Elek Tibor

Kunkovács László hazatalálása

Közhelyként hangozhat, de ezúttal tényszerűen igaz: nagy utat járt be Kunkovács László a Körös holtágaival körülölelt Endrődtől, ottani szülőházától az egykori Holt-Körös, ma Élővíz-csatorna partján álló békéscsabai Megyeházáig.* Vízen és szárazon egyaránt nagy utat. A szegedi tanítóképző főiskola elvégzése után első munkahelye a tanyákkal övezett Csárdaszállás iskolája volt, majd Budapesten szerzett újságírói oklevelet és előbb az MTI fotóriportereként, szerkesztőjeként, majd a nyolcvanas évek végétől már szellemi szabadfoglalkozású, hátizsákos etnográfusként, fotóművészként járta az országot. Az ország bejárása után pedig a szomszéd országokat, a Balkánt, majd Szibéria és Belső-Ázsia többségünk számára ismeretlen tájait. Közben volt óraadó tanár a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, szerkesztő és szakkönyvek illusztrátora is.

Népmeséink útra indító parancsán („Eridj fiam, világot látni!"), az új ismeretek szerzésének vágyán túl mi hajtotta vajon ország- és világjáró útjain? Talán nemcsak a világban, de a létezésben való eligazodás vágya is. S ehhez a fogódzókat ő már egészen korán a hagyományos műveltség, az ősi kultúra elemeiben találta föl. Ahogy az egyik legszebb könyve, a hagyományos halászatot természeti vizeinken bemutató, költői című, Kece, milling, marázsa (2001) hátsó borítóján írja is:

„Civilizációs zsákutcáinkból

csak úgy találunk kiutat,

ha a múltnak kútjába ereszkedve

visszatérünk a kezdetekhez,

ha megtaláljuk és megismerjük

újra az elveszettnek vélt

paradicsomian tiszta állapotunkat,

amikor még semmit nem

rontottunk el.

Szinte reménytelen vállalkozásnak

ígérkezik ez a mélyfúrás,

mert nagy és szemetes

a fedőréteg, de nem kétséges:

itt rejtőzik a fundamentum,

amibe kapaszkodva újra

felépíthetjük a teljességünket."

Fundamentum keresés - teljesség építés, s mindezek érdekében mélyfúrás, feltárás, leletmentés, megörökítés. Talán ennek a vágya élt benne mindig, akkor is, amikor a népi építészetünk archaikus rétegeinek maradványait, a hagyományos magyar népélet szokásait, a paraszti életforma, a pásztorkultúra és a hagyományos halászat helyzeteit, jeleneteit, mesterségeit, tárgyait és élő alakjait örökítette meg a vidéki Magyarországon, s akkor is, amikor a szomszéd vagy keleti népek körében kereste a magyar kultúra párhuzamait, de akkor is, amikor az ázsiai tajga és a sztyeppe vidékein az írásbeliség és a mai népek kialakulása előtti korok érző-gondolkodó embere ősmagatartásainak nyomait kutatta. (Mindennek eredményeiből láthatunk ízelítőt e falakon.)

Az évtizedek során 18 népnél járt többnyire hátizsákos tanulmányúton, a szerzett tapasztalatairól, ismereteiről tudomány-népszerűsítő írásaiban, tematikus fotókiállításain (amelyeket idehaza száznál több helyen és 15 külországban is megismerhettek) és önálló, ma már beszerezhetetlen könyveiben (Ősépítmények, 2000; Kece, milling marázsa, 2001; Kőemberek, 2002; Táltoserő, 2006) adott és ad számot. Életútját, munkásságának kiterjedését és természetét egyaránt jól szemlélteti, ha korábbi kiállításainak címeit is felsorolom: Élő agrártörténet, Tiszai barangolások, Ősépítmények, Boldog, szeretett falum, Hagyományos halászat, Tibet, Kunok Magyarországon, A Mongol-Altáj kazakjai, Táltoserő (Sámánok), Varázslatos Dél-Szibéria, Ótörök kőemberek, Hortobágy mellyéke, Jakutföld, Télkergetők, Bolgár busójárás, Késesek, kovácsok, Puszta, tanyák, faluszélek, Pásztoremberek.

Kunkovács László méretei és jelentősége okán csak nehezen számba vehető munkásságát, a korábbi évtizedekben - valljuk be - nem ismertük föl igazán, és így nem is nagyon becsültük meg. Itt, a szülőföldjén, Békés megyében sem. Estünkben éppen tíz évvel ezelőtt a Békés megyei múzeumi szervezet által öt helyszínen megvalósított Pásztoremberek című kiállítás-sorozat jelenti az áttörést, majd a Gyomaendrődön berendezett Életmű keresztmetszet című állandó kiállítás. A négy közül ma már Békés megyében található egy másik állandó tárlata is, a patinás Kondorosi Csárda egyik termében őrzött Pusztaiak című kiállítás. Gyomaendrőd városa 2007-ben díszpolgárává avatta a tudós művészt, s a számos rangos elismerés, kitüntetés egyik legutóbbijaként 2009-ben Békés megyéért díjban is részesült. A mostani megyeházi Képet adok című, az életmű keresztmetszetét felvillantó kiállítással talán elmondhatjuk, hogy szellemi értelemben véglegesen hazatalált és otthonra is lelt Kunkovács László Békés megyében.

Kultúrtörténeti, néprajzi, szociográfiai feltáró, összefüggés-kereső és megörökítő munkáját kezdettől összekapcsolta a fényképezéssel (ahogy Ilia Mihály megfogalmazta egyszer: „a fényképet a szaktudomány egyenrangú alkotórészévé tette"), s a közben folyamatosan fejlődő fotótechnikai lehetőségek a kezében egyszerre váltak a valósághű dokumentáció és a művészi megformálás eszközeivé. Ezért sem igazán tudtak, sőt máig sem tudnak vele mit kezdeni a merev tudományági és alkotóművészi kategorizálások hívei. Nálunk ő vált pedig a vizuális antropológia, azaz a képi eszközöket alkalmazó kultúrakutatás egyik első számú gyakorlójává. Fotódokumentációit látva ugyanakkor feltűnő azok többségének esztétikai értéke is, a megörökített látvány szépsége, a helyzetek, tárgyak, személyek, konstrukciók, arányok harmóniája, kisugárzó belső fénye. Jóllehet a tudós művész tudatosan törekszik a valósággal való becsületes viszonyra, abban az értelemben, hogy csak azt láttassa, amit maga lát, felismer, azaz ne rendezze át azt és ne költsön hozzá ahhoz. Kunkovács László művészete így többek között arra is figyelmeztethet bennünket, hogy a hitelesnek, az igazinak, az eredetinek, az ősinek, mégiscsak van, lehet valamiféle önmagán, önértékén túlmutató súlya, értéke, óvatosan fogalmazom: szakrális aranyfedezete. Kunkovács László tudománya pedig például arra is figyelmeztethet, hogy az ősvilág(ok) üzeneteit (is) hordozó közelmúlt, de akár jelenkori valóságunk effajta vizuális megismerése is hozzájárulhat az olyannyira szükséges reális nemzeti önismeretünkhöz, a hiteles országképhez, a sajátunk és a másféle kultúrák tiszteletéhez. A tapasztalati, tudományos és a művészi megismerésmód ma már oly ritka együttes gyakorlása pedig az élet megmutatásra méltó teljességének fontosságára.

*Elhangzott 2010. április 30-án Békéscsabán a megyeházán Kunkovács László Képet adok (Életmű-keresztmetszet 1960-2010) című kiállításának megnyitóján.