Füzi László

Korszerűtlen gondolatok...

...a korszerűtlenségről

Jó egy hónappal ezelőtt tárcát közöltem ezeken az oldalakon, hasábokon, írnám, ha „hagyományos", nem internetes lapról lenne szó, így viszont a divatosnak tűnő kifejezést kell használnom, szóval, ezen a felületen, készülő könyvem egyik motívumát ragadtam ki, s annak kapcsán gondolkodtam a régi és a mai magyar faluról. Nem a választott témát tartottam „korszerűtlennek", azaz nem divatosnak, bár ezt is tehettem volna, mert a faluról ma nagyon ritkán esik szó az irodalomban és a közéletben, hanem a megszólalás mikéntjét gondoltam annak, így szinte természetes módon írtam az írás fölé, sorozatcímként: Korszerűtlen gondolatok. Magamat is megleptem ezzel, hiszen az irodalommal foglalkozók, a közéletben tevékenykedők inkább a maguk gondolkodásának korszerűsége mellett szoktak érvelni, a korszellem megragadásáról és kifejezéséről, vagy éppenséggel annak szolgálatáról beszélnek szívesen. Ha valaki - tudatosan vagy kevésbé tudatosan, inkább spontán módon - a maga írását ebben a szüntelen fejlődést zászlajára tűző világban a korszerűtlen jelzővel látja el, akkor annak, ahogy mondani szokták, oka van.

Vagy az, hogy a korszerűtlenség kifejezést a figyelem felkeltésére használja, közben pedig a maga gondolatainak a korszerűségéről igyekszik meggyőzni potenciális olvasóját, vagy az, hogy önmagát vagy gondolkodását a mostani világban valóban korszerűtlennek gondolja, s így érvel a szokatlanul erős fejlődéssel szemben.

Talán nem véletlen, hogy miután a szóban forgó címet az írásom fölé írtam, elgondolkodtam azon, hova, melyik említett csoportba soroljam magamat. Azok közé, akik a figyelemfelhívásnak ezt a módját alkalmazzák, aztán pedig a korszerűségről oktatják olvasóikat, vagy azok közé, akik már kiindulásként korszerűtlennek tartják magukat. Azt hiszem, egyik táborban sem szeretném magamat elhelyezni, egyáltalán, már sehova nem szeretné magamat besorolni, inkább csak lenni szeretnék. Lenni, s dolgozni. Az öncélú figyelemkeltés egyébként sem jellemzett sohasem, s a maradandóság elkötelezettjének sem tartottam magam egyetlen pillanatig sem.

Akkor hát honnét, s miért ugrott elő a korszerűtlen kifejezés? Ha a jelenség mélyére nézek, akkor nem tudok mást mondani, csak azt, hogy azzal, amit ma korszerűnek mondanak, s ezt a folyamatos, minden mást háttérbe állító fejlődéssel azonosítom, vannak kérdőjeleim. Nem a fejlődés szükségességét, az új eszközök elterjedését, használatát kérdőjelezem meg, nem az állandóság eszméjét hirdetem, csupán azt mondom, s csak annyit mondok, hogy sokszor, nagyon sok esetben az elmúló világ is értéket képviselt, s azt, hogy számos vonatkozásban, legyen szó közösségi életről, természeti gazdagságról, a korábbi élet gazdagabb volt, mint az, amelyik a fejlődés egyre növekedő ritmusában a helyére lép. Tudom, így volt ez mindig, most csupán az a különbség, hogy a mi időnkhöz rendkívül erős fejlődési szakasz kapcsolódik. Meglehet, ez veteti észre a gyorsan elmúló világ emberi és természeti értékeit. Nem a szükséges vagy meglepetésszerűen felbukkanó új formákkal fordulok szembe, hanem csupán annyit mondok, időnként álljunk meg, s tudatosítsuk magunkban, hogy az adott pillanatban vagy az elmúlt években mit veszítettünk el. Éppen az említett könyv írása közben éreztem azt, hogy a régi falu, falut kell írnom, mert ott éltem, de írhatok társadalmat is, mert valójában akkor is abban éltem, szóval a húsz-harminc-negyven évvel ezelőtti társadalom közösségi élete gazdagabb volt, mint a maié, pedig ma az emberek közötti kapcsolatteremtésnek és kapcsolattartásnak akkor el nem képzelhető eszközei állnak rendelkezésünkre. (Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy azokban az évtizedekben a közösségi létezés nem azért volt meghatározó jelentőségű, mert az akkori társadalmi berendezkedést közösségi jellegűnek nevezték, hanem azért, mert a tradicionális társadalom értékei akkor még léteztek, legalábbis töredékeikben, s fontosnak gondolom annak jelzését is, hogy mostani társadalmi berendezkedésből önmagában nem következik a közösségiség tagadása, bár mi most a közösségiséget erősen tagadó világban élünk.)

Másról is szólnék, másik jelenségről, még mindig a korszerűtlenség kapcsán. Úgy gondolom, a személyesség vállalása, időnként hangsúlyozása is elválaszt azoktól, akik ma a főáramban lévőnek gondolják magukat. Tudjuk jól, nem azt és nem úgy írjuk, ahogy azt az írás ideájából a magunk számára levezetjük, hanem úgy írunk, ahogy azt gondolkodásunk megengedi. Kezdetben magam is meglepődtem egyik-másik írásom személyes hangoltságán, főképpen pedig azon, hogy ezt páran szembeállították a tudományos gondolkodás objektivitást követelő eszményével.

Mondom, leginkább ezen a szembeállításon lepődtem meg, mert a magam írásainak személyes hangjával nem az elemzés úgymond tudományos eszközeit igyekeztem kikerülni, hanem a jelenség értelmezésének és megértésének személyes vonatkozásokat sem nélkülöző fontosságát szerettem volna hangsúlyozni. (A megértés mozzanatában természetesen az eredmény a fontos, s nem az, hogy milyen eszközök igénybevételével jutunk el hozzá.) Ezért örültem akkor, amikor John Lukacsnak a könyvhétre megjelent Isten velem című könyvében a következő gondolatmenetre bukkantam: „Az objektivitás eszménye téves, mert az emberi tudás - sőt az emberi élet - célja nem a pontosság, hanem a megértés. (...) A tudás se nem 'objektív', se nem 'szubjektív', hanem mindig személyes. Nem egyéni: személyes. (...) Lépjünk tovább. Tudásunk nemcsak személyes, hanem részt vevő tudás. Tudó és tudott között nincs - nem lehet - választóvonal. És még innen is van tovább. Nem elég felismernünk az antiszeptikus, 'objektív' kettéválasztás képtelenségét. Ami ennél az elválaszthatatlanságnál is fontosabb - vagy fontosabb kellene hogy legyen -, az a tudó részvétele a tudottban. A történelemmel kapcsolatos olvasás, kutatás, írás, gondolkodás esetében ezt aligha kell bizonygatni". (Vö.: John Lukacs: Isten velem, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009, fordította: Barkóczi András, 8.,12-13. oldal)

John Lukacs írásait két ok miatt olvasom. Egyrészt azért, amit a történelemről mond, másrészt pedig azért, amit a történetírás mai feltételeiről és történelmi tudatról mond. A fentebb idézet gondolatban a megértés természetéről beszélt, annak személyes jellegéről. Nem azt mondja, hogy ez vagy az a tudományos módszer helyes vagy helytelen, s nem azt mondja, hogy az egyik vagy a másik eszköz, netán hangvétel az egyedüli üdvözítő, csupán azt mondja, hogy maga a megértés mindig személyes. Így aztán azt sem tudom és nem is akarom megítélni, hogy írásaimnak és gondolkodásomnak a személyes vonatkozásai korszerűek-e vagy sem, csupán azt érzem, hogy gondolatmeneteim különböznek a tudományosnak elfogadott munkák gondolatmeneteitől. De talán csak a gondolatmeneteiktől, s nem eredményeiktől.

Azt, hogy a jelzett vonások elegendőek-e ahhoz, hogy korszerűtlennek tűnjek, nem nekem kell eldöntenem. Az az igazság, hogy túl ezen a jegyzeten, a korszerűség-korszerűtlenség nem is foglalkoztat, számomra ennél sokkal fontosabb kérdés az, hogy mit tudok megérteni a körülöttünk zajló világból, s az ehhez a világhoz kötődő irodalomból.

Főoldal