Bánkövi Dorottya
Hajnali tűnődések
(ad notam Zalán Tibor: Alkonyi tűnődések)
látod-e hajnalodok még szokja a testet a lélek
vedli a város az éjjelt felbugyog egykori véred
feslik a tenger a sziklán ömlik a hold belelépek
óhidakon sunyi árnyék futna a semmibe nézd meg
harsog az utca de lomhán elheveredsz ma a földön
ablakod egy harapásnyom fent van a hold meg a göncöl
fent van a hold meg a testem felhasalok ide lassan
hamvad a nyár a melegben nyomja a falra az öklét
benned a víz ami tombol fáj de ma úgy kiröhögnéd
fáj de ma úgy ez a távol szerda csütörtök a péntek
vedli a hús a szemérmet tétova bár a kalandor
megdelejez ez a játék lám napok óta csak akkor
érzed-e izzad a hajnal várod a jelt ami most már
várja a vásznat a festék ég cigaretta a lodzsán
szokja a lelked a lelkem vetve az ágyad a kártya
látod-e hajnalodik már mész a halál ami várt ma
várt a halál de ma nem mész húz le a földre a véred
óhidakon sunyi árnyék látod-e itt vagyok érted
Most
Még tesszük a dolgunkat,
de már csak csendben.
Minden holddal elfogy belőlünk
egy darab felesleg.
Néhány hajszálunkkal
lehullik rólunk a szégyen,
a mag a sötétben
erőlködés nélkül kicsírázik.
Felébredünk,
bár nappal volt eddig is,
tágul a rés, az ablak,
borozunk egy kertben,
megborzongunk,
a szél mindig fújt,
de sosem nevezte
magát huzatnak.
Ilyen egyszerű lett volna?
Kert, átjáró, az éden –
két gondolat közti térben
kötéseink elengednek.
Éberek lettünk, ennyi változott,
tudjuk, akár a tolvaj, úgy jön el
minden egyes pillanat,
a gát átszakad, a félelem
kisodródik az idő peremére,
látjuk a vízfelszín
kifeszített szembogarát,
nem pislan a nád,
nincs ellentéte a szeretetnek.
Most van.
A rend nem huny szemet soha,
semmi felett.
Megjelent a Bárka 2023/1-es számában.