Versek

 

 Hartay_Csaba.jpg

 

Hartay Csaba

 

Épül és áll

 

Te fogadj be engem, lakás.
Falaiddal, posztereiddel ne engedj.
Itt akarok izzadni és fázni.
Őrizz engem, lakás, kihunynak parti tüzek.
De az érkezés ajtózárása örök.
Nem akarok kimenni innen többé.
Mit kell tennem, hogy engem már csak
itt találjanak meg, miért van az időnek
ennyi vagonja, ekkora sínpárja, kattogása.
Te vigyázz rám, lakás, ne légy börtönöm.
Legyél erődöm, magaslati hegyi házam.
Ahonnan rálátni csihadó háborúkra.
Soha senki ne akarjon találkozni velem.
Vagy mégis. Gyertek el.
A falak kártyalapként, sakkmezőként dőlnek.
Akkor is játszik velem, amikor felálltam.
Te fogadj be engem, lakás.
Festményeiddel, posztereiddel őrizz.
Teleálmodom helyiségeid.
Nem kell azoknak keret.
És most hallani, ahogy recsegve törik.
Mégis épül és áll.
Te várj rám majd, lakás.
Nézhető láthatás.

 

Halpénz

 

Amire nincs szüksége, lebontja.
A fák a gyökereikkel megtalálják.
Ami nem kell, azt ledobálja, szétszórja.
Hová tűntek a meg sem érkezők.
Akik mindent visszamondtak.
Se a felhőzet, se a hűvös, eső sem.
Majd behúzódunk alá.
Majd kibújunk alóla.
Majd elfutunk onnan.
Majd visszatérünk oda.
Mennyi mindenre lesz szükségünk.
Aminek háttal álltunk évtizedig.
Annyi mindenhez
Oda sem fordultunk.
Száraz rostú ostor.
Nem csattan, szakít.
Csak a pikkelyek élik túl.
Az elértéktelenedő halpénz.
A szik mintái.
Kirakhatatlan térképek.
Vermelhetetlen medermélyek.
Kinek a pecsétjével akarsz
Véglegességet sugallni?

Amire szüksége van, megszerzi.
A fák gyökereikkel felkutatják.
Ami kell, azt elveszi, szétosztja.
Hová tűntek az örökké itt lévők.
Akik mindent elhazudtak.
Se az aszály, se a hőség, eső sem.
Majd behúzódunk alá.
Majd kibújunk alóla.
Majd elfutunk onnan.
Majd visszatérünk oda.
Mennyi mindenre nem lesz szükségünk.
Amit öleltünk évtizedig.
Annyi mindennek
Hátat fordítottunk.
Nedves rostú utolsó csapás.
Nem szakít, mélyít.
Csak a haldögök csillanása.
A túlhazudott pikkelyárfolyam.
Az iszap öreg bőre.
Behozhatatlan térképek.
Halálukba vermelő amurok.
Kinek a végtelenségével
Akarsz pecsételni?

 

Nád

 

Eljönnek értünk a nádasok.
Behajlanak az éji szobába.
Sustorogva legyeznek.
A nádbugák halk kórusa.

Sűrű, mint az álmok szövete.
Egy nádasban sincs idő.
És ahogy nőnek egyre.
Áthasítják párnám, szívem.

Nem akarok kijönni innen.
Itt nincs búcsú, nincs új arc.
Fáradt lovak várják a hajnalt.
Nem jön el, mert nincs napszak.

Eljönnek értem a nádasok.
Rost és szövet tölti ki létem.
Ugyanez a test vagyok.
Érintésemmel megvágom magam.

Hegy mögötti tóban alszom.
Paplanom egyre hűlő iszap.
Égjetek, sírva lángoljatok.
Távoli, érinthetetlen nádasok.

 

Megjelent a Bárka 2023/1-es számában.


 Főoldal 

2023. február 15.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png