféle varázslatot vagy csodát sejtetne.

A gésa: egyszerre művész és műalkotás. Egy gésát arra képeznek ki, hogy minél tökéletesebben tudja szórakoztatni a férfitársaságot. Olyan élményt kell nyújtania, mely újabb és újabb találkozóra inspirálja azokat, akikkel egyszer találkozott. Mint egy jó könyv, mely újraolvasásra hív, valahányszor szemem megpihen rajta, egy gésa is akkor végzi jól a dolgát, ha társasága ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy minél többször és minél intenzívebben birtokolja. Ehhez persze be kell vetnie minden olyan művészetet, amit hosszú évek során fejleszt minél tökéletesebbre: a szórakoztatás számos válfaját, ami, ez esetben, a tánc, az éneklés és a hangszeres játék művészetét ugyanúgy magában foglalja, mint a szavakkal való szórakoztatást, a gondok elűzését, vagy a testi gyönyörök megosztását.

A gésa azonban nemcsak gyakorolja a művészetek színes skáláját, hanem ő maga is műalkotás. A gésák hivatását gyakorló nő, elfedvén saját, egyéni vonásait, minden este gésává festi ki magát, öltöztetője segítségével felölti különleges kimonóját, és kilép az okinából, hogy meglátogassa a teaházakat. Sminkje, valamint jellegzetes frizurája és öltözete nélkül fel sem ismerik azok, akiket estéről estére szórakoztat. Számunkra, a nyugati világban nevelkedett műértők számára, mindez varázslatosnak tűnik, mint amikor először fedeztük fel a műértelmezés lehetséges mélységeit. Mert ezt a műalkotást mi, nyugatiak még nem tanultuk meg értelmezni.

A gésák világa titkos világ, s az egyes műalkotások, a gésák olyan szimbólumvilággal rendelkeznek, mely egyszerre univerzális és mégis hihetetlenül távoli innen, Európából nézve. Minden frizurának szimbolikus jelentősége van, csakúgy, mint a hajdíszeknek, a kimonók mintázatának, vagy egy sokat gyakorolt legyezőmutatványnak, illetve teaszertartásnak. Vagy annak, hogy valaki meglátja a gésaságban rejlő felemelkedés lehetőségét, annak ellenére, hogy a gésák élete, első látásra, leginkább szenvedéssel, tűréssel, megaláztatással jár.

Az Egy gésa emlékiratai: kulturális kalandozás a japán kultúra, s azon belül is egy társadalmi réteg, az arisztokrácia, és az arisztokráciát szórakoztató gésatársadalom világába. Igazi vonzerejét az adja, hogy egyszerre ismeretterjesztő irodalom, történelem, valamint (részben) igaz élettörténet, romantikus regény, és izgalmas, szövevényes, intrikákkal átszőtt dráma a hatalomért. Szeretjük az ilyesmit, Shakespeare töretlen népszerűsége bizonyítja ezt. No, persze itt nem királydrámát látunk, a fő irányvonalak azonban nagyon is ismerősek: a politikai cselszövés a gésa-ház örökségéért folyik, s a sikerért semmi sem drága - illetve a gésa szüzessége nagyon is az, és ez a tény persze szintén része a nagy csatározásnak, melynek tulajdonképpen egyszerűnek tűnik a taktikája: minél több pénzt keresni minél rövidebb idő alatt, hogy bizonyítsuk rátermettségünket az örökségre, amellyel nem jár ugyan korona, több száz gyönyörű palást, akarom mondani, kimonó viszont igen. De hogy bocsájthatjuk árverésre sikeresen szüzességünket, ha egyszer elterjed a pletyka, hogy nincs is mit árulni?

Ilyen s hasonlóan meghökkentő kérdésekre ad választ a történet, melyet Szajuri, japán egyik legnépszerűbb gésája mesélt el élete végén Jacob Haarhuis japán professzornak. Mármint a könyv előszava szerint. A valóságban az író Arthur Golden, aki számos gésát meginterjúvolt regényének előkészülete során, köztük a híres gésát, Iwaszaki Minekót is, aki később beperelte, egyrészt azért, mert a szerző felfedte forrása inkognitóját, másrészt azért, mert elferdítette az igazságot, köztük épp a gésa karakterét. A peren kívüli megegyezés nyertese Iwaszaki lett, aki a kapott összegből új életet kezdhetett - majd új regényt írt, ezúttal a saját verzióját (magyarul Gésák gésája). Így lett egy műalkotás életéből két külön műalkotás, s így történhet, hogy egyetlen műalkotás kapcsán most egyszerre két könyvet is ajánlhatok a műértő közönség számára.

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai, Trivium kiadó, 1999 és 2008.