Babiczky Tibor
A győztesek országáról
Áll a férfi a lenémított tévében. Trottyos nadrág, zsíros haj, barázdált arc. A kezében egy aktatáska, teli tízezresekkel. Rendezői utasítás a háttérből: a férfi kényszeredetten magasba emeli a táskát. A műsorvezető ordítva örül, kétszer fel is ugrik a levegőbe, annyira. A fizetett statisztalányok is nagyon látványosan boldogok. A férfi mosolyog, furcsa elnagyolt és darabos szájtartással, próbál levegőt venni a szorosan az orra alá dugott piros mikrofontól. Így lenémítva mintha arra biztatnák, hogy „Kapd már be! Szopogasd szépen!" Mosolyog, de a szemében félelemmel vegyes keserűséget látni csak. Enyhe szellő cibálja a csíkos inggallérját. Így néz ki egy nyertes, így fest a győztesek országa 2009 őszén.
Ha Magyarországnak van teste, az éppen most hűl ki. Ebből következően a lelke már nincs itt. Nem az okozatokról szeretnék beszélni, nem a tünetekről. Nem arról, hogy bőrszín alapján random lőnek le embereket - mindemögött pedig tisztázatlan nemzetbiztonsági szálak feszülnek. Nem a mindent átható korrupcióról. Nem a bal- vagy jobboldali demagógiáról. Nem arról, hogy Kabul lassan vonzóbb világvárosnak tűnik a XXI. századi Budapestnél. Mindennek a pusztulásnak az okait volna fontos feltárni. Hogy mitől, mikor és hol veszett el az erkölcs. Mert meggyőződésem, hogy minden azzal kezdődött. Az erkölcsöt követte a hagyomány, azt pedig az önismeret.
A Népszabadságban olvastam egy riportot a minap Boldizsár Ildikóról. Az ő nevéhez fűződik - a rengeteg tanulmány és a Magvetőnél szerkesztett könyvek mellett - a meseterápia hazai meghonosítása. Boldizsár Ildikó szerint óriási probléma, hogy a felnőttek ma már nem mesélnek a gyerekeknek. „Régen a kicsik bizonyos életkortól kezdve mesemondó közösségbe jártak, ahol megismerték a nemzedékeken keresztül kikristályosodott történeteket, amelyek felfegyverezték őket az élet viszontagságai ellen. Ha viszont a mai gyerekeknek nem mesélnek, akkor bizonyos képességeik elsatnyulnak - például nem fognak hinni abban, hogy az életük megváltoztatható."
Egy nagy mesét az apáink és a nagyapáink generációja is „elfelejtett" elmondani nekünk: a „fasiszta kommunizmusét". Ez a mese ugyanis a szembenézéssel kezdődik. Mindeddig azonban csak annak lehettünk szemtanúi, ahogyan leszerelik a tükröket. Vannak persze néhányan, akik módszeresen visszacsavarozzák a saját (és nemzedékük) tükrét a falra. Példának okáért Győrffy Ákos, Kemény István, Bartis Attila vagy éppen Háy János írásai olyan önvizsgálatra kényszerítik az olvasót, amit nem lehet megúszni a jól bejáratott panelválaszokkal. A szembenézés alapvető - mondhatni, konszenzusos - formája: egyéni. Van egy ember, és van egy tükör. Az ember pedig belenéz a tükörbe. Ez így - belátom - a legnehezebb. Nálunk a kurrens gyakorlat inkább úgy néz ki, hogy a még megmaradt tükrökkel emberek szaladgálnak körbe, és mások elé tartják őket, esetleg - a „tisztább kép" érdekében - még hozzá is csapdossák eme mások fejét az ezüstös felülethez. Pedig a „Tudom ám, hogy ki volt az apád!" helyett pontosabb volna például a „Tudod te, hogy ki volt az apád?" kérdésfeltevés. Nem beszélve arról, hogy „"Tudod-e, ki vagy te? Tudod-e, kivé s mivé lettél?"
Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy egyesek megmondják, mit nem lehet néven nevezni, mások pedig - szándékosan vagy sem - összetévesztik a megnevezést a gyűlölet aktusával. Ez a módszeresség, sajnos, az élet minden területén működik. Egyfelől ciki a magyar zászló, másfelől éppen minden nemzeti jelképünk és szimbólumunk jelentésének, valamint jelentőségének használhatatlanná tétele folyik. A hagyomány és az agresszió ugyanis nem fér meg egy térfélen, a hagyományban való gondolkodás eleve kizárja a gyűlöletet, ha pedig egymáshoz erőltetik őket, akkor előbb vagy utóbb kikerül az egyenlőségjel a nemzeti jelkép és az agresszió közé. És azt hívják összeomlásnak. Egy nemzeti hagyománynak az alapkérdésekről való konszenzus a táptalaja. Amíg ez nincs, addig marad a frusztráció vagy idegenkedés. És, amint látjuk, a jelképek és a magyar történelem - veszélyes és idióta - félreértelmezése.
A szembenézés most már nem mehet végbe csendesen, de illő volna - a nagy zaj ellenére is - az indulatokat kivonni belőle. Közös ügyünk. A jelenlegi Magyarországról Churchill szavai jutnak eszembe, az 1938-as müncheni konferenciáról: „Anglia választhatott a szégyen és a háború között. Anglia a szégyent választotta, mégsem kerülheti el a háborút." Majdnem azt írtam, hogy „értsük jól". Dehogy. Egyszerűen csak értsük meg.
