Toroczkay András
Dilemma
Plakát, mosoly mögé bújt
sértődékeny kisfiú.
Hatalmas, hideg síkvidék a szem mögött.
Azon a koratavaszi estén dőlt el a kisvárosban
minden. Mint leomlásra ítélt ház fala.
A fekete golyó, mikor a zöld
posztón gurult, a füstös, sötét helyen.
Lomha jazz szólt, legmélyén dübörgő zúgás.
És akkor legalább milliárdszor
milliárd sejtetek is összecsattant.
Hirtelen Ady jutott eszembe,
de nem Endre, ez csak egy
becenév volt ott, néhány fonéma
véletlen összekoccanása,
néhány egész más felé mutató jel,
semmi súlya az egésznek,
mikor azzal a bosszúhímmel
ott, a Casino hideg kövén táncoltál.
De azt hiszem, akkor dőlt el egy dilemma.
És én csak mosolyogtam,
hogy azt hiszed, már nem
velem vagy. És tévedtem.
Aztán újra tévedtem, mikor te
már régen rájöttél tévedésedre,
és harmadszor is, és ki tudja,
még hányszor, és mióta nem tudjuk
szinkronba hozni tévedéseink.
Csak a hideg mező nő mögöttünk.
És én nem tudom, ki kivel van.
Néma vers
Mikor még nem folyt szét
az arcod ennyire, mikor még
nem folyt ennyire szét gyönyörű
tekinteted, és alakod volt, mikor
testedben még ott volt a lehetőség,
jelentettél valamit. Akkor, azokban
az években, mikor még öregebb
voltál, bölcsebb is mindannyiunknál,
mikor dohányfüstös pulcsid naponta
nézhettem, jelentettél valamit,
emlékszem. Mostanra már csak
az emlék vagy, csak az emlék
vagy vitákról. Még az a vörös sálas,
török vámpír a Ködlámpa pultjánál
is reálisabb, mint te, te csak a múlt
alkatrésze, sorsom, vagy szánalmas,
mindennapos másnapos apokalipszisem
díszlete, együgyű tanúja voltál. Láttad,
leszakadt gombom, de te inkább
résekben sárga cérnacafat lettél,
csak hallgattál, tenni sem tettél
ellene, mindig csak bámultál.
És lassacskán elfelejtelek. Az
az őszibarack is ilyen súlyosan
gurulhatott a villamospadlón
az összesajtolódott, miniatűr
csillagokon keresztül.
megjelent a Bárka 2009/2. számában
