Aczél Géza
verstévesztés
évek óta fullasztó gombóc ül a torkomon krákogok hozzá nagyokat de csak hagyom
a levegőért vívott bősz csatát magától kibomlani a lazán olvasott szakirodalom szerint
a kehes tüdő végső zihálásáról hallani netán gégén virul az a valami ami majd megfojt
ám kívülről ma még virtuális restség mivel évtizedek óta dobálom szemétbe a papírt
ha felkiáltó jelein sok a piros festék és az egészségügyi munkások alja miként a híg
egzisztencialisták jóságos közönye hajtana a másodosztályú ravatalra hosszasan sikált
betonkádakban utólag tudva meg az igazat az átmeneti viaszos árú valóban fennakadt
egy-két jegyzőkönyvezendő bajon de ettől még nem lesz hülye tömegeket mámorító
forradalom se a biológiai tanácstalanságnak vége hisz mint vágott malacban pang a vér
a szegy és az áll között nem liftez a gége a döntésnek nincs kockázata a kihűlt test
gondosan elzárva marad a minimál béresek pedig mehetnek haza vagy a kocsmába
mivel a napi látvány nem éppen kirakatba való a fáradt vízióban persze nem az a jó
hogy előre követjük a véget itt hagyva egy libegő hintában ránk lépett önző utódokat
és zsémbes feleséget netán az értelmet magát most csak egy szálat húzok ki a foszló
szövetből mi lesz a versekkel odaát ami egyszerre matéria és hosszú bizakodással
veteményezett szellemi minek anyagba döngölt fonákját ha más nem a mikro-filosz
előbb-utóbb felleli dicsőséges esetekben lábjegyzeteli ám a törékeny ihletnek ekkor
már nincsen teste más szól bele a díszmenetbe más szeretné bekeríteni azt a törvényt
mely benned hiteket ölt még s ha egzotikus partokra léptél volt még föltámadása
szóval csak itt felejtesz valamit minek nem marad rögzíthető mása csak a némaság
vagy az elszivárgott lélek fontoskodó elméletekkel leöntött új magánya mikor a szűk
téridőből kifelé lépkedsz s oszló pólusaidon lebegteted néhány kémiai folyamatban
azt a messzeséget melyből a kamaszkori kínrímek visszakelepelnek ismeretlen tág
dimenziókat bontva a gyanútlan kisgyereknek ki csak anyák napi köszöntőt szeretett
volna meg születésnapi ajándékot a megfáradt jó öregnek s talán a szétkopott iskolai
ünnepségeken fennmaradni túlbuzgóságból ott aratni hol a nyelvnek még nincsen méhe
aztán hazamenni lebbencsleveses ebédre vagy húst keresve fölturkálni a tarhonyát
s mikor már azt hitted nincs tovább az íráskényszer belső rendje mint egy kipattant
díszes szelence titka megsápadt szétesett - viszonyítások apró kudarcai kezdték lassan
fojtogatni a verstermő helyzetet s az ihlet naiv kis tárnáiba a tisztes tanulás rendjében
besomfordáltak a klasszikusok panaszra persze semmi ok azóta is úszkálok a fényes
allúziókban ám csak az operettes szerelmi illúzióknak köszönhetem hogy vékonyka
tollam tovább fogott összes zsigereim rákenve a gyűrött papírra ha a harmadikról
közönyösen rám csukták a lenge függönyös ablakot remegő kézzel dokumentálva
az érzésnek nincs igazsága a túlcsordult lelkületű kamasz árva fenébe a líra zsarolása
és a kockás füzetek már a megyei újság az ami nem ereszt s az egyetemi tárogató
lassan elfutni volna jó hisz a benti kötéseknek még semmi árja ki látja még menve
a menzára fejedben bokrokban a képek míg szürcsölöd a káposztás ebédet és arra
gondolsz szép lenne költőnek lenni könyvet lobogtatva eldicsekedni irigy embereknek
netán átszellemülten és szórakozottan gondosan tervezve kopottan kitenni kokárdaként
a készülő verset s várni hogy megszégyenülten majd elmerengjek hosszú évtizedek
múlva mikor már végképp nem tudom miként hull az érett költemény fáradt ölembe
Megjelent a Bárka 2009/2. számában
