Finta Éva
Zsonglőr a szívem
Még ott kéne lennem, s már másutt vagyok.
Az otthon elköltözött, és messze, messze,
az ég legalsó peremére forrva
gondolok a beregi hegyekre.
Városom: színpad. Játszóterem is volt.
Becsukva az emlékek a felejtés albumába.
Riadtan nézem változó színeit
és díszeit, ahogy felém dobálja.
Zsonglőr a szívem, játszik velem a tér,
labda vagyok kezében, galambbá válok.
Süvítve hasad ketté a táj,
felrepülnek a tollas álmok.
Az elszakadás mekkora tágas bugyra,
melyben most másik sorsom felidézem?
Testembe költöznek a tájak,
melyekkel egykor egy volt a létem.
2022. 10. 27.
A szikomorfa árnyékában
A kerten át a hajnal feldereng,
a Nap korongja átkúszik az égen.
Mögöttünk álmatlan, fehér kövek,
az éjszaka súlyának terhei.
Kisiklanak kezünkből mind a kések,
és felvisít az ébredő tudat.
Magunkra hagynak elfeledett képek,
és elkígyóznak útjaink a tájba.
Ha fájna még egy vétlen gondolat,
mit gyónni küzd a feltörekvő elme:
csak csendesítsd a kétségig magad –
a víztükörben úszik arcod mása.
Az önelemzés kerted is felássa.
A mellkasodból bordák meredeznek.
Mélylélegezz és köhögj a világra.
Így elriadnak mellőled a félszek.
A fészek felcsipog a lomb öléből,
a fiókák kikeltek, most kivárnak.
Szárnyuk pelyhéből tollak csontosodnak.
Majd kirepülnek, el, a messzi kékbe.
A messze – kék. A közel – barna, zöld.
A távlatok fehér ködökbe zártak.
Jövőt – jelent a pára összeköt.
A szálak vékonyak, erősek, mint a selymek.
És érkezik jövőnkből drága gyermek.
Gügyög, beszél, elindul és kisétál
ajtónkon, és fogadják vermek, termek
egy új időben, egy másik magányban.
A szikomorfa árnyékában ültünk,
és mégsem láttuk fent az ég urát.
Kereskedők közé kevert a létünk.
Most új irányt szab ránk a földi törvény.
Akár az örvény, elmerül világunk.
Alászédülnek benne könnyűségek.
Kicsírázik szívünkben majd a jóság.
Majd egykedvűek lesznek mind a tények.
Legyél bogár vagy kockakő az úton,
taposva fényesít kerék és talp is.
Vágtasson rajtad át sereg, tapintson hüllő,
a világ benned horzsolódik készre.
És veled olvad minden az egészbe.
A szikomorfa alatt álldogálnak
a várakozni társult kétkedések,
a pille pillanat az elmúlásban.
Hogy nincs bocsánat, mikor mégis lenne:
ezt sugallják, dongják a nyúzott évek.
Te légy szabad! A szikomorfa lombja
Jézust takarja. Nem lesz végítélet.
Megjelent a Bárka 2023/2-es számában.
