Versek

 

 5._Mark___B__la.jpg

 

Markó Béla

 

Ceruzacsonk


Körbeálltuk a megyei első titkár hatalmas
íróasztalát. Nem volt már sehol a megye
első embere. Félórával azelőtt egy rémült,
véresre vert férfit hoztak be az irodába
a felajzott tüntetők. Hogy ő a párttitkár.
Hamar kiderült, hogy csak banktisztviselő.
Ismerte valaki. Megzavarták a forradalmi
tanács ülését. Illetve meg sem kezdődött
még az ülés, próbáltuk letisztázni az előző
este hirtelenjében papírra vetett névsort.
Egy kócos magyar lány ült az íróasztalnál,
ott álltam közvetlenül mögötte. Volt egy
másik lány is, ide-oda rohangált, állandóan
közbeszólt, izgatottan hadonászott. Talán
az ortodox pópa lánya. Nem szeretett minket.
Valamivel többen voltunk magyarok a listán.
Majd néhány év múlva ismét ők lettek többen.
Egyébként egy nappal ezelőtt a mindenható
még vigyázott a város etnikai arányaira.
Kissé el is túlozta. Négy magyar, két román
halott. Láttam, hogy a magyar lány halántéka
gyöngyözik az izzadságtól. Kialvatlannak
és ápolatlannak tűnt. De ilyen a forradalom.
Ceruzacsonkot markolt görcsösen. Véste
a neveket a papírra. Néha kidugta a nyelvét.
Nehezen haladt, időnként visszakérdezett.
Hol magyarul, hol románul válaszoltak.
Most még alig volt vita. Kitört a ceruza hegye.
Fogalmam sincs, miért nem volt ott semmi
más írószer. Talán azt is összeszedték tegnap,
amikor elfoglalták a székházat. Akárcsak a
szekrényekből a kávét, a cigarettát, a vodkát
és a szalámit. Valakinek volt egy bicskája,
meghegyezték a ceruzacsonkot. Lehetett
folytatni a forradalmat. Persze Kalasnyikov
már nem volt senkinél. Szuronnyal úgysem
lehet ceruzát hegyezni. Vagy ki tudja. Szóval
még kisebb lett a ceruzacsonk. Így fogyott el
a forradalom is. Akkor még nem. Napokig
kitartott. Silabizálta az izzadt lány a listát.
Megszavaztuk saját magunkat. Aztán egyikünk
kiment az erkélyre, és felolvasta az összegyűlt
tömegnek is. Megszületett a képviseleti
demokrácia. Nem lángbetűkkel írták az égre,
hanem egy ceruzacsonkkal. Csupán utólag,
a történelemkönyvben lesznek ebből lángbetűk,
Mint még mások is közülünk, a betűvető
lány igazolványt kapott később arról, hogy
forradalmár volt. Kérni lehetett az igazolványt.
Én végül nem kértem. Pedig adómentességük
van a forradalmároknak. Hogy éppen ott voltam?
Előbb-utóbb le kell tagadnom. Vállalkozó lett
abból a lányból. Üzletasszony. Bizonyára nem
ismerném meg. Belőlünk is lett, ami lett. Rég
elfogyott a ceruzacsonk. A csalódásnak nincs
múzeuma. A szégyennek sincs. De a sortűzben
elesettekről legalább idejében utcát neveztek el.

 

 

Autóbusz Kufsteinba


Így igaz, félig-meddig kifakult napkeltét
küldünk nyugatra, és véraláfutásos alkonyt
kapunk tőlük. Meg használt történelmet.
Turkálóból királyt. Bár az már rég volt.
Felvilágosodást is. Aminek állítólag keletről
kellene jönnie, akárcsak a felkelő napnak.
Legalábbis a csillagok mai állása szerint.
Amikor egy reggel eltűntek a korlátok,
és a korlátlan lehetőségek országában
ébredtünk mi is, csak jött újra meg újra
a napnyugta, jött a demokrácia, és jöttek
hamarosan a használt autók is. Ki lehetett
szállni a napkeleti tragacsokból, és rögtön
be lehetett ülni valami másba. Az ezüstös
festék felhólyagzott a rozsdától itt-ott.
De mit számít? Nem kell közelről nézni.
Meg aztán jobb egy kissé viseltes Nyugat,
mint egy vadonatúj Kelet. Azt hiszem.
Sok mindent ki kellett cserélni. Olcsón
szerzett Marosvásárhely néhány kimustrált,
de még működő autóbuszt. Többek közt
Ausztriából. Számítottak a testvérvárosi
kapcsolatok. Nem festették újra, a német
feliratok is ott maradtak érintetlenül.
Az autóbuszok hátsó ablaka alatt hatalmas
betűkkel azt írta: Kufstein. Csupa üveg,
csupa Kufstein. Tehát itt járt Kazinczy,
jutott eszembe valahányszor. Ma viszik.
Holnap is. Azután is. És mindig kinéz
a hátsó ablakon. Nehéz felismerni. Olykor
egy kisfiú, máskor cigányasszony, néha
kucsmás parasztember. Álcázza magát.
Mind-mind Kazinczy. És még hátravan
a nyelvújítás. Aztán eltűntek ezek a buszok.
Lett pénz újakat vásárolni. Várjuk vissza
Kazinczyt ide, ahol nem is járt soha. De
addig is el kellett ezt mondanom, mert
évek óta fel-felötlik bennem, hogy vers
lehetne belőle. Autóbusz Kufsteinba.
Most meg hirtelen attól félek, egyedül
nekem volt olyan fontos. Mint amikor
néhány pohár bor után úgy érzi az ember,
hogy zseniális ötletei vannak. Másnapra
aztán csak valami szégyenérzet marad,
semmi más. Autóbusz Mohácsra? Hát persze.
Világosra? Igen. Fehéregyházára? Hogyne.
Naponta megy busz tőlünk Segesvárra is.
És akkor mi van? Augsburg? Vagy Arad?
Noirmoutier? Az sziget. Oda csak hajóval.
Borogyino? Solferino? Erre is, arra is.
Vagy újabban éppen Bucsa? Nem folytatom.
Csupa vers a világ. Van járat mindenfelé.

 

Megjelent a Bárka 2024/2-es számában. 


Főoldal

2024. április 18.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png