Ágoston Tamás
Nyugdíjas látnok
kényszert érez aki létezik
létezzen tovább mint mások
átjárnak minden létezőt
a kiolthatatlan látomások
a folyók a felhők a fák
az örök elmozdulások
az ágy amelyen fekszem –
de onnan is a házig látok
a ház mögött bömbölő vízesés
és egy kiszáradt furcsa árok
a ház előtt bölcső benne kés
egy zsákos ember is álldogál ott
azt mondja: utazó vagyok
ő meg egy szomorú nyugdíjas látnok
nézz bele fiam – mondja
és kinyitja a zsákot
Apám utolsó fényképe
Apám a hófoltos udvaron áll
a fóliasátor gerince alatt.
Kilép a ködből a halál,
megáll mögötte, mutogat.
Bohóckodik.
Játssza a hülyét.
Apám, szegény, nem látja.
Engem néz – tékozló fiát.
Mered a kamerába.
Fortyog a gyűlölet
Látod ezt a helyet a térképen?
Itt lakunk.
Ez a Szabadságtelep.
Régen itt temető volt.
A háború után, az ötvenes években, felszámolták.
Felnyitották a sírokat, a csontokat összegyűjtötték.
De az is lehet, hogy csak a sírköveket vitték el.
A csontvázak a földben maradtak.
Tudod, mit jelent ez, fiam?
Azt, hogy a lábunk alatt egy temető van.
Ha ma lenne a feltámadás, a környék tele lenne ismeretlenekkel.
Mindenki sírna a boldogságtól.
De aztán ugyanúgy folyna tovább minden.
Egymásnak esne a sok megboldogult.
Jönnének a beszólások, a kicsinyes viták, az örökös perpatvar.
Maga lenne a pokol.
Esténként erre gondolok, fiam.
Fekszem az ágyban, és arra gondolok,
hogy a házunk alatt fortyog a gyűlölet.
Jól van ez így
Amikor kijöttem a hullaházból
s leültem a padra,
szerettem volna hányni,
de csak émelygést éreztem.
Tudtam, hogy nem fogok sírni,
s azt is, hogy jól van ez így.
De azt is tudtam, hogy egyszer majd megérkeznek a könnyek,
mint egy elkésett levél,
amelyet nem érdemes már felbontani ennyi év után.
Hálátlan kölyök
Nem szeretek kimenni apámhoz a temetőbe.
Síremlékén az én nevem áll.
Mikor utoljára meglátogattam,
volt nálam egy festékszóró a hátizsákban.
Leültem a kővel szemben a padra,
és vártam.
Amikor sötét lett,
odamentem a kőhöz,
és festéket fújtam rá.
Aláhúztam apám nevét,
mint egy hibát,
amelyet ideje lenne sürgősen kijavítani.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
