Színház

 

 Ozsváth Eszter

 

A Showcase-effektus

 

Kritikai tükör a Kolozsvári Állami Magyar Színház 2021-es miniévadjának előadásairól

2021. december 3–12.

 

Már a fagyos kolozsvári utcákon sétálva is érezhető volt az a hihetetlen energia, ami az Állami Magyar Színház felé húzta a járókelőt december elején, ahol az érdeklődők különféle kísérőprogramokon való részvétel mellett klasszikusokat és újragondolt klasszikusokat tekinthettek meg, tizenegy napon át. December 3-án, a SHOWCASE 2021 miniévad „nulladik napján” például a Harag György rendezőóriásra emlékező vándorkiállítás fogadta a közönséget, a színház első emeleti előcsarnokában.

 

1._Harag_Gy__rgy_Eml__kki__ll__t__s.jpg

 

Az előadásfotókat, személyes és hivatalos leveleket tartalmazó válogatás ugyan nem új (2020-ban készült, a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával), most azonban méltó hátteréül szolgálhatott két könyvbemutatónak. Az Át akarta ölelni az egész világot – Harag György színháza című album, illetve az Egy európai Kolozsváron nevet viselő gyűjtemény koncepciójáról és keletkezéséről tájékozódhattak az érdeklődők. Másnap Nona Rapotan 33 előadás. 33 oldal a Kolozsvári Magyar Állami Színház legújabb kori történetéből címet viselő kötetének bemutatójára került sor.

A SHOWCASE színpadi nyitánya egy friss, a bemutatót követő első előadás, a Hamlet volt, melyről a Demeter Kata dramaturg által készített interjú révén iránytűt kaphatunk. Tompa Gábor rendezői koncepciójának egyik pillére volt, hogy „ma is vannak neoaszkéta fiatalok, akiket nem feltétlenül a pénz és a fogyasztás érdekel, hanem egy igazságosabb világrend megteremtése foglalkoztatja őket.” A Visky András dramaturgiája nyomán létrehozott, hangsúlyosan keresztény szimbolikára épülő és azt néhol feszegető, kétfelvonásos előadás is ebben a szellemiségben létezik: kelléközön, zenei és vizuális kakofónia csábítja a szerzetesi wittenbergieket. Hamlet karakteréből (Vecsei H. Miklós) azonban ebben az előadásban talán épp a mindenről való lemondás melletti „csakazértis” bosszúakarásra alkalmatlanság paradoxonja öli ki a szenvedélyt.

A színházba (és ezzel Helsingörbe) érkezők rögtön a színpadon túlnyúló, előre dőlő, fehér deszkákból álló játszótérbe csöppennek. Még senki nem szól, de az előadás három legaktívabb karaktere már jelen van, a falak kék fénybe vonva, s néha fel-felbukkan egy árnyék a takarásból, sajátos szellemként már ekkor körvonalazva e Hamlet hangulatát. Jobb hátul arany fóliával leborított, nagy téglatest rejti Hamlet piroskeretes üvegcelláját, melynek előterében a nézők bevonultakor kámzsás Ophelia (Tőtszegi Zsuzsa) egy kőurnával játszik, a hamvakat pergetve. Modern csavar a színpadképben a bal elöl beépített futópadon dzsoggingoló Gertrud (Kézdi Imola). A nő színes nadrágjában, holografikus pufidzsekijében a gyász tökéletes ellentéte, habár később láthatóvá válnak fekete csuklószorítói. Hátul fia, Hamlet fekete bőrhatású edzőcipőben a korláton ülve zsolozsmázik, izgalmas kontrasztként jelenítve meg az aktivitás két formáját, a fizikait és a szellemit.

Hamlet letakarja az addig már-már szerelemmel szeretgetett, loholó anya szemeit, majd fentről ereszkedő fehér ruhát ad rá, delíriumából locsolóval locsolja. A vízcsobogás egyszerre tompán csörgedező goa zenébe folyik át, amit hallva táncosok érkeznek, hideg zakó-kosztüm-szerelésben, a háttérben vetítés, úgy tetszik, mintha a már halott királyt borotválnák. Az előadás első igazán kellemes meglepetése ekkor éri a nézőt: feltűnik Rosencrantz és Guildenstern, kiknek megjelenítői ebben a verzióban nők (előbbi Imre Éva, utóbbi szerepében Pethő Anikó látható), akik később „felsőbb utasításra” csábítják egykori testi-lelki jóbarátjukat, a mélabúnál többre képtelen Hamletet. A két nő Opheliát is táncba hívja, a fiatal lányról lekerül a köpeny, alatta fekete csillogó miniruhát és bakancsot visel. Hamlet beszélni kezd, ellenérzésnek ad szót, kissé vérszegényen, mondatai előbb füstbe, később zenébe vesznek. Az egyébként mikroportot viselő Vecseinek összességében nincs tehát könnyű dolga ebben az előadásban, hisz különféle zavaró tényezőket kell túlharsognia, hogy szavaiból ne csupán a Hamletre jellemző befelé figyelés kifelé őrületnek vélt motyogása maradjon.

 

3._Hamlet.jpg
Hamlet

 

Folytatódik a hangorgia, ami alatt a színpad hátulján elhelyezett sínpadon a halott király (Lucian Chirilă) testét koporsóban húzzák végig. A kép sokadik ismétlésre is vonzza a tekintetet, néhol Ophelia is az akvárium mögött vonul, a szellem-médium hangján énekel. Olyan alkotásokat és jelenségeket idézhet meg az üvegkoporsós halott képe, mint például Lenin mauzóleuma, vagy Botond Nagy 2019-es kolozsvári Nórája, amelynek elején a hasonló alkalmatosságban alvó Nóra (Pethő Anikó) fogadja a színházi előtérbe érkezőket. Eszünkbe juthat továbbá Tilda Swinton 1995-ös londoni, illetve 2013-as The Maybe címet viselő performansza, melyben a színésznő előbb a londoni Serpentine Gallery, tizennyolc évvel később a New York-i Museum of Modern Arts egyik kiállítóterében aludt. Mindezek mellett az Arany János fordítását alapul vevő, vizuálisan igencsak modern előadásban idegenként hatnak a helyenkénti, napjaink beszédstílusára hajazó kiszólások, főként, ha azok olyan karaktertől érkeznek, mint például a kézfertőtlenítőt spriccelő, Securitate-egyenruhás, Elton John-szemüveges Polonius (Bíró József).

Laertes elűzetése után Hamlet tankönyvi bolondként lép elő, eközben a színre egyre több csokor kerül, Ophelia a hátsó korláton egyensúlyoz, beszalad egy kislány (Viola Sára), hegedül, kisfiú (Lőrincz-Szabó Venczel) csatlakozik hozzá, a háttérben öreg Hamlet halálát vetítik (némi COVID-áthallással), majd ugyanígy Hamlet öngyilkosságát is láthatjuk, premier plánban. A sokak által „nagyjelenetként” számontartott Hamlet-Ophelia-dialóg hamar tegezésbe csap, és, bár Hamletnek már folyik a nyála, kihányja könyveit cellájából, Ophelia pedig a cella tetejére menekülve hullat könnyei helyett fehér rózsaszirmokat, a hatás valahogy elmarad. Sok ez, szimbólumterhes, ám így talán csak jobban esik az előadás egyetlen, direkt komikus jelenete, melyben a király és a királyné kapják a Shakespeare-nél színészekre bízott szerepeket. Kiváló a következő közjáték, a mímelt gregorián-playback, melyet bánatunkra ismét kissé repetitív, hosszúra nyúló jelenetsorok követnek.

Az első felvonás Polonius halálával zárul, kit a redőnyön át lő le Hamlet. Ophelia eztán csontvázat visz a hátán, megidézve ezzel Béres Márta One Girl Show-ját, meg Marina Abramović Carrying the Skeleton (2008) című munkáját. A második felvonásban Hamlet cellájába, ezáltal a gyermekkorba zárják a kis Hamletet és Opheliát, még ki is kerül NO TRESPASSING-tábla. Mielőtt Malackát várnánk, meg TILOS lenne AZ Á, előkerül a stílszerűen Iyeoka Simply Falling című dalát éneklő Ophelia, aki felfedi, hogy várandós (az apa ugyanúgy lehet Hamlet, ahogy a testvér, Laertes). Opheliának ebben a Hamletben gyilkosai vannak, Rosencrantz és Guildenstern, akik utána vetített „rádióműsorban” beszélik meg, milyen temetése is lehetne egy ilyen lánynak. Közben az előtérben hatalmas koponyákat hoznak (az egyikük lesz Szegény Yorick, a cella tetejére cipelve), plexisír emelkedik, erre a temetésre pedig még Hamlet is visszatér.

A párbajnál kékköteles boxring ereszkedik alá, Laertes teljes boxöltözetben, Hamlet csupán kesztyűben imitál kínosan hosszúra nyúló, bágyadt összecsapást, ámde hiába, végül mindenkit leszúrnak vagy lelőnek Fortinbras színre rohanó katonái. Ebbe az apokaliptikusnak szánt jelenetbe sétál be a várandós Ophelia, aki imígyen vagy megmenekült, vagy szellemként jár vissza nyughatatlan lelkét csillapítandó. Az addig Hamlet cellájában ücsörgő gyermekeket felviszi a tetőre, a kislány újfent hegedül, majd gépi gyerekhang monológjára újra begurul a kerekesszékes alak. Gyorsan pergő, sokat akaró előadás a fesztivál expozíciójának kiváló, hisz a SHOWCASE ideje alatt utoljára december 10-én játszott Hamlet mindazon témákat felsorakoztatja, melynek variánsai az összes többi előadásban is jelen vannak.

Vasárnap, december 5-én, 17 órától két programmal kedveskedett a kolozsvári teátrum az érdeklődőknek. Az emeleti előtérben egy többszörös kötet- és lapszám-bemutatóval készültek, melynek első programpontjaként Florica Ichim színházi antológiája került nézői tekintetek kereszttüzébe. A Beszélgetés Vlad Mugurral című alkotás voltaképpen három kötetet foglal magába: az első Mugur Mester személyéről, a másik a Mester és a Hamlet viszonyáról, a harmadik pedig a rendező és a rendezett viszonyáról mesél. A következő bemutatott munka Ioana Anghel fordításában jelent meg, Kortárs spanyol színház 2010-2020. címmel, mely hat spanyolajkú drámaíró nyolc munkájának válogatását tartalmazza. Az esemény a Teatrul Azi folyóirat 2021/12. számának bemutatójával zárult.

Ugyanebben az időpontban a Stúdióban játszották Visky András önéletrajzi ihletésű Pornó – Feleségem története című drámáját, Árkosi Árpád rendezésében, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójaként. A Pornó egy Cári Tibor-féle babaház-zenés, tematikájában igencsak kemény előadás, a politikai pornográfiáról, az emberi élet lemeztelenedéséről, illetve a halál fölötti uralkodás kétségességéről, mindezt egy rendkívül szerethető karakter tolmácsolásában. A névtelen nőalak (Imre Éva) egyrészes, koszos-rozsdaszín munkásoverálban érkezik a közönség elé, zsákot cipelve. A titkosszolgálati aktákban csak „Pornó” néven emlegetett színésznőt (mivelhogy a karakternek szintén ez a foglalkozása) két, öltözésre használt, fekete ruháskocsi keretezi, mígnem a nő minden teatralitásával „Fényt!” kér. A mögötte hirtelen egybeolvadó mindenben a színpad elejére tolják a szekrényeket, a színpadi szolgák csupasz arca és kezei villannak a sötétben. Ugyanolyan résztvevői ők is az előadásnak, mint a színészek.

Pornó kicsi koszosoknak, verebecskéknek, utcagyerekeknek játszik, mialatt ügyesen beadott fényeffektes vakuvillanások követik. Ő lehet Picur, a tökéletes, néma angyal, „ezt küldték [hozzá], vagy [rá]”. Pornó alkotótársa, Anti (Sinkó Ferenc) piros patchwork-overálos, maszkos alak, kinek segítségével két zsákból cipőket pakol a színpad elejére, némi Dunapart-áthallással. Anti ugyan figyelmezteti Pornót sötétbe burkolódzó követőjének szándékaira, ámde a nő a belbiztonság problematikáját játékból a test biztonságaként értelmezi, azon mélázva, „mennyi sötétség [van] a testben”. Tudja, ha kér engedélyt, ha nem, követik, így csupán teszi a dolgát: az oldalt álló fémhordókba rejtett kosarakból vászonba tekert kenyeret vesz elő, ezt rakosgatja a „színházban a színház”-előadás kezdetéig. Az utcaszínházi performansz (A kopasz énekesnő kétszereplős verziója) előtt még megismerkedhetünk egy újabb árnyalakkal, a nő későbbi férjeként megjelenő Kézzel, az Emberrel, kinek nevét a színésznő nem is akarja tudni.

 

5._Porn__.jpg
Pornó

 

Cilinder, boa, tollas kalap kerül elő, és az angolok angolkodása közepette hangalámondás sorolja Pornó „bűneit”, ahogy utcai előadása „az álságos nyugati demokráciák orcátlan dicsőítése”, Anti meg voltaképp nem Antal, és beceneve is csak rendszerellenességének hozadéka. A performansz végén a nő a cipőkbe kenyeret dob (ehhez a jelentés szerint pástétomkonzerv meg adományruha is jár), majd ragyogó arccal jelenti be állapotát. Habár erre a jelenetre a képzelt Kéz is visszatér, mégis olyan, mintha a magzat szeplőtelenül foganna, és a férfi, a „szárnyas, hófehér szarvasmarha” csupán egy lenne a nagy Világosító illúziói közül. Sinkó Ferenc ezen a ponton újabb komikus figura bőrét veszi magára: a szintén általa alakított Görény szomszéd átkopog Pornóhoz a fogantatás éjszakáján, maszkos, műhasa van, selypít, szövege kellemesen visszhangzik a falakról. A zubogó zuhanyzó az öltözőkocsik létráiból áll, itt tudja meg a nő, hogy poloskát helyeztek el a padlásszobájukban, így külön a „poloskásoknak” dedikálja a következő szerelmi aktust. A férfi eztán kalapját a hasán tartva kisétál a fényből, innentől az Ember csak keresendő.

„Nem félni tilos”, hangzik, majd az Emberhiány átcsap Embertelenségbe, a temetésen pedig a nő már születendő gyermekét szólítja: „Fiatalember, ezt most ki kellene bírnod”. Feketére festékezett fehér ruhát és kis, fekete fátylat hoznak, átöltözik, a Nyulak kertjében temetnek, melynek végén az özvegy hosszú, fehér függönybe csavarodik, magzatja pedig belehal testébe. Hangalámondás utal az esettel foglalkozó nyugati sajtóra, mígnem ugyanez a tér kórházzá változik, ahol pestisdoktor-maszkos orvos beszél a szeptikus sokk küszöbéről, illetve az utcai harcok sebesültjeinek ellátása miatt lehetetlen operációról. Így „ment el a benne lakó Férfiú”, a Napraforgók szeme láttára, az Ember Anyja pedig babát gyúr a fátylából és a fent csücsülő, apró csontváz aláereszkedéséig vezényli a szívhasadás búcsúkórusát.

Ahogy Visky András jegyzi a Pornóval kapcsolatban, a „diktatúra / nem kivételes állapot, / az a kivételes, ha nincs, / ha nem diktatúra van, / hanem szabad a tér.” E gondolatra kiválóan rímelt az est következő előadása, Eugène Ionesco Macbett-je, melynek középpontjába a rendező, Silviu Purcărete, illetve az ebben a munkafolyamatban dramaturgként tevékenykedő Visky jóvoltából „az abszurdba hajló, brutalizált közélet átvilágítása és leleplezése” kerül. A nagyterem helyett mintha a Moulin Rouge-ba lépne a néző: hátul egy nagy kapu, kétoldalt egy-egy ajtó, mind piros villanykörték seregével keretezve, távolról tátott szájú halálfejnek tűnnek. Enyhe füst lengedez, a hátsó falakon félig lecibált szörny-festmények, mintha street art-művészek efemer alkotásai volnának. Elől kusza szélű emelvényrendszer, ahova szélfúváshangra aktatáskás urak érkeznek, s masíroznak tovább a bajszos, halványlila arcú Duncan király (Bács Miklós) festménye elé.

Kifacsart nagyúri világot látunk, akár elvtársi is lehetne, uniformizált, távolról egyarcúnak tetsző embereivel. A nézőtér két oldalát elválasztó sikátorból fehérre festett arcú, poros bohócruhás nő, Clown (Kántor Melinda) érkezik, limonádét árul. A nyugodt expozícióra vágyót szirénagép vijjogása és vörös fény szakítja ki a pilledt prekoncepciókból. A „fegyverszünetet” masírozás, harc hangjai követik, melynek az összes színpadra futóból csak Clown marad. Az abszurd jelenetsorból már csupán a Kaszás (Balla Szabolcs) hiányzott, mellette négyen kúsznak, az apokalipszis angyalai. Komikus kis közjátékban a lábát rázó bohócot az általa limonádénak csúfolt lóhúggyal itatják, majd kivégzik, kár, hogy „nincs több föld, hogy eltemesse a holtakat”. Macbett (Bogdán Zsolt) belelő az agonizáló bohócba, de egyébként reméli, nem ölt meg barátokat véletlenül. Szövegeit és mozdulatait Banco úr (Viola Gábor) ismétli, aki akár Macbett is lehetne, sőt, úgy egyáltalában, ebben az előadásban igazán lehetne bárki a másik, talán a női karaktereket kivéve, akik ugyan máshogy, de azonos mértékben nyakatekerten ugyanolyanok.

Lady Duncan (Vindis Andrea) steampunk-öltözetben érkezik, s míg a sarkában igyekvő komornák (Pethő Anikó és Román Eszter) dohányoznak, ő távcsövével kémleli a csatát. A csata ez esetben a nézőtéren zajlik, Glamiss és Candor (Dimény Áron és Váta Lóránd) pedig még élnek, a király bosszúságára. Candort sikerül elfogni, zsákba csavarva a színre vezetik, majd némi Stihl láncfűrész-intermezzót követően fejét az aknába vetik. Hiába, százharminchétezer katonát még ki kéne végezni, erre a hírre pedig természetesen fejeket dobnak Candoré után, a hírnök pedig levágja saját fejét, anélkül jön vissza, majd maga dobja ki azt. E fejetlenségbe csöppen a Bancót kereső banya-duett, akikhez harmadik is csatlakozik, akárha a Purcărete-féle Tragédia három Luciferje lenne színen. Bőröndöt cipelnek, az azonban nem derül ki, mi van bennük, így a jelenség akár a hatalomból menekülő metaforájaként is értelmezhető (amellett, hogy ez a shakespeare-i csomag). Glamiss halálhíre csillagjóslatos konfettikkel érkezik, a boszorkányok pedig nőkké változnak: az ál-Lady Duncanen hosszú, csillogó, alul rojtos ruha, a két ál-komornán meg rövid, kétrészes ruha és combfix feszül. „Én leszek a te rabszolgád”, szól az úrnő Macbetthez, a jelenet kicsit Leia hercegnős, de az előadás alapjáratú abszurditásához képest csöppet sem túlzó.

 

6._Macbett.jpg
Macbett

 

A politikai játszmák és a korrumpálhatóság el-nem-érthető áthallásai mellett megjelennek még a színen tojások, törhetők, törtetők, a vágyott trón pedig a történet szereplőihez hasonlóan kisszerű: egy kárpitozott kisszék. Clown flapperruhában tányérokat hoz, hátára sokat sejtetőn seprű van kötve, Lord és Lady Duncan tányérokat törnek, amúgy feszültséglevezetve, az otthoni teret szimbolizálva a szín hátsó részében. A váltott nő, Lady Duncan Lady Macbettként emelkedik ki a füstből, Banco papként koronáz, Duncan szeméig csúszik a korona, s nem ezért, de meggyilkolják. Macbett leül az első sorba, kihallgat, kalapja a mellette ülő néző fejére kerül, ami, mint minden más, „alkotmányos szempontból lehetetlen, mert politikailag inkorrekt”. Banco nőtlen, de uralkodók őse lesz, „a szürke eminenciás”, így kénytelenek herélni, piros pingponglabdák pattognak a poros porondon. Duncan fia erre a káoszra ér haza Karthágóból, látva, ahogy hátul apja képét váltja előbb Chaplin, majd Hitler, Trump, Einstein, Mickey egér, Ionesco, és végül a színészeket elzavaró építők.

Az úri élet nehézségének ábrázolását tűzte ki céljául a december 6-án játszott Cseresznyéskert rendezője, Yuri Kordonsky is. Kifelé nyújtózó, rombusz alakú, hátul irreálisan nagy, optikai illúziónak tetsző ajtós, kőmosott vászonfalas (e falak százéves szekrényt rejtenek ám!) színkép várja a házba tévedőket, a sarkokban széktornyokkal. A székek közül kieső öreg Firsznél (Dimény Áron), már csak a szobába szaladó kiskutya, meg az azt kergető, mosolygósan cserfes Dunyása (Román Eszter) és Szemjon Pantyelejevics Jepihodov nyikorgó feltűnése nagyobb meglepetés. Mind a vonat és egyben a ház úrnőjének, a bohém Ljubov Andrejevna Ranyevszkajának (Kézdi Imola) érkezését várják. Jása (Viola Gábor), aki egyébiránt Dunyasának csapja a szelet, „szépen, meg érzéssel, csak érthetetlenül”, szintén tiszteletét teszi majd náluk. A hazaérkezők ládák, kalapok, oldalra sorakoztatott gumicsizmák, hosszú bundák forgatagában megállapítják, hogy minden egészen olyan, mint volt. A púderpompás, csehovi csöndes családi pillanatot egy gumicsirke sípolása szakítja meg, majd egy csészealj is összetörik, az első a sok közül. Ljuba gyermekei, a Párizsban nevelkedett Ánya (Tőtszegi Zsuzsa) és az otthonmaradt Várja (Imre Éva) bájos babáknak tetszenek a színen. Annál meglepőbb az erő Várja szavaiban, melyre hasonlóképp zsigeri jelenetsorban Ljuba a szeretőjétől kapott távirat olvasása közben kezével tortát töm szájába.

 

7._Csereszny__skert.jpg
Cseresznyéskert

 

Ügyes megoldás a lapra szerelt minikert, csupasz cseresznyefákkal, melyet a nézők felől megvilágítva a hátsó falakra nagyítanak, majd hagyják árnyjátékszerű zúgásába veszni Ljuba testvérének, Gajevnek (Bogdán Zsolt) madárhangjait. A vizuális líraiságot fokozva sejlik át a vászonfalakon több tucat magasba függesztett lámpa fénye, melyek alatt Ljuba halott édesanyja (Vindis Andrea) és vízbe veszett gyermeke, Grisa (Lőrincz-Szabó Venczel) elevenedik meg. Álmából egy másik álomkép, egy magasba emelt, füstös hajómakett és a „Zúg a Volga” taktusai ráznak föl, tóparti jelenetet felvezetvén. Dunyása ruháját levetve, fehér egyrészesben fut a vízbe, hatalmas kacajjal, Jása utána, a nézőtér hátuljában bevizezik magukat, majd futnak vissza. Szivaroznak, egymáson egyensúlygyakorlatoznak, a jelenet még az előzőeknél is édesebb. Ljuba érkezik, újfent beragyogja a teret csinos szoknyájában, és helyes, körsarkú cipőcskéiben, kis hajót hajtogat a távoli szerető táviratából, Ánya rohan felé. Úgy általában rengeteget futnak ide-oda a Cseresznyéskert szereplői, még ha ok nélkül is, nem hiába, hisz látványra gyönyörűek. Este ezek a szép emberek lámpa-csillagfénnyel megvilágított poharakkal zenélnek, táncolnak, énekelnek a ház körül, az aszketikus Várja titokban, egyedül. Sarlotta Ivanovna, a nevelőnő (Kántor Melinda) meggypiros csillámos ruhában emelkedik ki a cseresznyevirágszínű környezetből: három galambot varázsol, ők az anya (Ljuba vagy Ljubáé), a fiú meg a szentlélek.

A varázslatból Jermolaj Alekszejevics Lopahin (Váta Lóránd) ébreszt, ki új főhősként és birtokosként, magántulajdonába bolondulva, körberohanja a színházat, üvölt, a színpadot csókolgatja és nyalja, így nem csoda, hogy Várja undorodva adja oda neki a kulcsot. A férfi eztán zenét kér, táncra buzdítja a többieket, ám csak Ljuba táncol, kínos udvariassággal, mígnem a férfi elesik, s vérző orrát ugyanúgy mossák meg, ahogy az előadás kezdetén. A keserédes keret után a Cseresznyéskert csöndes pátoszba fordul: Firsz fehérbe öltözött monológja után focizni kezd Grisával, elhagyva ezzel a lassan hömpölygő életet. Üröm az örömben azonban, hogy az elhangzó vendégszövegek Rilkétől és a főszerepre kiváló érzékkel választott Kézdi Imolától származnak, így az alapvetően lírai hangvétel nem csupán Csehov érdeme.

A SHOWCASE egyetlen zenés előadása a december 7-én játszott Állatfarm, mely Orwellt csupán nyomokban, Erős Ervint, Klemm Dávidot és Lénárd Róbertet viszont annál inkább tartalmaz. A Puskás Zoltán rendezésében látható, a rockopera és a musical hangzásvilágát fuzionáló produkció ősbemutatója 2021 májusában volt, és nevetteti azóta is sírva a politikailag érzékenyebb nézőket. Az előadás elején a Major a Gazda (Fogarasi Alpár) tulajdona, ezt rejti hullámos, műanyag vasfüggöny, rajta kis ajtó, előtte T-alakban rácsos-emelvényes korlát. Állatai sztrájkba léptek, mivel nem akarnak többé ostorcsapásra „dolgozni, mint a ló”, és már nem biztosak abban, hogy Kockacukorország el fog jönni.

A zenés-táncos szatíra elején a néhai hízó, az Őrnagy szavait idézi Hógolyó disznó (Farkas Loránd), és ígéri, „a kert végén ott vár a forradalom”, a békéhez pedig a négynapos munkahét vezet. Napóleon (Viola Gábor) és Hógolyó koholják az Óltársak (nem tudjuk nem oltásnak hallani) Ólkotmányát, melyet kinek-kinek kedvezve később módosítanak. Egyelőre azonban csak a kezdeti manifesztó egyszerűsödik, az egyből a Disznóság mellé álló Birkák (Marosán Csaba és Kali Andrea) kedvéért. Habár nem tudni, a Gazda elkergetése után állataink miért is szeretnének jól teljesíteni, mindenesetre a trágyázást mindenki örömmel vállalná. A földhözragadt jószágok közül valaki mindig cenzúrázza Mózest, a punk hollót (Albert Csilla) aki médiakontentet gyárt, és voltaképp nem is akkora punk, mivel hírei előbb-utóbb kimerülnek egy-egy meteorológiai jelentésben, mialatt Napóleon ármánykodásait gyakorlatilag az előadás elejétől elhallgatja. Azt is, ahogy a disznó két kiskutyát (Lőrincz-Szabó Venczel és Magyari Gusztáv-Tivadar) nevel vérebbé (Gedő Zsolt és Kiss Tamás). Hasonló sziporkák mellett a politikailag hevült Állatfarm egyetlen mélypontja egy lírai betét, melyben Mollie, a kanca (Vindis Andrea) fakad enyhén fals dalra a narancs fényben. Habár jobbnak tartja magát a többinél, olyan kifejezésekkel csapkodja a legyeket, mint „szexi kantár”, „prolibagázs”, vagy a rémes „lájkoljon”. Ezek után a felépült és szalagátvágósan átadott szélmalom árnyékában koholt „sonkasci-fi” már csak mosolyogtat.

 

8.___llatfarm.jpg
Állatfarm

 

Hógolyó elkergetése után Napóleon kezet ráz az Emberrel, Nyaffy Úrral (Laczkó Vass Róbert), és, mivelhogy „az Állatfarm jobban teljesít”, még narancsot is termesztenek, melynek méretéről és színéről nem áll módunkban tájékoztatást adni. Napóleonékról azt pletykálják, hogy „egérmigránst engedtek a nagy ólba”, és fent van az akoldal hírfolyamán az is, hogy a disznó „betegséget talál ki, majd vakcinát”, meg ahol „farkincája lendül, ott a határzár”. Ezek az enigmatikus „tudjukok” olyan aktuálpolitikai kiszóláshoz is vezetnek, mint az abortuszkérdés („az nem gyerek, csak tojás”), melyben az előadás legbámulatosabban állatokat játszó lényei, a pacifista Tyúkok (Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa, Román Eszter, Imre Éva) is érdekeltek. MC Cica (Pethő Anikó), az ellenzéki sajtó utcán nevelkedett, lezser allegóriája „Szárnyakat a magasba!”-kiáltásával áll melléjük, és protestál, hogy „csokornyakkendő a disznón, mikor meglátom, hányok”.

Állatéletbe kerül a farmon gyakorlatilag minden, hisz „nincsenek új dalok, csak új szöveg van”, és még a Disznószőr Érdemrendet is Arisztotelész, a vietnámi csüngőhasú malac kapja. Itt is vannak egyenlőek, meg vannak egyenlőbbek, de talán a legegyenlőbb az a fehérbe öltöztetett fiú, aki az előadás végén az emelvény végére sétálva maszklevétellel lázad. Az Állatfarm ugyan szóhasználatában kissé fülsértően modernkedő, egyébiránt fájóan aktuális és kifejezetten szellemes előadás, olyan igazi agymenés, melyet az is élvezetesnek találhat, aki maszk helyett szemellenzőt levéve magára ismerne.

A miniévad utolsó nem-előadása ifj. Vidnyánszky Attila december 8-án játszott Rómeó és Júliája volt.  Igen, vagyis nem, nem-előadás, ahogy a fiatal vendégrendezőtől olvasható a Rómeó és Júlia nem-előadásfüzetében, ez a verzió „nem Rómeó és Júlia, nem előadás, reméljük, nem is lehet majd annak tekinteni”. Talán valóban nem: látványosság. Már az is gyanús, hogy lábzsákokat osztogató közönségfogadók várják a kolozsvári színházba érkezőket, kiknek vezetésével a nézők elébb a nagyszínpad nézőterén, majd egy, a színpadra épített, akvamarinkék fürdőházban találják magukat. Itt a meztelenkosztümös, ifjú veronaiaknak (Román Eszter és Kiss Tamás) „két órájuk van, hogy jól megszeretgessék egymást” a párás levegőn részegülve, hisz „immár az új vágy szenvedélye ég, / S a régi lángnak el kell húnynia. / A vágyva vágyott ideál se szép, / Csak ő a szép: a zsenge Júlia.” Ez a hol rendezőileg utasított, hogy improvizatív sürgetés időről-időre emlékezteti a közönség-közösséget arra, hogy színházban vannak, és ízig-vérig látványosságban lesz részük. A színészek ugyanis személyes teret abszolút nem tisztelve mozogják be a nézők közti űröket, macerálnak, fintorognak, ölelgetnek, udvarolnak, meg szabógergőket kérdezgetnek arról, hogy a „fiók” pontos vagy elipszilonos „j”-e, de reszponzívabb nézőre találva fel is kiáltanak, hogy az előadás „nem interaktív”.

Cirkuszszerű, amfiteátrumféle, lelátós, paradicsomi állapotokat idéző építményre csapódnak a Rómeó és Júliától egyre távolabbi poénok, teljességgel hétköznapi szövegmondásban, melyek nagy részét a gyermekkorát bel-Erdélyben töltő Hercegnek (Váta Lóránd) köszönhetjük. A többi szereplőhöz hasonlóan elébb fürdőlepedőbe csavart, „kakaskát” mutatni nem akaró Herceg egy idő után olaszul beszélő Cupidoként, immáron piros flitteres high fashion-hacukában hirdeti a szabad szerelmet és az erotikus masszázs jótékony hatásait. Az általa irányított, Kiss Zsuzsánna jelmeztervezőt ünneplő glittergaleri kacagtató része a néhol médiumként „funkcionáló”, ál-ázsiai, mindenféle tájszólásban beszélő, tömött mellű Benvolio (Gedő Zsolt), a Kacor királyként is szívdöglesztő, kiváló mozgású Mercutio (Imre Éva), az előbb frusztrált Montague-, majd drogos partigép Capulet-pár (Szűcs Ervin és Kézdi Imola), meg rokonuk, a dühkezelési tanfolyamról szalajtott, teafüggő Tybalt (Bodolai Balázs) is. Valamelyest kívülállóként, de a saját „szimbólumrendszerükben” tökéletesen mozgó karaktere a szégyenítően szép testű Dajka (Albert Csilla), a szomorú bohóc, Lőrinc barát (Bogdán Zsolt), az előadás leghatalmasabb sikításait kiváltó, csonkakezű, félvak Patikárius (szintén Bodolai Balázs), meg Capuleték kegyeltje, a meglepően jellegtelen Páris (Farkas Loránd).

 

9._R__me_____s_J__lia.jpg
Rómeó és Júlia


Habár a shakespeare-i világot feszegető előadás igazán pimasz, élveteg, és rendkívüli módon kortárs tisztelgés az angol bárd előtt, a Rómeó és Júlia épp a két címszereplő „használata” miatt válik igazán egyedivé. Ebben a verzióban a fiatalok nincsenek idealizálva, gyermeki, tudattalan szerelmüket senki nem próbálja megfilozofálni, mélységekkel megtölteni, csak hagyják őket szeretni, és néhány ismétlődő, ám más szereplőkkel egymásra találó jelenetből az is világossá válik, hogy helyükön tulajdonképp bárki állhatna. Végre egy szerelem, mely nincs teatralizálva, sőt, kifejezetten a környezet az, mely szolgáltatja és indokolja helyzetük drámaiságát, azzal együtt, hogy a népdalzenész Rómeó és a mézédes Júlia a Bukaresti Nagycirkusz és a Budapesti Fővárosi Nagycirkusz színeiben egy ponton a közönség fölött lógnak egy kötélen. Júlia egyébiránt az előadás végén tömeggyilkossá válik, ezzel csavarva egy utolsót mindazon az ártatlan bravúron, mely három órán át ragasztja a néző szájának szögleteit az egyén fülei mellé.

Amint a föntebbiek mutatják, a SHOWCASE 2021 példaként állhat a színházi szféra előtt: a kolozsvári teátrum évadépítése egészen egyedülálló. Amellett, hogy van áthallás nem csupán a műsorra tűzött előadások, hanem az aktuális közéleti-politikai viszonyok között, a színészfoglalkoztatás mind a terhelés mennyiségében, mind pedig a szereposztások fejlesztő hatásában tudatos.

A miniévad megvalósulását többek között Magyarország Kormánya, Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa, valamint a Bethlen Gábor Alap támogatta, társszervezője pedig a Corvineum Alapítvány volt.

 

A képek forrása a Kolozsvári Állami Magyar Színház archívuma.

 


Főoldal

2021. december 20.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png