Liszák Lili
Kortárs vagy sorstárs?
Fragmentumok a XVI. DESZKA Fesztiválról
A 2026-ban, február 24. és március 1. között immáron tizenhatodik alkalommal megrendezett DESZKA Fesztivál idén is színes palettával és sűrű programnaptárral várta az érdeklődőket. Az előadásoknak, illetve a kísérő programoknak megszokott módon főként a Debreceni Csokonai Fórum, illetve a Vojtina Bábszínház adott teret.
Keddtől vasárnapig minden napot ifjúsági, illetve színházi nevelési előadások nyitottak. Megtekinthető volt többek között: Nagy Orsolya Sárkánykirály – Kovács Domokos rendezésében, Varró Dániel A szomjas troll – Cseri Hanna rendezésében, Gimesi Dóra Tündérszép Ilona és Árgyélus Királyfi – Kovács Géza rendezésében, illetve Hajós Zsuzsa Ezerarcú című darabjai.
Az újabb előadásdömpinget könyvbemutatók, koncertek, kiállítások, interaktív felolvasószínházi események és a szakma tanácskozásai foglalták keretbe. Az idei fesztivál díszvendége ifj. Vidnyánszky Attila színművész-rendező volt, aki két nagyszerű rendezésével is hozzájárult a kortárs művek mustrájához.
Az idei szervezők – Gemza Melinda, Gyürky Kata, Bocskor Salló Lóránt, Láposi Terka és még sokan mások – semmit nem bíztak a véletlenre, minden korosztály igényeit megpróbálták kielégíteni, így a feszített programterv végére mindenki kellemesen elfáradhatott. Aki igazán lelkes volt, mindössze hat nap alatt tizenkilenc előadást hagyhatott maga mögött, amelyről a részletes programnaptárban olvashatnak többet. Az idő és türelem végességét figyelembe véve én a teljesség igénye nélkül hoztam három-három darabot – ifjúságit és „kevésbé ifjúságit”, amiről szót ejtenék. Az érdeklődő olvasókat ezen felül szeretettel várja a Papageno online magazin DESZKA füle, ahová a budapesti, illetve a határon túli művészeti egyetemek hallgatói – jómagamat is beleértve – minden napról előadásnaplót készítettek.
Romankovics Eda: Nem akarok felnőni!
A Debreceni Ady Endre Gimnázium és a Csokonai Nemzeti Színház közös produkciója a kortárs színpadon keveset látott fordulatot hozott el köreinkbe. Ez nem más, mint az, hogy fiatalok dolgoznak fel, illetve játszanak el egy fiatalokról a fiataloknak szóló darabot. Fiatalosan. Reálisan. A kortárs színház egyik legnagyobb rákfenéje, hogy egy bizonyos szint után képtelen megszólítani az új generációt, mivel a darabok nem az ő ízlésüknek vagy tempójuknak vannak kitalálva, sok esetben pedig halálosan idegesítő lehet számukra látni, ahogy meglett rendezők és írók próbálják meg összesakkozni, vajon milyenek is lehetnek „a mai fiatalok”. Na, ez itt, a darab elején elhangzó, némiképp kellemetlenbe hajló anya-lánya beszélgetést leszámítva egyáltalán nem ilyen. Nagyjából mindenki érti, milyen érzés napjainkban fiatalnak lenni és szórakozni, vagy épp szorongani minden apróságon.
Az atmoszféra abszolút behúz, a karakterek kidolgozottak, a jelenetek szimultaneitása miatt pedig egy reális bulihelyzetbe csöppenünk, annak minden boldog pillanatával és ideiglenes krízishelyzetével együtt, viszont a valóság megteremtése közben néha elveszítjük azt, hogy mégis miért nézzük árgus szemekkel a színpadon meglehetősen hitelesen ölöndülő fiatalokat. A mű fő kérdései és legfontosabb felvetései néha el-elúsznak pár borízű félmondatban, a nézőben pedig kérdések kavarognak a saját és mások igazával kapcsolatban. De valahol ilyen egy házibuli, nem? Hirtelen felindulások, undorító piakoktélok, rengeteg kifejezésre váró érzelem és mééééégtöbb alkohol. Egészség!
Varró Dániel – A szomjas troll
A 2026-os DESZKA ifjúsági előadásai egy olyan színes és messze kiemelkedő csokrot alkottak, amelyek egytől egyig precíz, mélyreható, különleges és fontos részei a kortárs színjátszásnak. A megjelenő különböző nyelvi regiszterek, a bábjáték és tárgyanimáció, az interaktivitás mind-mind magas szinten került bemutatásra. Hol a megszokottól teljesen eltérő vizualitás (például különböző fajta bábok egyesítése révén), máshol – például a most következőben is – a nyelv és annak csűrése-csavarása került boncasztalra, majd többek között kesztyűsbábok és hátizsákok „szájába”.
Faipari alapismeretek a DESZKA fesztiválon. Mi ez, ha nem tökéletes egybeesés?
A szomjas troll egy nyelvileg és képileg is színes-szagos előadás, hiszen Cseri Hanna rendezésében a maximális térhasználatra törekszik. Nincs olyan négyzetcentimétere a színpadnak és a díszletnek, ami ne lenne felhasználva, átalakítva, megmozgatva, vagy legalább kifaragva. A látvány kifejezetten jó összhangot alkot a szöveggel, mellyel Teszárek Csaba egymaga birkózik meg. Néhol énekel, másutt szaval, de a Frédi-Béni effektust, a jó nyelvi poénokat és a végig izgalmas történetmesélést egy pontos és átgondolt dramaturgi – Gimesi Dóra által elvégzett – munka tartja a helyén. Az előadás fő motívuma lehetne akár az „átváltozás” is. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt izgalmas végigjárni az utat, amely során egy egyszerű szekrényfiókból házak, egy darab fából szereplő(k), egy ismert nyelvi poénból pedig interaktív játék válik. A négyből háromra rövidített egymást követő történetet a narrátor kezdetektől fogva esélytelen próbálkozásai választják el – amíg próbál pár fafajtát a fejünkbe verni – és bár a címben emlegetett troll csak keretezi az eseményeket, a rendelkezésre álló időben találkozhatunk hableányokkal, egy hablegénnyel és sok más szereplő mellett egy hihetetlenül aranyos törpével is. A Budapest Bábszínház monodrámája egy felnőttek felé is kikacsintgató ifjúsági előadás, amelyben anya és apa is bőven talál csodálnivalót.
Tono
Mielőtt elengedném a pozitív hullámok és a lélekemelő darabok kezét, szeretnék szót ejteni André Neves – Réder Ferenc – Fodor Orsolya tárgyanimációs előadásáról is.
A Mesebolt Bábszínház előadása ugyanis, A szomjas trollhoz hasonlóan 6+-os korhatárjelzéssel került a nagyérdemű elé, viszont teljesen máshogy szólítja meg azt. A történet pezsgő családi életbe enged betekintést, ahol apa állandóan énekel, a demenciába hajló, zsémbelődő nagyi homályos történeteket oszt meg a múltjából, anya dolgos háziasszonyként él, a tinilány pedig éppen hatalmas önmegvalósításokban van. Ebből az átlagos körforgásból kiszakadva viszont van egy fiatal testvérpár, akik máshol keresik az élet értelmét. Tono egy különleges kisfiú, aki szinte alig beszél, mindig eltűnik valahova, de ez a „valahova” egy olyan hely, amit az „unalmas átlagember” csak nagyon nehezen tud megközelíteni, bátyja viszont nagy erőkkel próbál, több-kevesebb sikerrel. A különleges vizuális darab a testvérpár közös napjainak különböző pontjait és módjait írja le. Egy elképzelt mesevilág, ahol egy reális problémára a gyerekagy próbál megoldásokat találni, a maga sajátos és érzékeny módján.
A történet egyszerű, néhol kissé mégis mozaikossá válik. Gondolhatunk arra, hogy ezek a dramaturgiai döccenők a fiatalok logikai helyett érzelemalapú gondolkodását kívánják bemutatni, viszont a kék színnel és a madarakkal (melyek a darab fő dramaturgiai kellékei) kapcsolatos összefüggéseket a szereplőkön kívül már mindenki látja és érti az előadás felénél , a színpadi konklúzió mégis sokáig ezek ellenére sem születik meg tisztán.
Egy-két következetlennek érződő döntést leszámítva viszont az előadás egy nagyon lényeges és mély üzenetet hordoz, amit minden korosztálynak fontos lenne befogadnia és gyakorolnia a saját szintjén.
Nem gondoltam volna, hogy négy átvirrasztott éjszaka után pár kocka és színes papírmadár történetalkotása láttán elérzékenyülök majd. De így történt.
Egy tökéletes nap
(Forrás: 6Szín)
Egy tökéletes nap
Az ifjúsági előadások vizeiről nehéz átevezni a felnőttek máshogy boldog, vagy inkább máshogy nyomasztó és felkavaró világába. De meg kell cselekedni, amit megkövetelnek a recenzió formai követelményei. A bábszínházi közeg kifejező, színes sokoldalúsága (és egy elenyésző mennyiségű vérfagyasztő bábja) után sokszor nem elég egy cigiszünet, amíg az ember agya átáll egy másfajta valóságábrázolásra és formai közlésmódra, viszont az itt látott előadások nagy része miatt teljes mértékben megérte.
Karsai Dániel alkotmányjogász történetét a legtöbb ember ismerheti már az elmúlt évekből. A téma nem egyszerű, továbbá mindenkinek meglehet a személyes véleménye róla, előadást csinálni ebből így bátor vállalás. A 6SZÍN produkciója megugrotta ezt az elvárások által támasztott lécet. Az előadás olyan, akár egy maszk, eltakar és felfed.
A dokumentarista darab sajátos szerkezettel bír, az első felvonás ugyanis még nem hozza a várt hatást. A szereplők sablonkarakterekké, illetve rendezői döntésekké vékonyodnak, a hullámzó dramaturgiába pedig rengeteg szakszöveg és információ kerül, néhol nyelvi poénná karikírozva. A néző tehát jogosan lehet értetlen két harapás perec, és egy kis üveges kóla mellett a szünetben.
A második felvonásban viszont már szorul a hurok, ugyanis mindaz, ami elhangzott az első órában, szimbiózisba lépve a hátralevő idővel kap végre egy erős drámai színezetet.
A történések vitával folytatódnak, amely összefoglalja, bizonyos szempontból kiértékeli az eddig elhangzottakat, illetve tükröt állít mindazon embereknek, cégeknek és intencióknak, amelyek nyerészkedni, vagy empátiát farmolni szerettek volna egy beteg ember szenvedéseiből. A múltban elhangzott és fiktív mondatok keverednek a vita során, amelyből könnyen rájöhetünk, a valóság néha abszurdabb, mint egy Kafka összes...
A rendezői döntés – hangokra és megszólalókra szabni a férfi és női szerepeket – nagyon jót tesz az előadásnak és a vitaszövegeknek. Lélegezni, érlelődni hagyja a tömör mondanivalót, segít a földön maradni egy-egy merészebb kijelentés után, Török- Illyés Orsolya mint Tanár Úr, pedig pont annyira absztrahálja a jelenetet, hogy az élvezhetősége és követhetősége megmaradjon, viszont még ne indítson el a katarzishoz vezető úton, hiszen addig még sok dolog áll előttünk.
A fehér tatamiból épített tér egyre szűkül, az élettér kisebb lesz, a lehetőségek kezdenek elfogyni. A külvilágtól, a kerettörténettől és a „kötelező köröktől” elkezdünk szépen lassan befelé, az egyén felé fordulni. Az „egyén” itt egyszerre a beteg és a betegség. Mindkettő saját személyiséggel bír, saját megtestesített karaktere van, mindkettő formálja, alakítja a történéseket. Lőrinc Katalin mozgáskultúrája líraian mutatja be az ALS terjedését és térnyerését. Ártatlannak, törékenynek tűnik, de ha hozzád ér, többé nincs menekvés. Ő a folyékony halál, ami bizonyos pontokon talán még az én mellkasomon is ott csücsült az előadás drámaibb pontjain.
Összesen egy életünk van. Ezt jó esetben mindenki „magának osztja be”. De mi van akkor, ha ez mégsem így történik? Ha valaki vagy valami ezt szépen lassan el akarja venni tőlünk. Önként odaadjuk? Vagy harcolunk, amíg csak lehet? Egyáltalán van értelme bárminek, miután az ember elkezd múlt időben beszélni saját magáról? Hányszor lehet újrakezdeni? A kérdések száma végtelen, az idő viszont egyre csak fogy.
A zárójelenet az előtte elhangzottak tudatában akár még performanszként is tökéletesen megállná a helyét. Az utolsó pár másodperc ugyanis olyan jelentéstöbbletet foglal magába, hogy az embernek nem tud nem könnybe lábadni a szeme. Az életért való küzdelem akár az utolsó hajszálig, ennek minden terhe és félelme, mikor már pontosan tudjuk, „innen nincs tovább”.
Az élet és a halál egyaránt küzdelem, bármelyik oldalon is álljunk.
Janovics
Bár már sok szó esett a rendezői formanyelvekről, most essen egy kis szó a nyelvről is, mint közvetítő eszközről.
Különleges bolygóegyüttállások, illetve a jól szervezett programlistának hála a közönség egymást követő estéken nézhette meg az Ifjú barbárok es a Janovics című előadásokat, mindkét esetben különleges nézői és előadói élményben részesülve. Nekem a kettő közül az utóbbihoz volt szerencsém.
Kritikai szempontból zavarba ejtő előadásról beszélhetünk, hiszen a Janovics olyan sajátságos rendszer alapján, szorosan megkomponált és összeállt előadás, amin nagyon nehéz rést találni. Kétségtelenül új „forma”, amit ifj. Vidnyánszky Attila alkot meg és mutat be a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata segítségével. Látszólag nincs olyan szó, mozdulat, vagy akár improvizált jelenet, aminek ne lenne célja, esetleg létjogosultsága a darab egészében. Felfoghatatlan élmény volt számomra, hogy a két felvonás alatt nem volt egy másodperc sem, amit ne lengett volna körbe egyfajta bizsergető aura. A saját testi és szellemi épségem miatt lehet soha nem akarom megtudni, mennyi gyorsöltözéssel és takarásban történő tébollyal jár együtt egy ilyen komplex színházi vízió létrehozatala, viszont a végeredmény minden esetben párját ritkító.
Janovics
(Forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház)
A Janovics egy dimenziókapu, amely összenyit különböző, normál esetben összeférhetetlen korokat, tereket, nyelveket és embereket, akik valahogy mégis ugyanannak a nagy történetnek az alkotórészei.
De vissza a nyelvekhez. Az előadás ugyanis egyszerre játszódik magyarul, románul, franciául, németül stb., mégsincs egy olyan pillanat, amit ne tudnánk lekövetni és élvezni a pontosan felépített és rétegzett „élő tolmácsolás”, valamint a testbeszéd által. A darab nyelvisége egy káoszba hajló műremek, ahol minden apró súgás, tájszó, félrefordítás egy-egy fogaskerék a hatalmas gépezetben. Bodolai Balázs narrál, rappel, parancsokat közvetít, Gedő Zsolt improvizál, amitől leesik az állam, és epilepsziás roham kerülget, Bács Miklós Janovicsként pedig folyamatosan forgat, rendez, majd némán tömeget oszlat. Minden egyes karakter érezhető emelkedettséggel ragyog a színpadon, mágnesként húzva magával a nézőt.
Egyedülálló élményt nyújthat Váta Lóránd alakítása, aki az első felvonásban végig szinte csak franciául beszél, mégis minden szava, gondolata követhető. Természetesen nem egy C1-es hallásértés szintjén történik a diskurzus, mégis tökéletesen bemutatja milyen az, ha a rendező és a színész teljes tudatában van annak, mit akar a néző elé rakni, mit akar jól átadni és mivel, hogyan akar összezavarni.
Külön kiemelném még Daradics Hannah karakterét, aki idős hölgyként maradhat meg a legemlékezetesebben a felejthetetlen poénjai miatt, egy új regiszterrel járulva hozzá a gazdag és színes nyelvi és formai világhoz.
Két felvonáson keresztül az orromnál fogva voltam vezetve, semmit nem tehettem ellene, cserébe viszont életem egyik, ha nem a legerősebb és legkülönlegesebb színházélményét kaptam.
Divided by nations, united by Janovics.
Bolond világ, avagy The Marx Brothers
Az utolsó előadás, amit ez alkalommal górcső alá vennék, az a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház idei előadása, ami a Bolond világ, avagy The Marx Brothers címet kapta. A két évvel ezelőtti Félelem és reszketés Szabadkán című felejthetetlen, színházparodisztikus előadásuk után idén tízszer akkora energiával és bátorsággal robbantották fel a színpadot. A történet teljes mértékben a Z-generáció ingerküszöbére lett szabva, annak minden belső poénjával, beszédmódjával, karakterformálásával és történetvezetésével együtt.
Bélai Marcel nem bízta a véletlenre. Az előadás olyan, akár egy a tavaszi hóolvadás következtében felrobbant vízvezeték. Az információ ugyanis olyan ingercunamival karöltve érkezik, amely minimum sztrókközeli állapotot idéz elő. A doboz leereszkedik, és onnantól kezdve nincs megállás addig, amíg minden benne rejlő kellék nincs a végletekig kimaxolva.
O. Horváth Sári szövege sokoldalú, hiszen a részben lineáris történetmesélést esztelen sok kitérés, mellékszál és háttértörténet fogja közre és tölti fel, ami életem talán legelborultabb törióráját eredményezi, bár történet a Marx-testvérek köré van építve, igazából mégsem róluk szól. Pontosabban, szól ez a darab mindenről, még a Marx-tesókról is.
A sokkolás, polgárpukkasztás sem maradhatott ki. A nyílt tabudöntögetés és a bevállalás talán a két legjobb szó, amivel össze tudom foglalni ezt az élményt. Mindig megnyugvás látni, amikor emberek bátran beleállnak egy témába, és nem a mismásolás, finomítgatás és puhítgatás történik, hanem a színtiszta és nyers tényközlés. Szerintem nincs olyan helyzet, történés, vagy bármilyen téma, amiről megfelelő kontextusban ne lehetne viccelni, és ez az előadás tökéletesen alátámasztja ezt a kijelentést. 120 perc tömény társadalom- és kultúrkritikát, kendőzetlenséget láthatunk emberfeletti erővel és színészi zsenialitással. Valahol talán ezt jelenti igazán fiatalnak és ambiciózusnak lenni.
Sajnos az előadás a maga szolid 120 percével, ebben a formátumban embertelenül hosszú. Mivel ez egy olyan kétvégű gyertya, amit benzinbe áztattak, majd lángszóróval gyújtottak meg, ezért a gyanútlan nézőnek esélye sincs 2 percre kizoomolni, vagy szusszanni egyet. Az információ, az új karakterek és a temérdek poén, vagy megoldandó krízishelyzet jön, jön, jön és jön. Érezhető persze a dramaturgiai szándék a szerződéskötésnél – ahol Ágyas Ádám minden erejét bevetve hosszú-hosszú perceken keresztül színészi zsenialitással fullba tolja a kretént – vagy a haláljelenetben, ahol az állandó zizegést egy időre jegelni kívánják, az agyzsibbadás mindezek ellenére garantált.
Bolond világ, avagy The Marx Brothers
(Forrás: Csokonai Nemzeti Színház)
A többszólamúság, az egymásra rá-ránarrálás szintén rugalmassá, de lassabbá és befogadhatóbbá teszi a történetet, a blokkokra osztottság és a folyamatos brechti elemek pedig tovább absztrahálják a vizuális és nyelvi „extravaganzát”.
Ennyi élmény után nehéz volt elhagyni a Fórumot – akár csak egy ebéd erejéig – és visszacsöppenni a valóságba. Szó ami szó, a XVI. DESZKA Fesztivál idén is elhozott jó pár működő és sok szempontból izgalmas, tanulságos előadást, egyesített színházakat, közönségeket, ütköztetett véleményeket és hozott létre közös konklúziókat. Ilyen előadások után azért marad bennünk rengeteg kérdés, amit az ember szívesen feltenne vagy megvitatna az alkotókkal. Erre kínált lehetőséget több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel az ifjúsági előadások után megtartott „szakmai beszélgetés” blokk. A legutóbbi fesztivál stratégiáját átdolgozva most nem közvetlenül az előadások után ülhettünk le a színészekkel és az alkotócsapattal, hanem tömbösítve, minden rákövetkező nap vehettünk részt a szakmai fórumon, Mispál Attila vezetésével. Az idei „házi bölcsek” Antal Csaba, Jászay Tamás, Kricsfalusi Beatrix, Lőkös Ildikó és Markó Róbert voltak.
Szerintem nem sok embert fogok túlzottan meglepni, amikor azt mondom, hogy a magyarországi kortárs színikritika, illetve a művészeti fesztiválok szakmai beszélgetései egy ideje már a „tőlem – nekem” című bevett stratégiát alkalmazzák és a sokadik csalódás után a lehetetlennél már csupán egy hajszálnyival érződik nehezebbnek feloldani ezt a helyzetet. Az idei szakmai beszélgetések (is) teljesen strukturálatlanul és káoszosan zajlottak le, ami hatalmas szívfájdalmat okoz, hiszen pár egyszerű lépéssel, vagy változtatással minden felesleges kellemetlenség elkerülhető lenne és lett volna.
Félreértés ne essék, itt nem a „zsűrit” kívánom becsmérelni (talán csak egy kicsit), hanem inkább a rendszert, amiben a szakmai értékelések és a „véleménykifejtés” zajlott. Kérdésként merült fel bennem, hogy miért kell minden „házi bölcsnek” látnia, még inkább miért kell kötelező jelleggel kommentálnia az összes előadást, és miért nem működhet ez a rendszer vetésforgóban, ami fel is gyorsítaná, ezzel pedig némileg le is rövidítené a végtelenbe hajló közhelycunamit és egymás permanens ismétlését. Nem utolsó esetben pedig – talán – megkönnyítené a kritika dolgát, ha kevesebb előadásban jobban el tud mélyedni. Ez egy viszonylag kicsi szakma, nem gondolom, hogy bárki bármiről lemaradna, ha éppen ezen a fesztiválon nem lát egy előadást. Ezek mellett biztosan jót tenne a kritika vérkeringésének is, ha a legközelebbi alkalmakon fiatalabbak, akár pályakezdők is helyet foglalhatnának valamelyik széken.
A fesztivál mozgalmas egy hetét a Színház és Filmművészeti Egyetem harmadéves színművész osztályának produkciója zárta (Szeretett szeretettnyelvünk), ezzel keretezve a kortárs művészetek debreceni kivetülését.
