Balogh Endre

Ment-e általunk a világ elébb?

Barátainkkal beszélgettünk a minap arról, vajon ha visszatekintünk az életünkre, akkor mindaz, amit csináltunk, hasonlít-e valamelyest kamaszkori álmainkra? Sőt: mindabból, amit csináltunk, keletkezett-e valami, ami miatt nélkülözhetetlenek volnánk a saját szakterületünkön, ami miatt megbecsült polgárai lehetnénk az országnak. Bár mindenki értelmiségi volt, egyrészt senki nem ilyen lovat akart, másrészt látjuk, mindegyikőnket pillanatok alatt helyettesíthet valaki, és nem a teljesítménytől függ, hogy helyettesíteni akarnak-e bennünket. Nem a tehetségre épül a rendszer, nem rendszerszerűen működik az ország. Ezért lesznek egyesek kegyencek, majd kegyvesztettek, és csak aki időben milliárdokat gyűjtött (bocsánat: szerzett, lopott), csak annak van tuti esélye a túlélésre. Így az is megkérdőjeleződik, vajon joggal vannak-e az egyes szereplők a helyükön.

Nekünk kellene lenni annak a humán értelmiségnek, aki nem megy el szó nélkül az igazságtalanság mellett, aki animálja, lelkesíti a vezetőket és a polgárokat egyaránt. Aki, ha jól végzi a dolgát, a hatalom kontrollja, az emberek szórakoztatója lehet. Nem voltunk túl szervilisek? Puhák? A címben foglalt kérdés mint módosított Vörösmarty-idézet több dilemmát is felvet tehát, elsőképp az önmeghatározáson van a hangsúly, és az önvizsgálaton. Hogyan is jön ide a romantikus magyar költő? Hát, hogy a fenébe ne jönne, mikor épp azon morfondírozik a fél ország, hogy mi történt az elmúlt húsz-harminc esztendőben? Jó mulatság, férfimunka volt? Lehet, hogy patetikus ez a hozzáállás, de az önvizsgálat olyan területre vihet el, ahonnan visszatérve új emberként szorgos kis hangyája lehetünk a társadalomnak. Ha ugyanis nem akarjuk, hogy a jövőben is akárki akárkivel helyettesíthető lehessen, nekünk magunknak is úgy kell válogatni a munkatársainkat, akikkel csatába indulhatunk, hogy ők úgy érezhessék: a helyükön vannak.

Nézzük más oldalról a témánkat. Mit jelentene az, hogy a világ elébb ment? Mondanám, hogy elégedett lennék, ha a nagy, állami rendszereink közül csak egy, akár az oktatás vagy az egészségügy kimagaslóan jól szolgáltatna abból a rengeteg pénzből, amit beszednek rá. Ám ha körülnézek az ismerősök közt: tán csupán minden ötödik lépett tanári pályára azok közül, akik annak készültek. És uram bocsá', nem a legjobb koponyák. Az oktatás pedig a rossz tanárokkal züllik. Hát mi a helyzet az egészségüggyel? Ennél ziláltabb rendszert keresve sem találni (talán csak a közélet színterén). Unott ápolónők és orvosok tengenek-lengenek lerobbant épületekben éhbérért, persze néha felélénkülnek a hálapénz hatására. A kivétel csak a szabályt erősíti. Nyugdíjrendszer: egyrészt nem lehetek benne biztos, hogy én kapok majd, de az biztos, hogy minden szakértő szerint összeomlik 15-20 éven belül, ha így folytatjuk. Általában elmondható a magyar állami rendszerekről: se nem olcsó, se nem jó - no, ez már nem kóser, sóhajtana fel még egy csodarabbi is. Persze az egészségügyet elnézve persze megnyugtathatna, hogy ha ilyen rohamtempóban romlik a színvonal, nem kell felkészülni hosszú életre. A csapnivaló, de drága oktatásnak is vannak előnyei: a jövő szakemberei nem tudják majd leleplezni a mi bornírtságunkat. Beteg és buta magyarokat, ez lenne a jelszó? Ez lenne a világ, ami elébb kéne, hogy járjon?

És vajon a kultúra, a művészetek területén öröm lenne körülnézni? Ennyi legatyásodott fiatal és idősödő kényszervállalkozót, számláért kuncsorgó, jóindulatú embert egyik szakma sem tud felmutatni - és problémáik megoldásán senki nem is fáradozik. Még soha nem hallottam olyan tervekről, hogy esetleg a művészi tevékenységet kevésbé óhajtanák megadóztatni, esetleg a honoráriumokhoz való hozzájutást egyszerűsíteni, mint a profitterelő munka eredményeképp befutó jövedelmet. Aztán a belső problémák. Építész ismerősökkel beszélgetve kiderül, Magyarországon egyetlen olyan épület sem keletkezett az utóbbi évtizedekben, melyeket a világ szaksajtója, a Szakma nyilvántartana. A tendereket belengi a korrupció parfümös, gazdag szele. Képzőművészeink mint fagyott madarak hullanak le a határon átkelve, szinte senki sincs, aki érteni akarná, értelmezni tudná őket, ami nem csoda, hisz mi sem építünk ki olyan hátteret erőteljes munkával, ami hozzáférhetővé tenné őket, de őket sem halmozzuk el külföldi ösztöndíjakkal, ami segítené a művészi alakulásukat. A magyar ipar híresen designellenes, a jót nem fizetik meg, így designereinknek alig van munkája: ha valami jól néz ki, akkor meg biztosak lehetünk benne, hogy külföldi. Filmeseink utoljára akkor tudtak a legrangosabb nemzetközi színtéren eredményt elérni, amikor a német tematikával európai ügyeket tudtak előadni (Szabó István filmjeire gondolok) - ma, amikor ez már akkora figyelmet nem tud kiharcolni a világban, az új orientációnak alig-alig van nyoma. Zenei életünkben a kortársak közül esetleg Durkó Zsoltot, vagy az egykor külföldön alkotó, ma már elhunyt Ligeti Györgyöt veszik számításba - kortársként és a népzene terén talán az egyetlen Palya Bea említhető. Zenekaraink ugyan feljövőben, de nem hangversenyeznek rendszeresen a legrangosabb külföldi helyeken. A honi irodalom, színház Németországban számíthat elismerésre, és mintha ezen az ugródeszkán ellódulva, valamint Kertész Imre Nobel-díjára utalva, lehetőség nyílna komolyabb külföldi sikerek elérésére is, persze itt nem ártana odafigyelni az utaztatásra, a fordítások támogatására.

Tehát már az is „elébb vinné" az országot, javíthatná a róla alkotott képet, ha jobban mocorognának a kultúrdiplomáciával foglalkozó emberek. Ha mernénk nagy számban és jól szervezetten megmutatni az értékeinket, mert azok, ha látszanak, egyre csak szaporodnának.