Antal Balázs

Az ember, a telep, a szomorúság

Valamikor a bánya épületei álltak a földnyelven a szerpentin alatt az utolsó nagy kanyar mentén, a szakadék szélén, ahol most a műanyagbodegák, a dízeltöltő-állomás, meg a fecskendőgyár sorakoznak a mindenféle szedett-vetett és tiktákolt házakkal kiszínesedett egykori telep fölött, melyet ma jobb híján falunak neveznek. Akkortájt jóérzés fogta el az utazót, ha a maszatos buszablakon kinézett - látta, hogy megérkezett valahová. Az új építmények csak az átmeneti időkre kellettek, azután végül megmaradtak - s velük együtt az otthonosságérzést az átmenetiségé váltotta fel. Falu helyett út menti raktárnak, gyártelepnek tűnik a hely, hidegséggel, örök idegenséggel. Talán ezért olyan anyátlan-apátlan árva vidék ez, megfeledkezett már szinte mindenki róla. A rajta átvivő autóút városokat köt össze, sűrű a forgalom, mégis, álló évnél is több telt el, mióta a szakadék párkánya leomlott a falu közepe táján, magával rántva a bitumen felét, és azóta úgy van. Szalagkorlát figyelmeztet a veszélyre, amely mellett a falusiak ha elgyalogolnak, s mivelhogy járda nincsen, kénytelenek, a járművek az úttesten már nem is férnek el. Az emberek különben nem csinálnak semmit, csak elveszetten csellengenek napra nap az utcákon magukban bódorogva, mást nincs mit. Már attól is elment a kedvük, hogy a kertjüket műveljék, a meddő agyagban semmi meg nem terem, csak a kezük törték össze vele évről évre, míg abba nem hagyták. Legalább egy bosszúsággal azóta kevesebb lett. Időről-időre valaki nekilát, hogy a meddőhányó oldalába leásson a föld maradék, titkos kincseiért, amiből ellehet fél télen át. Egy-egy ilyen fejtésre a hatóságok ha ráakadnak, nagy dérrel-dúrral vonulnak ki, a lukat betemetik, és közhírré teszik, hogy az ilyesmi ön- és közveszélyes. Egy-két napra rá nyitnak egy másik gödröt az előző mellett, mit sem törődve a figyelmeztetéssel. Mások, ha beüt a fagy, az erdőket járják, nyirbálják-nyiszitelik, ami megmaradt azokból, azt az évről évre egyre kevesebbet. Az ilyeneket néha rajtakapják, van, hogy el is viszik őket, de aztán mindig hazajönnek, vagy csak úgy elagyabugyálják őket ott helyben, de azt meg föl sem veszik. Minden, ami még van, egyszer csak el fog fogyni, és az itteniek ha mást nem, azt legalább tudják, milyen, mikor valamiből nincs több.

Szűk üregben, mélyedésben, lyukban van a régi telep, az első házakat valamiért a szurdokba húzták, a hegyek lábához, az országúttól messze. Aki csak úgy egyszerűen átutazóban jár a völgyben várostól-városig útján, azt a régi telepet meg se látja, csak a büszkének épült újabb házakat, melyekből a szerencsésebbek kihaltak már régen, a szerencsétlenebbje meg bárhogy, de szabadulna. Ám nem tud. Akik itt élnek, azoknak valaha jól ment, most meg már csak a függöny alatt leskelődnek a világba, melyet az átsuhanó járművek jeleznek, hogy ott van a völgy falain kívül, meg a lézengőket, akiket magukban mindennek elmondanak, de már nem tudják, hogy a dolgokról mit is kellene vajon gondolniuk. Velük szemben, a földnyelv túloldalán a régi bányásztelepen kétvégű, alacsony, hosszú telepi házak sorakoznak, olyan rendetlen és koszos udvarokon, hogy annak a csodájára lehetne járni, ha valaki is tudna róluk. De csak azok tudják, akik itt nőttek fel - ők viszont hallgatnak róla, és mindent megtesznek, hogy sohase lássák viszont, ha véletlenül itt lenne dolguk, csak jönnek és mennek, amilyen gyorsan lehet és közben szét se néznek. Mert a temetőbe sokan eljönnek legalább egyszer egy évben. Lent a szurdok aljában van a temető, dombra fut föl a fák közt. Ott még maradéktalan az erdő, mert akik onnan vágtak, hamar megtapasztalták, hogy a fák magukba szívták a keserű, útnak indító bányászindulókat, melyek napra nap felzengtek közöttük, s csak az alkalomra várnak, hogy a tűzben pattogva, magukért, visszasírják. Tisztelet övezi a helyet, bár a fémfelvásárlás hőskorában még a csapot is lelopták a kútról azok, akik semmitől sem félnek.

Az utcákon ma már nem látszik, hogy valamikor micsoda nyüzsgés volt itt, bár leharcoltak egytől-egyig, mintha milliók koptatnák a kövét. Kettőkor, mikor az északi szél a városból a gyárkürtök búgását idáig seperte, az emberek előmásztak a tárnákból, leporolták zubbonyuk és ellepték az utcát. A zsúfolt buszok letértek a főútról a szerpentin aljában, s a kicsiny fordulóban hurkot írva, hozták-vitték a váltást. Vidám zsivaj foszlányai lebegtek a völgy felett, s lenge szélben messzi falvak fölé is elvitorláztak, felböfögve a hideg sört meg a meleg pálinkát, melyet menthetetlenül bekaptak az emberek, akár leszálltak a buszról, akár épp felszálltak rá. Ma a szél minden irányból csak csöndet hoz meg visz és szikkadt és hideg földmélyi leheletet.

Azt beszélik, a dombok alól a földet mind kikaparták, pár méternyire a felszín alatt már semmi sincs, csak a huzatos tárnák, melyekből a szél fütyülése fel-fel felhallatszik, ha nincs más zaj. A gyerekeknek itt évtizedek óta, talán egy százada is megvan, hogy tiltják az ugrándozást, egy időben még kiabálni sem mertek, mert mindenfélét hallottak már bányaomlásokról, amely itt el tudná nyelni az egész völgyet, és benne az utcákat és minden egyes házat. A tilalmat ma már aligha tartják be, igaz, hogy gyerekből is kevesebb van, mint régen - az öregek már nem szólongatják őket, mint velük tették hajdan, mert szinte várják, hogy történjen meg végre, és ők visszatérhessenek a föld gyomrába, ahol boldogok voltak egyszer nagyon régen. Különben csapásokból kijutott mindig is, bányatűz, sújtólégrobbanás, vízár, a telepen itt is, ott is egy-egy emlékmű emlékeztet a mélyben történt hajdani katasztrófákra, nincs olyan régi család, amelynek ne lenne áldozata. De ma már másféle bajok gyötrik őket.

Tavasszal az olvadék áztatja lehetetlenre a völgyet, hogy már nincs ami megfogja a hegyoldalakon, nyáron a forróság repeszti szét a szikkadt agyagot, amelyet nem óv fa, és szakad és omlik, ősszel megint a vizek, az utcákra zúduló sár, telente pedig, ha leesik a hó, a völgy pár napon át járhatatlan, olyankor nincsen se kenyér, se tej, se orvos, se semmi. Ahol máskor az úttest húzódik, olyankor reggelente a sima fehérségben apró macska meg kutyanyomok vezetnek útszéltől útszélig, a legbátrabbak- vagy legszemfülesebbeké tízmétereken át halad az útközépen. Olyankor megesik, hogy egy-egy autó elakad az emelkedőn a hóban estefelé. A falusiak jönnek és kisegítik. De tudják, ha ki is jut a faluból, az erdőben kanyargó újabb szerpentinen, ahol már nem lakik senki, menthetetlenül elakad megint, és ott már nem lesz segítsége a nagy hegyvidéki éjszakában. Ám nem szólnak bele a más dolgába.

Helyette teszik, ami nekik jutott: tűrnek. Falakat húznak, tiktákolnak, üvegcserepet szúrnak a friss betonba, mindent kulcsra zárnak, lakatra, láncra, olyan kutyát tartanak, hogy attól ők is félnek, kerítést húznak, ha kevés, húznak még egyet, ha az is kevés, áramot vezetnek a drótba, botot tartanak az ágy mellett, fejszét, kisbaltákat. És néha elsétálnak az egykori bányatelep mellett, nézik a még mindig idegen, új épületeket, melyek nem tudnak a falu részei lenni és nem is akarnak, nézik az idegeneket, akik autóval érkeznek az ipartelepre, elnézik órákon át, és utána nem tudnak sehogy se megnyugodni és sötét éjszakáig járják az erdőket, sietve, mintha elfogyhatna körülük, mint ahogy fogy is, s magányosan állnak ki a kopár hegyfokokra, hogy éjszakánként keserű könnyeikkel telesírják a tájat. Az utazók, ha olyankor arra járnak, nem is tudják, hogy amit hallanak, nem farkasüvöltés. A kietlen, szemetes, romokkal teli szomorú tájat elnézve csak csóválják a fejük és cüccögnek, és nem értik, ember hogy tarthatja magát ennyire kevésre. Azután továbbmennek, és nem jönnek soha többet, de mindenhol elmondják, fejüket csóválva, fontoskodó, tettetett szomorúsággal, ám valódi lemondással.