Győri László
A puszta fal
Képírók, hova lettetek?
Az őskorba, hova bújtatok?
A lascaux-i barlangban a sötét,
göcsörtös kőfalakra állatokat írtok
ujjatokkal morzsolgatva szét
az agyagot, vizet adva hozzá
a patakból meg állati vért,
vagy törzsit, az áldozatét,
hogy ujjheggyel teremtsetek
leölendő mamutot, bölényt?
Mert éhes a törzs?
Képírók, hova lettetek?
Hova lett a bizánci arany,
hol van a halál négy lovasa,
a vastag idomú reneszánsz,
a kanyargó, egzaltált barokk,
a lágy hajnal ujja érintése,
hova lett a magányos cédrus?
Hova lett a szenvtelen kocka,
az analizált, szétkuszált akt?
Képírók, hova szakadt a művetek?
Mint asztalról könyékkel a könyvet,
lesodorták a függélyes falról
a tenyér lapjával képeiteket?
Az akasztó horga sebet ejtett rajta,
s most nézi, nézi a lecsorgó vért,
amely higítva, bőven folyik le könyékig,
a lascaux-i barlang torkából
a legelső mester.
Ráér, nem éhes a törzs, leette mind
a barlang oldaláról a bölényt,
a mamutot.
Dzsungel
Lehetne-e teremteni dzsungelt
a kiirtott őserdő helyén?
Bár nagy munka lenne, kőkemény,
de megérné az édeni új kert.
Kimérve, épp olyan szabálytalant,
százféle fával, kúszó liánnal,
amelyet betölt a madárzaj,
a rikácsolás, a százféle hang.
Lehet-e alkotni új dzsungelt
a letarolt földön, lehet-e
a helyén akkora nagy őskert,
hogy eget ver majd a teteje?
Kígyók kúsznának ágakon,
orchideák nyílnának, lilák,
fehérek, madárpók, majom
világa lenne az új világ,
fojtó, forró, nagy leheletű
pára oszlana szét a magasban,
párát okádna a föld meg a fű,
gőzölögne nyirkosan a katlan.
Magában élne, ember nélküli
lenne ez a nagy, végtelen kert.
Látnád, ahogy gonddal kifésüli
tetvét, a serkéjét, az embert.
Örökre kivesznénk belőle.
Így akartuk.
Dzsungel a dzsungelé örökre.
Mandril, kolibri, nyílméregbéka
leszünk, ha visszatérünk.
Ötszáz, ezer év, mind nem elég. Ha
dzsungel kell, itt van: élünk.
Az évad belsejében
Milyen meleg van! De meddig?
Kocsonyásodik a sűrűre főzött levegő.
Már hullanak a diófa levelei.
Egy-egy már levedlik,
érzi az ősz közeledtét.
Jobb előbb, mint későn.
Nem a sokasággal tülekedve.
Ritka közökben hullani,
csörögve egyet szárazon,
a fűre zökkenőben.
Már a fa ágán elaszni,
zsugorodni mértéktelen gőggel.
Minek válni görbévé, avarossá
elévült ízületeimmel,
minek billegni még tovább?
Bicegni aszott levélnyeleken?
Így szólni: itt a vég,
de még innen a vég előtt?
Milyen rekkenő, milyen forró
a nyárvégi levegő!
Zápul, mérsékletesen romlik el
az évad belsejében.
A versek a Bárka 2022/4-es számában jelentek meg,
közülük a harmadik a szerző kézírásával.
