Falcsik Mari
Nyárvég, búcsú
– a Kisbolygó készülő II. könyvéből –
Míg ballagunk a házig
– megtapad rajtunk és tovább kísér
a kapujukat támasztva karba
font kézzel álldigáló asszonyok
gunyoros szikrát villantva
is kedvesen fürkésző szeme,
előkúszik a föld alól a sok
régi vicces, de így is félelmes mese.
A tagút és a Hany felől,
mintha öntenék, szinte dől
ránk a föld- és vízzöldszagú pára,
az alkonyi szellőtől részeg
röptű pacsirták dalára
táncolnak kinn a kalásztündérek
– csak úgy árad körénk a hely szelleme:
benyel a megérkező este áldott dzsungele.
Földvétel
– ennek az épp-csak tócsányi
víznek az egyszerű neve,
ami meggyűlt itt e földbányaüregben.
Hanem egész kozmosz van ebben.
A löszbe döngölt rönklépcsőn gyalogolj bele:
szakadó part, akácok pókujjú gyökere,
sárba süppedés, arany buborékok a szád körül,
a Vízi Szűz, mi meg se billenve a tóra ül,
úszó levélszár mérlegére, csillanó, súlytalan kincs:
el nem kapod, már ott sincs...
És fölzajog köréd a nyurga had,
a csupa kar-láb-csáp bennszülöttcsapat:
loccs, a teknőcsónak, placcs, az ádáz fröcskölés,
kéjes félmeztelen sikongásban a csönd-ölés.
És máris a rezes alkony. Ahogy a Nap ledől.
Az esti békahang,
a belelengő kápolna-harang.
A hirtelen elnesztelenedés:
megint az összedőlő egynyári kincstár.
Kimászás, száradás, szerteszéledés.
És minden táncoló halott ismerősen int már
a néma Sírtó-domb felől.
Ó, a nyár adta hátterek
– szabad mező,
a hőség,
csilló vízerek!
Egymást gyúró
viharfelhőkkel
elfödölt ég!
A langyuló poros esték
boltjáról ránk szikrázó
csillagok,
amint a zöldkék
téres égbolt fölragyog!
– mind csak arra jó,
hogy az érzést
élénkebbre fessék.
Hát akkor tessék!
Tessék, gyerünk: a tűz, a tó!
Könnyen meggyúl
a kisgyerek
képlékeny szíve:
kényed-kedvedre kiterítve
itt fekszünk mind,
lángos napod,
perzselő éjféli
égboltod alatt,
Nagy Nyár!
Ó, gyertek,
ösztönök, zsigerek,
úton-útszélen
kiterpeszkedve táruló,
mindenen túli kertek,
lápok, mocsarak!
Pilléd, madarad,
teremtő mezőszellem, Isten!
Szemünkben
szent állat minden bogarad!
Ó, te, nyár adta lét!
Csillagot szóró éjed,
a tiszta tűz után,
a kéj után,
naplánggal nyaldosó
élményed forró nyomán
mi marad
majd utánad,
ha parazsat
pislog az avar,
és fojt az őszi lég?
Csak zűrzavar
és késő bánat.
Megjelent a Bárka 2023/1-es számában.