Becsy András
Bevezetés a nosztalgiába, avagy csak a szépre emlékezem
Új évbe léptünk, 2010 a sorszáma, persze csak Krisztus után, és az a gyanúm, hogy emlékezetes év lesz épp az emlékezés végett, ugyanis húsz esztendő előtt (kissé márais) volt az első szabad választás.
Esterházy Péter egy televíziós riportban beszélt a nosztalgia alattomosságáról. Mint mondta, megtéveszti az írót, sorait hamis mederbe tereli, mert egy sosemvolt világ ajtaját nyitja ki számára, hitelességét veszíti az írás, és így az olvasót is becsapja. A nosztalgia ellen kell írni, különben nem szépirodalmi lesz a mű, hanem csak egy ponyvaregény. És milyen igaza van!
Krúdy néhány Szindbád-novelláját olvasgattam a minap, és rá kellett jönnöm, hogy szóról szóra Esterházy gondolata integet ki belőlük. Egy csalfa látomás, érzés, a nosztalgia repíti a főhőst korábbi tetteinek színhelyére (Tetthely), ahol már nem azt találja, amit hátrahagyott. Felháborítóan tovább mert élni beleegyezése nélkül a város, az asszonnyá lett lányok sóhajtoznak egy kicsit, aztán kitessékelik a hívatlan vendéget, amikor hazatér a férjük. A novellák a nosztalgia ellen (is) szólnak, Szindbád az ő áldozata, de a hajós sosem nyugszik, reméli, hogy egyszer mégis megleli azt a jelent, ami álmai múltja. Krúdy megmosolyogtatja szeretett hősét, akinek gyöngeségeit látja, de elnézi az olvasó. A nosztalgia álnokságát írja meg. (Nem tud valaki a nosztalgiára egy szinonimát? Most már jól jönne!)
Márai azt írta Krúdyról, hogy olyan múltról írt, ami sosem létezett. (Azért Márai sem szerénykedett, úgy gondolta, hogy csak ő tudja a tutit.)
És itt van nekünk 1990, az a Krisztus utáni felejthetetlen esztendő! Nosztalgia nélküli év volt. A jelen, és főképp a jövő tartotta izgalomban az embereket. Mindenkinek volt egy megoldó kulcs a kezében, mindenki tudta a tutit, és gyanította az odavezető helyes utat.
Szerettem ezt az évet, egy végzős osztály diákja futkosott oda-vissza a lányok és a politika között.
Jó év volt.
Nosztalgiával gondolok rá vissza.
