Fekete Vince
Gyermekkor
Nem mezítláb cipőben jártam
télen sokszor lucskossá áztam
árkon és bokron s patakmedren
álmomban a folyóig mentem
Bárhogy is volt de - most már emlék -
mintha most is gyakran ott mennék
fiammal hol apámmal akkor
nyári estéken alkonyatkor
Emlék
jókor indultak
kora nyár volt
még sziporkázott
fenn a mennybolt
s a holdfényben a
palánkdeszkák
katonás rendje
foszforeszkált
harmatos füvön
mint a holtak
oly hangtalan
gyalogoltak
férfiak nők és
egy-két gyermek
gyűjteni gombát
s szedret mentek
fenyőrügy eper
som és málna
került kosárba
tarisznyába
ebédkor majd egy
forrás mellett
szalonnáztak és
megpihentek
Egres-kút Réz-kút
s a Vadorom
környéke szép-szép
gyermekkorom
vagyok úgy most is
sokszor százszor
indulok reggel
régi pásztor
velük akik már
rég meghaltak
de jönnek mégis
velem tartnak
Valahol túl a fák hegyén
„csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott"
mint egy villanó pengeél
a fagy szikrája felragyog
valahol túl a fák hegyén
hol gyújtják-oltják csillagod
valaki némán ott lebeg
a fák szikrázó hegyén túl
mondják hogy ő a félelem
ki könnyű kézzel felénk nyúl
csak az nem fél kit a remény
pisla világa elhagyott
s nem gyújt meg neki már az ég
boltozatán egy csillagot
ki gyújtja s oltja életed
villantja veszti csillagod
mondják a lenti porszemek
kiket tán végképp itt hagyott
valaki száll a fák hegyén
hegyen tűzön és tengeren
s nem marad már csak a remény
csak a titok s a sejtelem
Megejelent a Bárka 2009/2. számában
