Csillag Tamás
Rózsaroncsok a hóban
Pulóveremben női illat, rózsaroncsok a hóban:
ma valahogy megközelíthetőbb az égbolt.
…ma valahogy nem tudom szégyellni magam.
Hetek óta meztelen utakra vágyom,
végső nyolcast repülő, májusi darazsakra,
de bármerre nézek, csak hó, csak ez a hálátlan,
megszokható hóesés.
Most kellene kiabálnom! Most kellene
túlkiabálni az autók gyulladt torokhangjait,
számon egy megszerethető nő nevével,
számon megtalált életemmel
én már nem tudok többet mondani neked.
Most ne hagyj egyedül.
Lámpaoltás
Talán, ha reggelig várnék, újra kitavaszodna,
talán reggelre megvigasztalna egy vers,
elmondaná, amit én nem tudok:
szám zarándokútját a szádig,
az ottfelejtett hajszálakat a paplanon,
a szerelem eleven, gőzölgő emlékeit.
Ha nem vagy itt, mintha én se volnék,
megmelegszem a leheletedtől,
s tudom, egyre nehezebb lesz
arcodról az ablakra nézni.
Elharapott félmondatok utáni csend van.
Figyelek. Félek.
Amikor szomorú vagy
Amikor szomorú vagy,
kidőlt szőlőkarókat látok a szemedben,
a nélkülem elmúlt időt,
híradók kilőhetetlen
rakétáit, elmaradt háborúkat.
Nézem az arcod, s hirtelen megöregszek,
mintha egy régi nyárra emlékeznék,
rég beszántott dűlőutakra, kaporszagú szélre.
Amikor szomorú vagy,
mintha senki országa se lennék,
egy lakhatatlan égbolt kifeszített szárnyú,
gazdátlan madara.
Nem szeretném, ha sírnál.
Másfajta
Üres lakásba hazamenni.
Másfajta bátorság ez,
mint a fegyverfogóké.
Nem torkolattüzeket
fürkészünk,
hanem szerető szemek csillogását.
Nem gépfecskék zúgására
rezzenünk,
a kályhák hallgatása riaszt.
Másfajta bátorság a miénk,
mint a fegyverfogóké,
ha ölelünk, mintha most születnénk,
mintha utoljára szorítanánk szeretőnk derekát,
nevetésük tisztára mossa
a köveket, a szürkét
színre festi,
ahogy minket is.
Olyankor azt érezzük,
nincs fegyver, ami
foghatna rajtunk.
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
